De akkoriban jócskán aggódhattak az ifjabb lelkületűek, titkon valamiféle szabadságról álmodozók, akár amiatt is, ha valaki kölcsönkapta barátjától az István, a király dupla bakelitlemezt, s azt fekete zacskóba bugyolálva, óvatosan hazavitte. S ha netán valakire otthon emiatt rászólt az anyja, hogy felelőtlen és könnyelmű – te nem gondolsz apádra, tudod, hogy éjjel jár haza a nyomdából, s mi lesz, ha a lemez miatt leütik az utcán? –, hát ez a megjegyzés is az akkori korra utalt.

Mégis, akkoriban Sepsiszentgyörgyön, minden kényszer és szorítás ellenére, pörögtek olyan kulturális események is, amelyeket jó volt követni. Volt olyan tanár, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a Szakszervezetek Művelődési Házában bizony remek koncert várható. Az nem állítható, hogy a nyolcvanas évek második felében fénykorát élte volna ez az intézmény, ám tény, hogy olyan koncerteket fogadott be, amelyekért ma is rajonganának a zeneszeretők. Néhai Kiss Béla mikós rajztanár diákok tucatjait terelgette e kultúrházba, hallgassák csak meg Johnny Răducanu dzsesszzongoristát, aki egyszer még Ion Caramitruval közösen is fellépett, a színész verset mondott, a zenész pedig zongorázott. Említettek mindegyike ma már a túloldalról csóválja a fejét látva, hogy mivé lett az akkori koncertterem...

Ám akkoriban a dzsesszmuzsikusok színe-java eljött a kultúrházba koncertezni, a konstancai Harry Tavitian zongorista, Gondi Jenő dobos és bandája, a fiatalabbak közül pedig rendszeresen lehetett tapsolni Könczei Árpádék muzsikájának. De jöttek a szimfonikusok is, színházi társulatok is. Hétköznapokon pedig kisebb közösségeket is befogadott, így például a Kakas Zoltán irányította Nemere Természetjáró Kör tagjai rendszeresen hallhatták a természetközeli emberek igényes, diavetítéssel kísért előadásait: a távolabbról érkezők közül a legendás román geológus, Marcian Bleahu a Pireneusokba kalauzolta az érdeklődőket, a helybeliek sorából pedig Dénes István és Demeter Antal mesélt a jelenlévőknek, bátorítva őket, környékünkön is van mozgástér, barlangásznak és hegymászónak egyaránt. Vagyis a szakszervezetek kultúrháza az 1989 előtti években a kultúra kedvelőit is befogadta, nem csak a tapsolni vágyókat.

A művelődési ház 1989 után is még próbálta tartani a színvonalat, a változó világban is számos színházi előadás, koncert, néptánctalálkozó helyszíne maradt, és születésétől fogva otthona a Háromszék Táncegyüttesnek, illetve a későbbi M Studio Mozgásszínháznak. Sőt, még a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál első kiadásain is jelentős játéktérként működött, emlékezetes, nagy ívű előadásokat fogadva be. Igaz, már pallókon kellett megközelíteni a kultúrpalotát, de így is pörögtek a produkciók. És bár eleinte kevesebben látogatták, mégis feledhetetlenek maradnak az M Studio előadásai.

Mindez ma már csak emlék. Az elmúlt évtizedben az épület Sepsiszentgyörgy szégyenfoltjává vált, a romlást elfogadó, azt tétlenül és közömbösen szemlélő tulajdonos viszonyulása pedig elfogadhatatlan. Hogy a tulajdonos a telekkönyv szerint a román állam, avagy a szakszervezeti művelődési házak szövetsége, a megyeszékhelyen élők szempontjából szinte jelentéktelen. Ami fontos, hogy a tulajdonos nem tud és nem is akar változtatni eme áldatlan állapoton, de a jelek szerint a tulajdonosváltást sem hajlandó elfogadni.

Érthetetlen, hogy miért ragaszkodnak a pusztuláshoz, miért próbálják akadályozni, hogy a romos kultúrház Sepsiszentgyörgy tulajdonába kerüljön. Szétdúlt épület, betört ajtók, ablakok – miért jó ez a jelenlegi tulajdonosnak?

Ez az állapot a sepsiszentgyörgyieknek bizonyosan nem jó, ha népszavazást tartanának a néhai kultúrpalota kérdéséről, a megyeszékhely lakói bizonyosan annak éltetését választanák a mostani pusztulás helyett. Őket ugyanis bántja az egykori kultúrpalota mai, eltorzult árnyéka, helyette egy igazi, korszerű és élő kulturális létesítményt szeretnének.

Borítókép: Albert Levente