Simó Enikő (1943, Mátisfalva) művészete a manuális részecskék elrendezésével és a köztük létrehozott kombinációk végtelen lehetőségével bölcseleti gondolatokat hív életre. Művei dekorativitása a stabil lezártság és a variálhatóság nyitottságát egyszerre sugallja. Az ismétlődő elemek áramló változása törvényszerű harmóniákban áll össze.
Munkamódszerére a textilművész szövőszéke előtti lassított meditációja és a grafikus virtuóz gyorsasága egyszerre jellemző (1962–68 Ion Andreescu Főiskola, textil szak). A brassói bábszínház díszlettervezőjeként (1971–2000 a brassói Arlechino Bábszínház báb- és díszlettervezője) új felkérésekre állandóan friss reakciókkal dolgozott, így a gyors reflexek áthatják művészetét is.
Textilművészként számára nagyon inspiráló elem tud lenni az anyag. Magánlakásán felállított kisebb méretű szövőtábláján készült szőnyegein az összefogott cérnaszálak árnyalati gazdagsága révén festői tónusok képződnek. A hosszú hetek alatt készült, figuratív elemeket megjelenítő szőtt képek a műfajok határán erős grafikai kontúréleket képeznek. A szép színfelületek között vonalak ívei pattannak ki és futják végig félköríveiket. Témaválasztásában gyakran konkrét elemekből indul ki, amelyek formai jegyeit játékosan továbbgondolva kozmikus jelentések felé tágítja azok értelmezési lehetőségeit. Így hosszú időre inspiráló elem tud lenni a gömb képződése, madarak szárnyalása, csikók kecses mozgása, egy deszkakerítésből kiesett bog hiányának angyalhasonlata, a bálványosi fürdők megszáradt iszapjának sajátos felülete. A megfigyelt részecskéből modellezi a világ működésének elveit. Az alkotás feltétele egy konstruktív formamodell stabil rendje, ami mögött végtelen sok kis organizmus vibrál, ezek összhatása hivatott fenntartani az egységet. Így Simó Enikő művészete az egységes összbenyomás után a részecskék szabad áramlásában válik érdekessé.
A manuális elemek ismétlése erős vitalitást sugall, minden a tetőpont felé tart. Így egy jól berendezett világ megtalált rendjét képezik le. Dekorativitásukban plasztikus elemek triptichonokat alkotnak. Gyakori a sok kis szerkezeti elemből építkező képtől eljutni az egy szerkezeti elem felnagyításáig. A statikus szerkezeti elemek együtt mégis a mozgás érzését keltik.
A gömb alakzata egy metafizikus látomás vagy fények optikai törésének illúziójaként erős inspiráló hatással bír alkotókedvére. Gömbjeit korábbi alkotásain fekete felületen plasztikus fémes hatású csorgatással gomolygó alakulásuk állapotában próbálta érzékeltetni, majd pontok ismétlődésével középmetszetszerűen viszi tovább. A mozgás érzékeltetése közben kiragadott pillanatképként a kör négyszögesítése is megjelenik.
Konstruktív felületeken kis kazettákkal építkezik. Szimmetrikus képmezőket épít fel, ahol a statikus állapotot az elmozdulás dinamikájával megbontja, és a mozgás illúziójának feszültségében állítja meg. A kis karton kazettákra fémhatású cérnákkal rácsozatot teker. Úgy teremt összhatást, hogy minden kisebb elemnek fenntartja az autonóm egyediségét. Rácsozatai a székely szőttesek emlékét is felidézik. A centrális elemet néha a kereszt kialakításával emeli ki. Szimmetrikus ablakokat nyit, amelynek párkányait dinamikusan hullámzó keretként alakítja ki. A rögzített kazetták szintén az építkezés hasonmásaként az egységet lezárva tartják fel, de a nézőnek felkínálja, hogy fejben rendezze újra a konstrukciót, és a tervezéstől játssza végig a építkezés lehetőségét.
Egy-egy anyagra rátalálva újabb fejezete születik meg életművének. Így a rendszerváltás előtti lámpabél, kanóc csíkjaiból vörös posztó háttérrel olyan konstrukciókat hozott létre, amelyek túllépnek a csak dekorativitás szép kategóriáján és a kor világképét is közvetítik. A csíkokból épített fehér zárt felületen színes ceruzák felfelé ívelő fenyegető jelenléte a formai játékban üzenetet kódol.
Díszlettervezői munkássága során a gumipertli hullámzó viselkedésére bukkan rá, valamint annak feszítéssel terhelhető viselkedésére. Négyzeteiben konstruktív mértani alakzatok variációját játssza végig, mintha egy-egy op artos kép makettjét készítené el. Gyakran aranyozott háttér előtt a fekete árnyalati gazdagságát az állandóan változó fényviszonyok alakítják, amelyet egy-egy kiállítótér mesterséges fényei is újrarendezhetnek. Az eltérő szélességű és szövésű fekete gumipertlik között a kékes tónusok mélyítik a térhatást, valamint a kevés és végtelenbe törő aranycsík egy fenti elrendezés kinyilatkozásaként tart a végtelenbe.
A csíkok rácsozatából épített ornamens az orgona hangjának képi rigmusa lehetne, elvont formatervei a transzcendens művészet kinyilatkoztatásainak téziseként jelennek meg, ahol minden részlet mögött egy egységre törekvő rendezőelv érvényesül.
Dr. Deák Ferenc Loránd
