Mai Történelmünk rovatunkban befejezzük a Szépvízért Egyesület által létrehozott, tavaly augusztus közepén Csíkszépvízen megnyílt Székely Határőr Emlékközpont bemutatását. A számos magyarországi és erdélyi szakember közreműködésével, Nagy József történész szakmai irányításával, Bálint Ferenc történész forgatókönyve alapján összeállított kiállítás anyagából eddig áttekintettük a földszinti részt, azaz a középkori időszakot, az Erdélyi Fejedelemség korát és a Habsburg-uralom kezdeti periódusát, valamint az emeleti részt, a székely határőrvidék megszervezésének körülményeit, az 1848–1849-es szabadságharcban való részvételt bemutató anyagot, a dualizmus korát és az első világháború történéseit. Legutóbb leszálltunk az alagsorba, a román királyság korát, majd a második bécsi döntés utáni állapotot tárgyaltuk, és elkezdtük a székelységet érintő második világháborús helyzet ismertetését.
Székely Határőrség alakul
Pál Gábor, Csík vármegye országgyűlési képviselője 1940. december 2-án javaslatot tett az újkori székely katonai határőrvidék nemzeti alapon való újjászervezésére. Székelyföld veszélyeztetett helyzete miatt a tervet támogatták a székelyföldi származású tábornokok, például a parajdi Nagy Vilmos vezérezredes, későbbi honvédelmi miniszter.
Kozma István vezérkari ezredes szervezőmunkájának köszönhetően 1942 tavaszán felállítottak 20 székely határőrzászlóaljat idős, első világháborút is megjárt tartalékosokból. Falvanként egy szakaszt, községenként egy századot, járásonként egy-egy zászlóaljat hoztak létre így. Az 1100–1200 fős zászlóaljak békeidőben csak keretekkel rendelkeztek. Az alakulatokat első világháborús fegyverzettel látták el, a tisztikar is helyi tartalékosokból tevődött össze. Feladatuk az volt, hogy ha háború következik be, védjék meg a településeiket ellenséges betörés vagy beszivárgás esetén. Tehát, nevükkel ellentétben, határőrizeti feladatokkal nem bízták meg őket. A kiképzés hétvégenként zajlott a települések határaiban. A fegyverzetet és a lőszert jól őrzött raktárakban tárolták.
1943 őszén a 18–19 éves székely fiatalok számára 11 kiképzőtábort állítottak fel deszkabarakkokból. Ezekben 1944 tavaszáig részlegesen kiképeztek közel 10 ezer fiatalt, akiket március végén beosztottak a zászlóaljak soraiba, ezáltal részben megfiatalítva az állományt. Így került egyazon századba, szakaszba vagy rajba szomszéd a szomszéddal vagy éppen apa a fiával. Az összlétszám elérte a 25 ezer főt.
E zászlóaljak 1944 őszére sem rendelkeztek a határvadász-zászlóaljak ütőképességével, azonban az osztrák–magyar hadseregben szocializálódott idős székely határőrök egyenruhával ellátott, kiképzett és fegyelmezett alakulatokat szerveztek. A Székely Határőrség így nem vált félkatonai szervezetté, ami annak volt köszönhető, hogy a tartalékosok az 1918 előtti osztrák–magyar hadsereg reguláris hadviselési kultúráját képviselték. A katonáskodó székelység már 1763 óta folyamatosan a közép-európai osztrák–német elvek szerint végezte a katonai szolgálatot, világosan elkülönült a civil és a katonai szféra.
A Vörös Hadsereg ellen
A 27. székely gyalogdandár 1940. november elején alakult meg Marosvásárhelyen. 1942-ben könnyűhadosztállyá szervezték át, majd 1944 tavaszán felállították a második, 57. számú ikerezredét. A gyalogezredek zászlóaljai Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen helyezkedtek el.
Az 1944 tavaszi mozgósítás után a hadosztály létszáma elérte a 14 ezer főt, tüzérségét a hét ütegből álló 27. tábori tüzérezred képezte. Az alakulatot német nyomásra áprilisban a Kárpátok előterében vetették be az 1. hadsereg alárendeltségében. A Zákó András vezérkari ezredes vezette seregtest veszteséges harcokat vívott Kuty, Kosow, Horod és Sokolowka térségében.
A hadosztály katonái a Vörös Hadsereg elleni háború minden poklát megjárták. A gyergyószárhegyi Gál Sándor tizedes így emlékezett vissza az 1944. július 11-i támadásra, aminek során visszafoglalták az oroszoktól a Horod melletti híres „Szőrös dombot”: „11 órakor felfejlődtünk a vonal mellé. A műszakiak csináltak deszkából padlókat, és csak azokon szabadott járni a senki földjén, mert a hely el volt aknázva, és ha valaki lelépett, könnyen aknára lépett, mert nem látszott, mivel falevelekkel be volt takarva. Az oroszok éppen ebédeltek, és akkor érte őket a támadás. Borzalmas volt, amit látni lehetett. Amikor áthatoltunk az orosz állásokba, láttam egy orosz golyószórót, amelyre akna csapódhatott, mert a golyószórós felső része sehol sem volt, csak a két lába volt a lövészárokban, a fákon ruhadarab foszlányok. A borzalmak helye volt ez, halálhörgés, jajkiáltás és halottak tanyája. Egy zászlóst vezettek vissza, nem tudom, mi történt vele, mert énekelt, ezt fújta: »27-es székely fiúk, fel a fejekkel, nézzünk az ellenségre zord tekintettel!« Azóta sem láttam többé. A magaslatot visszafoglaltuk, én is megsebesültem, aknaszilánk ütte át a bal karomat, szerencsére csontot nem talált.”
1944 szeptemberétől a gyaloghadosztállyá átalakított seregtest az erdélyi, majd a magyarországi arcvonalon küzdött. Ezt követően folyamatos visszavonulásban volt, míg végül 1945 májusában osztrák területen tette le a fegyvert a szovjet és az amerikai csapatok előtt.
Csalódások
A második világháborút nemcsak fegyverekkel vívták, hanem olyan eszközökkel is, amelyek az egész társadalmat csatasorba állították, mintegy érdekeltté téve az embereket a személyes áldozatvállalásban. Az államok vezetői első világháborús tapasztalataik alapján úgy gondolták, hogy egy elhúzódó háború esetén minden eszközzel meg kell akadályozni a hátország válságát. Ezért a sajtót és a rádiót cenzúrázták, a közösségi összejöveteleken vetített filmhíradók tartalmát pedig szigorú szabályok szerint állították össze.
Az autoriter magyar államberendezkedés a revíziós propagandára épített, amely a háború alatt egyre inkább antiszemita felhangokkal telítődött. Az országnak a keleti fronton történő katonai szerepvállalása azonban szükségessé tette a „bolsevizmus elleni keresztes háború” ideológiájának sulykolását is.
Magyarország stratégiai helyzeténél fogva nem maradhatott ki a háborús eseményekből. Míg a revízió ügye széles társadalmi konszenzuson alapult, addig a keresztes háború ideológiájával nem mindenki értett egyet. A magyar társadalmat megközelítőleg sem sikerült a némethez vagy a szovjethez hasonlóan militarizálni. 1944-ben az idős székely határőrök gyakran kijelentették, hogy a német–szovjet háborút nem érzik magukénak, és nem szeretnék, ha őket Székelyföldtől távol vetnék be.
Míg a békeévekben látványos honvédségi ünnepségekre került sor Székelyföldön a lakosság részvételével, 1944 tavaszán, a 27. székely könnyű hadosztály harctérre indulása nem hasonlított az első világháború virágesős ünnepségeire. A seregtest egyik menetszázadának 1944. júniusi, marosvásárhelyi búcsúztatására így emlékezett vissza László Ferenc tartalékos zászlós: „Úrnapján került sor a bevagonírozásunkra. A hangulat egyáltalán nem volt lelkes. Vitéz Cserey Ferenc százados, a menetszázad parancsnoka előre kijelentette, hogyha a vasúti állomáson egyetlen síró nőt fog látni, minden civilt kisepertet az állomás területéről. Tehát figyelmeztessük erre családtagjainkat. A vasúti kocsikat nem virágozta fel senki. A jókedvnek még a látszatát sem sikerült elhitetni.”
Az 1944. őszi erdélyi hadműveletek idején leginkább a Székely Határőrség volt az, amely már a harcok első napjaiban igyekezett megszökni a harctérről. Az idős székely családapáknak első világháborús fegyverzettel kellett volna harcba bocsátkozniuk a szovjet Vörös Hadsereg ellen, amely távolról sem hasonlított az emlékeikben élő cári orosz hadseregre. A szovjet gépesített egységek túlereje és az állandó légi tevékenység demoralizálta a határőrzászlóaljakat. A fiatal, 18–19 éves határőrök – akik viszont kevésbé voltak tisztában a valós erőviszonyokkal – a harcok előestéjén még reménykedtek. Nekik azt tanították a kiképzőtáborokban, hogy „az ezeréves magyar katonaszellem hordozói”, akik „székely karral védik hazánkat, újkori ellenségeinkkel szemben”.
A kiképzés idején nem készítették fel őket arra, hogy a mozgóháborút gyakran a polgári lakosság között fogják vívni. Csak az égő falvak és városok láttán döbbentek erre rá. Az első bevetés után lehetetlennek találták a szakadék áthidalását a háborúról tanultak és a valóság között. Nem voltak felkészülve arra, hogy létezhet gyávaság, rémület és zűrzavar. Úgy látták, hogy sem ők maguk, sem bajtársaik, sem tisztjeik nem úgy cselekednek a harctéren, ahogy azt korábban tanították nekik.
A mozgóháború az első világháborúval ellentétben a katonákat gyakran megfosztotta a harcok közötti pihenőktől is, mivel ilyenkor általában újabb visszavonulás, fárasztó gyaloglás következett.
Harcok a szorosokban
A szovjet Vörös Hadsereg csapatai az 1944. augusztus 18-át követő napokban szétverték a Moldvában harcoló német–román csapatokat. Augusztus 23-án Románia átállt a Szövetségesek oldalára. A román hadsereg tekintélyes része e napon szovjet fogságba esett.
Magyarország esetében egy hasonló átállásnak nem voltak meg a feltételei, amit tetézett a politikai és a katonai vezetés vonakodása. Így augusztus 26-án reggel az Úz-völgyében megjelentek a szovjet csapatok, amelyek rövid idő alatt visszaszorították az ott állásban lévő székely határőrzászlóaljakat. Nemsokára a Csobányosban és az Ojtozi-szorosnál, augusztus legvégén és szeptember elején pedig a Gyimesi-, Békás- és Tölgyesi-szorosokban is fellángoltak a harcok. A szovjet 2. ukrán front túlerejű egységeivel szemben a többnyire nagy tűzerővel, de alacsony létszámmal rendelkező német alakulattöredékekkel megerősödött Székely Határvédelmi Erők próbálták meg felvenni a küzdelmet.
A védelem megerősítésére augusztus 28-án a Csíki-medencébe érkezett a székesfehérvári 2. gyalog tábori póthadosztály. Augusztus 31-én pedig Sepsiszentgyörgyön rakodott ki a német 4. hegyi hadosztály is, amely bekapcsolódott a harcba. Az Ojtozi-szorost ekkor még tartotta a kézdivásárhelyi 24. határvadász-zászlóalj.
A Keleti-Kárpátok vonalán a magyar védelem, elegendő alakulat és haditechnika hiányában, csak támpontszerű volt. A szovjet egységek ezt felismerve a szorosok közötti erdős-hegyes terepszakaszokon való átszivárgás taktikájával nyertek teret. A magyar határvadászcsoportok ily módon gyakran bekerítésben harcolva próbálták meg feltartóztatni az ellenséget.
A székelyföldi helyzet tarthatatlanságát pontosan látta a hadvezetés is, ezért szeptember 7-én elrendelték az országrész teljes katonai és részleges polgári kiürítését. A Háromszéki- és a Csíki-medencékből visszavonuló, megtépázott magyar csapatokat a Tolvajos-hágón és Székelyudvarhelyen át vonták vissza Parajd, Szászrégen térségébe, ahová szeptember közepéig érkeztek be. A Csíki- és a Gyergyói-havasokból a honvéd csapatok szeptember 11-én éjszaka vonultak vissza.
Sebő Ödön főhadnagy, a 32. határvadász-zászlóalj egyik századerejű harccsoportjának a parancsnoka így emlékezett a visszavonulásra: „az emlékezetes éjszakai menet igazában attól volt olyan borzalmas valamennyiünk számára, hogy a visszavonulók zöme már a teljes kimerülés határán volt, velem együtt. A fegyverek elhallgattak, a nagy csend még félelmetesebbé tette a siralmas menetet. Fájdalmas volt elhagyni a szeretett hegyeket, völgyeket, fenyőket, ezt az itteni, szívünkhöz nőtt népet, a csángó magyarokat, Erdélyt.”
A gyergyótölgyesi 21. határvadász-zászlóalj szeptember 13-án még tartotta állásait Gyergyóditró térségében, azonban a Gyergyói-medencébe betörő szovjet csapatok bekerítették és foglyul ejtették az alakulat nagyobb részét. Adolph Győző őrnagy, zászlóaljparancsnok maga is fogságba esett. Az utolsó órákban azt kiáltotta a gyergyói határvadászoknak: „Ne hagyjátok, székelyek!”
Szeptember végén a részben átszervezett magyar–német erők egyrészt a Görgényi-havasok nyugati lábainál, másrészt a Maros-szűkületben, Szalárdtelepnél kísérelték meg ismételten feltartani a szovjet támadó erőt. A szalárdtelepi erődöt október 8-án ürítették ki, ami után a székely alakulatok maradványai október 17-re Szatmárnémeti vidékére vonultak vissza.
A Székely Határőrséggel ellentétben a határvadász-zászlóaljak komoly veszteségeket szenvedtek a harcokban, és a határvadászok csak Székelyföld kiürítésekor kezdtek el hazaszökni.
Az Árpád-vonal
A Honvéd Vezérkar, tekintettel a „székely zsák” rendkívüli sebezhetőségére, kezdettől fogva Székelyföld körkörös erődítésében gondolkodott. Ezek egyik elemét képezték az úgynevezett zászlóaljtámpontok. Ezeket, vagy a terep adottságait kihasználva, vagy egy-egy település védelmére épülve, de általában mindig egy gyalogzászlóaljnyi erő számára tervezték kiépíteni. Az elsődleges szempont az volt, hogy egy fontosnak vélt terepszakaszon a kiépített állást védők minél nagyobb veszteséget okozzanak a támadóknak. A körvédőképes, vagyis a minden irányból jövő támadás felfogására képes zászlóaljtámpontot műszakilag is megerősítették, az előterepet teljes egészében lefedő tűzrendszert létrehozva.
A Csere-tetőn, a Csíki-medence irányába vezető létfontosságú átjáró védelmére anyagi okokból nem épült ki teljesen a zászlóaljtámpont. A harckocsiakadály feladata egy nyugatról érkező támadás felfogása lett volna, amely futóárkokból, kőből és betonból épített bunkerekből, tüzelőállásokból és egy harckocsiárokból állt. A harckocsiakadály területén 1944 szeptemberében nem voltak számottevő harcok, mivel a szovjet csapatok keleti irányból, vagyis a Csíki-medence felől foglalták el Udvarhely vidékét.
Emellett az Árpád-vonal részeként Székelyföld területén 12 völgyzár, vagyis erődkörlet épült ki. Ezek közül kilenc a keleti hegyszorosokban a fő átjárókat, a kászonújfalvi, a sepsibükszádi és a szalárdtelepi völgyzár pedig a Kárpátok belső vonulatainak átjáróit zárta le. A völgyzárak a zászlóaljtámpontokhoz képest jobban ki voltak építve, és mélységet is biztosítottak a védelemnek. A hegyszorosokban zajló építkezések keretében javították a közúti infrastruktúrát, átereszeket és hidakat építettek.
Az Árpád-vonal és a zászlóaljtámpontok maradványai ma Románia turisztikai öröksége, egyre többen keresik fel a második világháború kézzelfogható emlékeit.
Hadifogság
A székely honvédek 1944 tavaszától nagyobb létszámban a 27. székely könnyű hadosztály harcainak során, majd ősztől a magyarországi harcok idején estek szovjet hadifogságba. A hadszíntér mögött a szovjetek gyűjtőtáborokat állítottak fel, ahonnan vasúti szerelvényekkel juttatták el a hadifoglyokat a Szovjetunió különböző területeire. Észtországtól Szibéria távol-keleti sarkáig szinte bárhová kerülhetett valaki.
A nehéz fizikai munka, a rossz bánásmód és az éhezés gyakran megtizedelte a fogolytáborok állományát. A hadifoglyok zöme 1948-ban tért haza. A hazautazáskor minden székely hadifogoly választhatott, hogy szülőföldjére tér haza, tehát immáron Romániába, vagy Magyarországra szeretne menni. Zömük a családot, Székelyföldet választotta.
Akik Székelyföld 1944 őszi kiürítése után a honvéd csapatok soraiban maradtak, részt vettek a november eleji Tisza menti harcokban, majd a Dunántúlra kerültek, ahol felszámolták a székely alakulatok pótkereteit. Itt új alakulatokba osztották be őket, részt vettek a dunántúli harcokban, vagy Németországba kerültek kiképzés alatt lévő csapatokkal. Sokuk számára csak egy dolog számított, minél távolabb lenni a hadszíntértől. A háború végén angol, amerikai vagy francia fogságban töltöttek el általában egy évet. Nyugaton a körülmények jóval jobbak voltak, mint a Szovjetunióban. Így kevesen haltak meg a fogságban, és 1946 folyamán zömük hazatérhetett.
Géppuskás székely határőr a Szellő-tető védelmében
1944. augusztus 28-án a szovjet csapatok, maguk előtt hajtva a baróti 13. székely határőrzászlóalj határőreit, lerohanták a Csobányos-völgyét. Ellentámadást indított a 32. határvadász-zászlóalj, azonban a határvadász lövészszázadok nem tudták feltartóztatni a támadókat, mert például a szovjet gyalogság géppisztolyai közelharcban sokkal hatékonyabbak voltak, mint a határvadászok ismétlőpuskái. Ezért a 32-esek visszavonultak a Szellő-tető irányába, ahová előrevonták a székelyudvarhelyi 34. határvadász-zászlóalj lövészszázadait és a csíkszeredai 6. székely határőrzászlóalj részeit is. Augusztus 31-e estéjére a 34. határvadász-zászlóalj közel 300 embert veszített, de a magaslatot sikerült megtartani. A Gyimesi-szoros délről való bekerítése így nem valósult meg. A zászlóalj parancsnoka, Bathó Zoltán alezredes idegösszeomlást kapott.
