A menekülés egy részéről tulajdonképpen a népi szájhagyomány alapján tudunk, az azonban biztos, hogy a szentjánosi kisközösségnek temploma volt, mert 1975-ben kutató ásatásokat végzett itt a Székely Nemzeti Múzeum akkori régészcsapata, s feltárta a 8×10 m alapterületű templom (mások szerint kápolna) alapját, melynek korát a XII–XIII. századra datálták, és feltételezték, hogy az 1658-as török-tatár dúláskor semmisülhetett meg. Az emlékezet szerint lakói a Perkő vonulatához tartozó Bolygóba telepedtek át, de mert erről az időszakról még az emlékezet sem tud többet mondani, hinnünk kell, hogy a maradék szentjánosiak egy-egy része Kiskászonba, a többi pedig a jelenlegi Polyán helyén telepedett le. Hosszú ideig őrizték a polyániak Szentjános emlékét, sok idő telt el azóta, de 2000 nyarán, a magyar keresztény államiság 1000. évfordulója alkalmából monumentális kőtalapzatú keresztes emlékművet állítottak az egykori kistelepülés helyére. „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, ó testvér, ne légy hűtlen soha” – olvasható a kereszten.

Nem kell azt képzelni

hogy itt lent lakatlan helyet találtak, mert Polyán területéről felső-neolit kerámiabögrék kerültek napvilágra, csiszolt szarvasagancs eszközök társaságában, a Kőhátról pedig bronzsarló, továbbá római kori hosszú csákány, a falu északi részén található Telek-patakában és Kerekhegynél terjedelmes VI–IX. századi szláv kori telepet tártak fel tartozékaival. A vándorlók távozása után aránylag hamar megjelentek az első székely magyar honfoglalók, akik így jócskán átvehettek a maradék szlávoktól több helynevet, többek között a Polyánt is, és ki tudja, hogy vajon a ma élők között létezik-e még génjeiben már elmagyarosodott maradék szláv leszármazott.

Találkozás egy emlékállítóval

Folytathatnánk tovább a polyáni mesét, de szólnunk kell arról az emberről, Winkler Imréről, aki Polyánban és tágabb környékén megszámlálhatatlan emléket tervezett, állított. Ha a Szentföld környékén jártam, egy-egy információ erejéig Winkler Imre segítségét is igénybe vettem, s egy időben, a Pro Natura-mozgalom idején gyakorta voltunk társaságában. Nem létezett témakör, amelyben ne lett volna jártas: helytörténet-, várrom-, borvízforrás-, nagy erdő- és tájismerő volt. Szentjános bemutatásánál szándékosan nem mondtam el, hogy ő volt tervezője, kivitelezője a már bemutatott keresztes emlékműnek is. Winkler Imrét bátran nevezhetjük Kézdiszentkereszt helytörténészének, fa- és kőfaragó tehetségének. Ő tervezte a Polyán szívében álló hármas millenniumi stilizált kopjafás emlékművet, ami székesfővárosunktól több mint 700 km távolságból tiszteleg a magyar honfoglalás 1100. évfordulója előtt. Winkler Imre munkája az a falutól tisztes távolságra és magasságban álló Zonda-hegyi monumentális emlékkereszt, ami megkoronázza a Polyán mögött magasuló Perkő-gerincet. E jelben győzni fogsz / Anno 2000/1000 – olvasható felirata. Az önkormányzat néhány éve napelemes megvilágítást szereltetett az emlékkeresztre, a fiatal polyániak erre a legbüszkébbek, győződtünk meg múlt heti utunk alkalmával. Winkler-munka őrzi Assisi Szent Ferenc emlékét a Gyertyánosi csángótelep iskolája előtt, ő készített millenniumi emlékművet a kézdiszentléleki Apor István-iskola udvarára, az ő keze munkája az a dunántúli típusú csónak-fejfa, amely a Nyergestetőn látható, de nem csak a történelem, a szakrális téma is foglalkoztatta, ilyen a diófából készült 1,1 méter magas Jézus Szíve című alkotása. Találkozásainkra emlékezve tettem fel számára két kérdést: mivel foglalkozol jelenleg és mesélj a Winkler család eredetéről. Imre barátom a napokban fejezte be azt a fából való monumentális Árpád-szobrot, amely a Kárpátok főgerincén, vízválasztójának vonalán, a Poszkár-tetőn (1202 m) készülő emlékhely hét szobrának egyike lesz. A 78 éves Winkler Imre egy keveset pihenni akar, azonban a pihenés nála alkotást jelent: újabban a csontfaragásban leli örömét.

– Volt a kézdivásárhelyi Kanta-templomnak egy sváb eredetű Winkler Leopold nevű papja a XVI. század végén – meséli kérésemre famíliája eredetét. – Magával hozta két öccsét is mint fémmegmunkáló szakembert. Ez az adat még Trefan Leonárd (1875–1945) atyától származik, akinek az édesanyja Winkler leány volt, s akinek nevét később felvette a polyáni iskola. Nos, a két testvérből az egyik itt, Polyánban telepedett le. 1711-ben ebben a faluban nősült egy Winkler Leopold István nevű ősöm. Fémmunkás, kovácsember volt ő is. Nagyapámnak, Winkler Ferencnek én őrzöm a belépőjét a Győri Ágyú­gyárba. Egy Winkler Ferenc nevű bírója is volt Polyánnak. Ennek egyenes és oldalági leszármazottjai éltek és élnek még most is a faluban. Megpróbáltam összeállítani egy családfát is. Volt itt egy Winkler-féle műhely, ott gyártották a fagerendelyes vasekéket, innen szállították Moldvába a kor modern ekéit. Nagyon meglepődött édesapám, amikor foksányi katonáskodása idején meghallotta, hogy a gazda azt kiáltotta a mezőre indulónak: „vidd magaddal a Winklert is!”

Hangulatos párbeszéd után köszöntünk el egy csoport polyáni fiataltól, jelezve, hogy többek mellett van még Polyánban, amivel büszkélkedni. Ilyen lenne a Butu fenyőtetőt koronázó emlékfenyves, melyet Darányi Ignác magyar földművelésügyi miniszter rendeletére telepíttettek az akkori iskolások bevonásával (1898). Erzsébet magyar király- és császárnéról nevezték el az erdőt, akit nagyon szeretett a magyarság, és ő is szerette a magyarokat, megtanulta nyelvüket, magyarul írta verseit, és kedvenc tartózkodási helye a magyar főváros, Budapest volt.

Balog Józsi emlékkopjája

„Itt bujkált Balog Józsi”

Ezt hiszik ma is a polyániak. Meséje hosszú, balladája még hosszabb, tiltott sócsempészet vádjával Polyánban lövette fejbe az uralkodó osztrák katonai megbízott. Könyvtárnyi irodalma született a balladának, a történetnek, több változata is fennmaradt. A Ba­logh Józsi ballada témája azzal a tiltott sókereskedelemmel kapcsolatos, melyet a Kárpátok hágóin át bonyolítottak le Erdély és Moldva között. A sócsempészek rejtett útjait még most is számontartják a lemhényi, berecki öregek. A Kalaszló-patak völgyéből és Szaláncfürdőről vezetett Erdélybe a Gyepár- (1302 m) és a Bakó-tetők közötti hegynyergen, s a Havasalja nevű helyen ereszkedett be Lemhénybe.

A legismertebbet napjainkban is Sózók ösvénye néven emlegetik a szentföldiek. Néhai Sylvester Lajos kollégám mesélte, de talán le is írta lapunkban, hogy Kerezsi András tanító, Polyán szellemi mindenese, akit magam is jól ismertem, közölte, hogy emléket akarnak állítani Balog Józsinak. Az akkori időkben nem nagyon szerették a hivatalosságok az ilyen különleges eseteknek tervezett emlékállításokat. 1971-ben a régi polgármesteri hivatal udvarára akarták elhelyezni a már elkészített feliratos emlékoszlopot (felirata: „Itt ítélte halálra 1829 őszén az osztrák katonai parancsnokság Balog Józsi 24 éves csomortáni ifjút, akinek emlékét a környék népe mindmáig őrzi.”), ez az épület volt egykor az osztrák katonai parancsnokság székhelye, pincéje pedig Balog Józsi siralomháza volt, miután kimondták fejére a hadbíróság ítéletét. Na de, mint sok más esetben, ebből is hatalmas cirkusz lett, az egyik néptanácsi alelnök azzal vádolta Sylvester Lajost, hogy „egy sótolvajnak akar emléket állítani”. Azt határozták, hogy a már elhelyezett emlékjelet elköltöztetik arra a helyre, ahol eldördült a fiatalember halálát okozó fegyver. Az emlékoszlop története nem olyan egyszerű, folytatásáról Balázs Antal nyugalmazott tanítót és faragómestert kérdeztük, aki – mert emlékkopjáról volt szó – terepszemlére indult.

– Egy keresztrejtvény megfejtése alkalmával szereztem tudomást Balog Józsi kopjafájáról – mondta – legelső felső-háromszéki utam alkalmával kíváncsi voltam, látni akartam, hogy milyen állapotban van. Sajnos a fa földbe süllyesztett alsó része elkorhadt, a szöveg is olvashatatlanná vált. A polgármester asszony azt mondta, hogy nincs pénz a felújításra, én mégis vállaltam. A dolog sikerült. A korhadt részt pótoltam, a szöveget kiegészítettem. A szomszédok segítségével fémlapok közé fogtuk a fát, hogy a talajjal többet ne érintkezhessen. Szerintem ez a kopja-csere ezelőtt pont 12 évvel történt. Jó tudnia azt egy polyáni fiatalnak, hogy nemcsak a balladának van története, hanem a Józsi emlékét őrző kopjának is. De mirefel volt ez a gyilkosság? – kérdezhetné bárki. Sylvester úgy hallotta, hogy szerelemféltés volt a halálos ítélet oka, mert a Martinyi nevű osztrák tiszt is abba a hajadonba volt szerelmes, akibe „a szép külsejű, derék testalkatú férfi”, Balog Józsi. Balázs Antal, az emlékjel restaurálója azzal érkezett vissza Polyánból hogy „az osztrák tiszt szeretője egy székely legény kivégzését akarta látni”. Így lesz a tragédia súlyosabb, a szerelemféltés motivációját felváltja a gonosz hajadon megbélyegzése, ami alapján értelmezhetővé válik a székely férfi elpusztításának szimbóluma, amelybe mindig be lehet helyettesíteni az aktuális léthelyzetet – fejezte be Sylvester Lajos.

Műkincsek a harangok

Csak ami egyedi,

azt látja meg a mesélő falvak sorozat szerkesztője. A templom és az iskola nem maradhat ki. Hihetetlen, hogy milyen sokszor kellett renoválni az egykori gótikus templomot, faragott kőmaradványait megőrizték. Titulusza a szentkereszt megtalálása, ami az egyszerű látogató és a protestánsok számára magyarázatot kér.

Szentkereszt föltalálása a keresztfa egyik ünnepe – tudtuk meg Bálint Sándor ünnepi kalendáriumából. Legendába hajló históriája szerint Nagy Konstantin császár édesanyja, a később szentté avatott Ilona buzgólkodására 320. szeptember 14-én ásták ki a Kálvária földjéből. Közszemlén láttuk a polyáni templom régi, kőből való keresztelőmedencéjét és a renováláskor a falból előkerült tabernákulumot. A barokk főoltárképe 1717-béli, Szent Ilonát ábrázolja, sepsiszentiványi Henter Gáspár kanonok támogatásával épült. Főleg kiváló hangja miatt érdekes az olaszföldi Udinében 1926-ban öntött közel hét­mázsás nagyharang, amelyhez hasonló már eléggé ritka megyénkben. A derék polyániakat dicséri, hogy az időközben hangjában meghibázott régi, 1648-ban öntött műkincsértékű kicsi harangjukat, melyet Orbán Balázs még látott, 1949-ben a nagyszebeni Paksa András műhelyében újraöntették. A templom mellett az első világháborús hősök emlékműve ékeskedik, a Laub fivérek alkotásaként, mellette pedig újban látható az egykori országzászló talapzata az 1940-es visszatérés emlékére, utóbbit a polyáni kőfragó família tagja, Papp Sándor készítette. Polyán jeles kőfaragó családja volt a Laub família. A templom mögötti temetőben nyugvó Laub Ede (1889–1942) külföldön is alkotott, kőfaragó mester, res­taurátor-szobrász, testvérével, Laub Lajossal (1896–1958) közösen készítették az említett hősi emlékművet. A család saját kőbányájából termelte ki a jól alakítható kárpáti homokkövet, a Laub-bányát azóta sajnos felhagyták.

Domokos Árpád vállalkozó

Kőből fakad a borvíz

Jeleneg nem palackozzák, pedig egykor kincs volt, s továbbra is kincse kellene hogy legyen a településnek az ásványvíz. Pedig minőségi víz ez, az egész térség ionizált kalciumban leggazdagabb ásványvize, egy helyi, kisebb kapacitású palackozó számára pedig mennyiségi szempontból is biztató forrás lenne. Ismert a szakirodalomban, az évek során Venus, Mariska, Székelyforrás, Nemere, Poian és Cristal név alatt is forgalmazták, de most már évek óta nem működik, fúrt kútjának vizét szabadcsorgón keresztül használja a falu és a környékbeliek. Ipartörténeti érdekesség az is, hogy a töltőde avatóünnepségén Victor Babeș (1854–1926) jeles román orvos, biológus és bakteriológus is részt vett, aki a román államot képviselte potenciális felvásárlóként. Babeș professzor tanulmányait Bécsben és Budapesten végezte, egy ideig a budapesti egyetem magán-, majd rendkívüli tanára volt. Több tudományos munkáját magyar nyelven közölte, nevét utca viseli a megyeszékhelyen.

– Szeretném megmenteni ezt a kincset a község és a környék számára – nyilatkozta kérésünkre a tulajdonos Domokos Árpád helyi magánvállalkozó, a település legnagyobb pelletalapanyag-termesztője. – Megvásároltam a volt palackozót évekkel ezelőtt, ám sajnos a mai körülmények között felújítása nagy beruházásnak tűnik, meg kell küzdeni a szigorú uniós kritériumokkal is. Eladni nem szándékozom, szeretném megteremteni a beruházás anyagi alapjait, ám a pályázási lehetőségek egyelőre nem biztatóak, még kivárunk.

Az ezerhasznú ásványvízről a legtöbbet a polyáni asszonyok tudnak mondani. Ezért kerestük meg a Trefán Leonárd nevét viselő iskolában Lénárt Piroska tanítónőt, a polyáni nyugdíjaskör tagját, akik évekkel ezelőtt – kérésemre – pogácsát készítettek polyáni borvízzel.

– Varga Ilona és Kanabé Erzsébet annak a mesterei – mondta –, s bárkinek szívesen elárulják a pogácsa egyszerű recepjét. Készítenek ők régi ételkülönlegességeket is: mákos lőnyét, káposztalé-laskalevest és málépitányt. A kézdivásárhelyi Dáni család polyáni borvízzel készíti állandó jelleggel összejövetelek számára a köménymagos borvizes pászkát. Tízesztendős lesz nyugdíjaskörünk, annak megünneplésére készülünk – fejezte be Lénárt Piroska, aki egy szerkesztő csoporttal közös szerzője a 2010-ben megjelent Kézdiszentkereszt című községtörténetnek.

– Mivel küszködik a kézdiszentkereszti önkormányzat? – tettük fel a kérdést búcsúzáskor Páll Endre polgármesternek.

– Szeretnénk vezetékes ivóvízzel ellátni a községközpontot, van tervünk, de mert a 2000-nél kevesebb lakossal rendelkező települések számára még nem jelent meg alkalmas kiírás, bízunk az ígéretekben. Most készül a terv a csatornarendszerre, amire megvan a pénzünk. Van tartalék tört kövük az utcahálózat rendezésére, végezzük az adódó napi munkákat.