Kora nyáron, Czetz kopjafájának avatója előtt írtam legutóbb a ’48-as emlékparkról, akkor megelőlegeztem: a lépcső jobb oldalán megkezdett sor folytatódik, hiszen van bőséggel háromszéki negyvennyolcas, aki megérdemli az emlékjelet – ennek jött el most az ideje, október 6-án már újabb négy kopjafa fog őrt állni Tuzson Jánosra, Berde Mózsára, Turóczi Mózesre, Végh Antalra emlékeztetve. Hasonlóan a korábban állítottakhoz, ezekben is diónyi föld van elrejtve, kinek szülőfalujából, kinek sírjáról – így találta ki ezt Anti bácsi már tizenegy évvel ezelőtt, amikor az első tizenhárom kopjafát elkészítette az aradi vértanúk tiszteletére. Azóta minden évben, a nemzeti gyásznapon itt tartja szerény megemlékezését a város.

De a ’48-as emlékpark nem csak olyankor népesül be, zajlik itt az élet miesnapokon is, különösképp tanév közben, az órák szüneteiben. Diákok járnak ide a szomszédos iskolából, beszélgetnek, lazítanak, ki-ki a maga módján múlatja idejét abban a szűkre mért tíz percben. Anti bácsival épp a soron következő kopjafákat állítjuk, gyorsan megy a munka, miután Eresztevényben, a Gábor Áron síremléke melletti Emlékezés erdejében az elmúlt években negyvenegynéhány kopjafát együtt felállítottunk, már összeszokott csapatnak számít kettesünk. A diákok nem sokat törődnek velünk, mintha ott sem lennénk, trécselnek tovább zavartalanul. Munka közben Anti bácsival mi nem sokat beszélünk, olyankor a zsinórra és a vízmértékre kell figyelni, néha egy-egy utasítás hangzik el valamelyikünktől, kicsit még balra, nagyon keveset hátra, elvégre a kopjafáknak úgy kell állniuk a sorban, mint katonáknak díszszemlén. Ezúttal azonban még a megszokottnál is kevesebb szó esik köztünk, Anti bácsi is, én is időnként laposakat nézünk a padon ülő lányokra, az őket körülálló fiúkra. Nem mondjuk ki, hiszen értjük egymást szavak nélkül is, de mindkettőnket érdektelenségük zavar. Talán ők is megérzik a szúrós tekinteteket, egy idő után ritkulnak nevetéseik, a lányok szedelőzködni kezdenek, a fiúk még maradnának, de az óra nekik is ketyeg. Kettesével-hármasával indulnak vissza az iskola felé, néhány lépés után egy kislány megáll, visszafordul. Mi keserű szájízzel folytatjuk az állítást és csavarozást, immár hátat fordítva a távozóknak, hát meglep mindkettőnket, amikor a csoportból kivált diáklány megszólal mellettünk: ne tessék haragudni, úgy-e nincs halott a kopjafa alatt? Anti bácsi ocsúdik hamarabb, felnevet, dehogy van, édes lányom, nemcsak fejfának, hanem emlékállításra is használják a kopjafát, ezek itt a negyvennyolcas hősökre emlékeztetnek, hát tudnál-e te egyet mondani közülük? Azok ott az aradi vértanúk, mutat balra a kislány, nem tudom felsorolni a neveiket, de tanultunk róluk az iskolában. És Kossuthról és Bemről is, és Petőfi verseit nagyon szeretem, és Gábor Áronról is sokat mesélt nagytatám.

És akkor kezdődött a rendhagyó történelemóra. Azt hiszem, a kislány nem csak illendőségből hallgatta, amint Anti bácsival egymás szavába vágva meséltünk neki Háromszék negyvennyolcáról, hiszen még egyensúlyát egyik lábáról a másikra áthelyezni is elfelejtett, és időérzékünk is cserben hagyott: egyszer csak arra lettünk figyelmesek, a padon ismét lányok ülnek, körülöttük fiúk toporognak. Hirtelen hallgattunk el, a kislány még álldogált kicsit mellettünk, aztán visszatért társaihoz. Nem vett részt az újabb élénk beszélgetésben, csak nézett maga elé.

Mikor a többiek visszaindultak az iskolába, gyorsan összeszedte az eldobált cigarettavégeket, majd futva igyekezett utánuk.