A Szputnyik–1 (magyarul útitárs) polírozott alumíniumötvözetből készült, 58 centiméter átmérőjű, 83,6 kilós gömb volt, négy csuklósan kinyíló, 280 centiméter hosszú antennával. Repülési pályája a földfelszín fölött 228 és 947 kilométer között húzódott, a Földet mintegy 29 ezer kilométeres óránkénti sebességgel 96,1 percenként kerülte meg. A szerkezet által kiadott jellegzetes „bip-bip” rádióhangot amatőr rádiósok is foghatták.

A világ először a TASZSZ közleményéből értesülhetett a műhold felbocsátásáról. Ezt az első keringés után adták közre, és az állt benne, hogy a tudományos intézetek és tervezőirodák intenzív tudományos munkájának eredményeként megépült a világ első műholdja – olvasható a Wikipédián. Az indítás (moszkvai idő szerinti) másnapján a Pravda jelentetett meg egy rövid hírt, hogy a Szovjetunió felbocsátott egy 84 kilogrammos eszközt, ami a világ első mesterséges holdja lett. Akkor még egy híradás sem tartalmazta az eszköz nevét, kezdetben pedig sokan „Vörös holdként” hivatkoztak rá. A Szputnyik nem volt felszerelve érzékelőkkel, így pedig új ismeretekre sem derített fényt. De megfigyelése és tanulmányozása értékes információkkal szolgált a tudósoknak. A műhold végül 92 nap keringés után, 1958. január 4-én égett el a légkörben, de rádiójelet akkumulátorai lemerülése miatt csak 21 napig sugárzott.

A Szovjetunióban 1957. november 3-án fellőtték az első űrbiológiai mesterséges holdat is: a 162 napig keringő Szputnyik–2 kabinjában indult a világűrbe az első élőlény, Lajka kutya. A cél az volt, hogy teszteljék: túlélhető-e a földi légkör elhagyása, a súlytalanság állapota.