Azt tartja magáról, hogy olyan tanítvány, aki ha nem is szárnyalta túl a mesterét, Makovecz Imrét, melléje lépve igyekszik haladni a maga útján. Beszélgetés Csernyus Lőrinc építésszel a nagy fa árnyékáról, Kovászna főteréről, a dubaji magyar pavilonról és Kőrösi Csoma Sándor állomásairól.
– Melyik énje a legérdeklődőbb, ha megfordul egy korábban még nem látott helyen?
– Építészként rögtön úgy nézek az épített környezetre, hogy a szemem állandóan letapogató rendszerként jár körbe, és ha egy mód van rá, fényképezek is. Még jobb, ha nem turistaként, hanem ismerős társaságában jelenek meg valahol, aki bennfentesként mesél a házakról, a tájról. Merthogy nekem két részem van: az egyik, amelyik családi nyaraláskor is pásztázza a környezetet, a másik viszont szakmai okokból jelenik meg valahol, és ebben a minőségében másképp vezetik be. Ez utóbbi egészen más állapot, hiszen eleve olyan információkban részesítenek, amilyenhez turistaként aligha jutnék hozzá.
– A készülő Kőrösi Csoma Sándorközpont ügyében nemrég Kovásznán töltött egy bizonyos időszakot. Elgondolkodott például azon, hogy mit kezdene a fürdőváros meglehetősen eklektikus központjával?
– Nehéz ügy, hiszen legjobb tudomásom szerint azt a furcsa, elnyújtott főteret időnként a természeti erők is alakítják. A körbeépítéssel is nehéz mit kezdeni, hiszen a magas szállodák mögött egy lépéssel régi földszintes házak, porták sorakoznak. Leginkább azzal a borzasztó, torzóban maradt épülettel kellene valamit kezdeni. Dunaszerdahelyen volt egy hasonló kísérlet, Makovecz Imre több más építésszel végezte, a magot körbevették egy földszintes előépítéssel. Az üzletportálokat alakították át oly módon, mintha régi épületek lennének, mintha fiókszerűen kihúzták volna az épületek földszintjéből, és karakteres homlokzatokkal látták el őket. Talán Kovászna főterét is egységesíteni lehetne ezzel a módszerrel. Mindenekelőtt azonban az egységes, közös gondolatnak kell megszületnie, mivel az emberek többségének tekintete a kirakatok magasságáig terjed. Ha az megvan, egy egységes díszlet kialakításának igénye is kialakulna. A jelenleg egymás mellett sorakozó kovásznai üzletportálokat, azok ajtajai, feliratai kaotikus látványát is egységesíteni lehetne egyfajta tornácsor végighúzásával.
– Elméleti felvetésként kezeljük mindezt, vagy tapasztalatból beszél?
– Volt már hasonlóra példa, Makón sikerült megvalósítanunk, és azonnal más minőséget sugall az összkép. Ott az úgynevezett csipkeházsoron egy szegedi kollégával sikerült megalkotnunk. Városi főépítészi minőségemben egységes feliratokat terveztem, ami kívülről homogén benyomást kelt. Kovásznán egy hasonló tornácsor előtt egy kis zöldövezetet is el tudnék képzelni, akárcsak Makón, ahol rengeteg virágot, szobrot is elhelyeztek. Plusz a föld alá kell rejteni a kábeleket.
– Önt Makovecz Imre egyik legrangosabb tanítványának, örökösének tartják. Hogyan találkozott a makoveczi világgal?
– Nem akartam feltétlenül építész lenni, festőnek készültem, elsősorban szüleim megnyugtatására választottam mégis ezt a pályát. Elsőéves építészhallgatóként épp Erdélyből visszatérve bementem egy kollégiumi előadásra, amelyet egy Makovecz Imre nevű ember tartott. Őt hallgatva csapott belém a villám: létezik ilyen építészet? Az előadást követte az első visegrádi tábor, korábban soha senkit nem hallottam olyan tisztán, érthetően fogalmazni nemcsak az építészetről, de az egész világról. De nemcsak az organikus építészetről tudott így beszélni, hasonló tudással és meggyőző erővel tudott előadni valamennyi meghatározó építészeti irányzatról.
– Az „átlagfogyasztó” első ránézésre meg tudja állapítani egy épületről, hogy Makovecz Imre tervezte. A makói Hagymatikumban például miről kellene felismernünk, hogy azt nem Makovecz Imre, hanem Csernyus Lőrincz tervezte?
– A Hagymatikumot Makovecz Imre tervezte, viszont volt két társtervezője, Turi Attila és jómagam. Nekem a gyógyászati szárny jutott, nem is néz ki makoveczesnek, ahogy Turi alkotása sem. A csengeri iskola is olyan, amiről nem Makovecz jut azonnal az eszébe a szemlélődőnek. Hasonló kategória az óbudai Waldorf-iskola bővítése is, vagy a bonyhádi polgármesteri hivatal, de a készülő kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-központ sem makoveczes. A dubaji világkiállításra készült Magyarország-pavilon aztán végképp nem az. Én olyan tanítvány vagyok, aki nem igyekszik túlszárnyalni mesterét, hanem mellé lépve igyekszem a magam útján haladni. Egyébként Makovecz is folyamatosan arra biztatott bennünket, hogy ne utánozzuk őt, ám ez a legnehezebb, nem is sikerült mindenkinek. Amúgy meg az utánzással sincs semmi baj, de azt csak nagyon magas színvonalon szabad művelni.
– Mivel győzte meg a zsűrit, hogy az ön tervét fogadták el a dubaji Magyarország-pavilonra?
– Nem pályáztam, a Makovecz Imre Alapítványt keresték meg a Magyar Turisztikai Ügynökségtől. Miután a dubaji világkiállításra készült mindkét tervet elutasították, felmerült: vajon mit tudnak a sevillai világkiállításra készült pavilon tervezőjének tanítványai? Miután az első megbeszélésen kiderült, hogy személyemben olyan ember is ül az asztalnál, aki nemcsak tervezőtársa volt Makovecz Imrének, hanem több mint fél éven át a sevillai világkiállítás helyszínén követte az építkezést is, megbíztak bennünket egy koncepció kidolgozásával. Két hét alatt előállítottam egy tervezetet, amelyet több fórumon is be kellett mutatnom, míg elfogadták. Eredetileg szélesebb, amolyan Hamvas Béla-i dimenzióban gondolkodtam, az öt géniusznak megfelelő, turisztikai látványosságként is funkcionáló tornyokkal, amelyek állandó online kapcsolatban lettek volna a dubaji pavilonnal. Végül azonban maradt csak a dubaji helyszín, illetve az eredeti elvárásnak megfelelő koncepció, miszerint Magyarországot a vízen, a vízkincsek révén mutatjuk be. Mindezt úgy, hogy nem használunk vizet – éppen Dubajban, ahol minden csepp víz kincsnek számít.
– Ezt hogyan oldották meg?
– Úgy mutattuk be a vizet, hogy nem volt benne víz. Ledekkel jelenítettünk meg egy rámpán körbefutó patakot, olyan volt, mintha a látogató vízben járna, amelynek volt hangja, színe, szaga. A végén egy kupolában egy 360 fokos vetítés várta őket, egy medence művízzel, ezt a képzetet alakváltoztató műanyag golyócskákkal keltettük. Lebegni lehetett benne, a látogatók szelfiztek, akár egy igazi tóban. Csak a túra legvégén, az Aqua-Bárban lehetett igazi vízzel találkozni, ott háromféle híres magyar vizet csapoltak. De az építkezésnél sem használtunk vizet, egy szárazon összerakott, szétszerelhető, legószerű faszerkezettel dolgoztunk. Hatalmas siker volt, folyamatosan hosszú sorok álltak előtte, több mint egymillió ember látogatta meg a pavilont, amelyet az öt legjobb innovatív épület közé soroltak.
– Most már egyértelművé vált, hogy idén nem adják át az ön által tervezett kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-központot. Milyen viszonyban van ezzel a régóta készülő épülettel?
– Valóban jó régen kezdődött, még 1995-ben rajzoltam az első vázlatokat. A pénz hamar elfogyott, sokáig csak egy födém nélküli pince állt. Három évvel ezelőtt hívott Gazda József tanár úr, hogy Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke ígéretet tett a folytatás finanszírozására, így 25 év után újrakezdődött az építkezés. Nem volt könnyű, hiszen a tervezésben vissza kellett nyúlnom negyedszázaddal korábbi agyamhoz, folytatni az akkor elkezdett épületet. Összességében jó ház lett, azt is mondanám, hogy őrült ház, egyfajta épületszobor, de az általam tervezett házak többsége igazából ilyen: fura helyeken, szabadon álló épületek, amelyeknek nem kell beilleszkedniük egy klasszikus városi szövetbe. Két néhai embernek akarunk emléket állítani benne: Kőrösi Csoma Sándornak és Olosz Ellának. A tervre annak idején azt mondta Makovecz Imre, hogy őrült vagy, de ez nagyon jó. A mostani végleges formájában a ház egységes egészt alkot majd a kerttel, amelyben stációkat alakítottunk ki Csoma Sándor nyomában járva. A kertet nyitott épületként kell elképzelni, az épület részeként, amely fölött az eget látjuk, miközben ugyanazok a hang- és fényeffektusok kísérik végig a látogatót.
Csernyus Lőrinc
Kós Károly- és Ybl Miklós-díjas műépítész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1961-ben született Budapesten, 1986-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett építészmérnöki diplomát, ezt követően Makovecz Imre munkatársa. 1987-től Csenger főépítésze, 1996–2002 között Üröm főépítésze, 2003-tól Fehérgyarmat főépítésze volt. 2002-től a BME építészkarának oktatója. 2005–2010 között Solymár, majd 2005–2011-ben Bonyhád főépítésze. 2007-től a Vándoriskola vezetője. Főbb művei közé tartoznak a csengeri Petőfi Sándor Általános Iskola, a herendi Porcelánmanufaktúra angyalos bejárati épülete, valamint Makó összképét meghatározó középületei, illetve a 2020-as dubaji világkiállítás magyar pavilonja. Díjak, elismerések: Kós Károly-díj, 2011 (a Vándoriskola vezetőjeként); Ybl Miklós-díj (2012 ); Az Év Főépítésze-díj (2012); Ezüst Ácsceruza-díj (2018).
