És az elnök rögtön hozzá is fűzte: „a mi klubunk az RMDSZ, csapatunk Háromszék, és mi magunk vagyunk a játékosok”. Idézete nagyon megtetszhetett, mert majd minden felszólaló megismételte elkötelezettségét igazolandó, Antal Árpád kiigazította ugyan, hogy az eredeti mondás a Barcelona elnökétől származik, ám a fociból politikába való átevezés már megtörtént. És következtek a hosszabb-rövidebb szónoklatok, a csapatot, de elsősorban a klubot dicsőítendő, kiemelvén a játékosok (ki-ki saját) érdemeit. Sorjázták, miként igyekeztek az elmúlt két esztendőben a csapatot, no meg a klubot sikerre vinni. Egyetlen képviselőnek, Könczei Csabának jutott eszébe megemlíteni a szurkolókat is.

Szép dolog a politikát focihoz hasonlítani, főként, hogy ez utóbbi mostanság sikerágazat tájainkon. Csakhogy, míg a labdarúgás a sportról, no meg a pénzről szól, a politikának, az erdélyi magyarság érdekképviseletének mintha más lenne a szerepe. Hallgathatjuk órákon keresztül, milyen ügyes és szorgalmas az RMDSZ, mennyire nagyszerű a csapat, nekik vannak a legfelkészültebb kormányzati tisztségviselőik, és övék a legösszetartóbb, legerősebb parlamenti frakció (nem számbelileg, de tudásban, komolyságban, összetartásban), ha mindebből igen keveset érzékel a nép, az istenadta. Hisz ha emlékeink nem csalnak, bő harminc évvel ezelőtt az RMDSZ azért született, hogy az erdélyi magyarság érdekeit képviselje, mára pedig lám, már a játékosok, a csapat, a klub dicsősége a legfontosabb. A sikerek mámorában elveszett a cél?