Legutóbbi kisbuszos kiruccanásom óta az útviszonyok nem sokat változtak, felkészülök lelkileg, de két és fél órát csak kibírok, ha kis szerencsével nem valamelyik kerékre tervezett ülésre szorulok. Volt már ilyen, na az már majdnem drámai. Olyankor jobb, ha az ember időben feláll a rögösebb, lyukasabb útszakaszokon, és megkapaszkodik, mielőtt az ülés kidobja magából a plafonig. Úgyhogy van némi gyakorlatom, és ha már kisbuszos utazásra adtam a fejem, ne nyavalyogjak, készüljek fel!

Nem utolsó percben érkezem, a sofőr még sehol, de a járgányt már többen megtámadták, a felszálláshoz készülnek egyre határozottabban jelezve, hogy ők lesznek az elsők. Hogy egész pontosan ki, az még nem világos, mert mind nagyon elszántan sunyiznak centinként az ajtó irányába. Beállok a kis csapat mögé, majd csak lesz valahogy. Utánam még érkezik két fiatal fickó, és nem mögém vagy legalább mellém állnak, dehogy! Megcélozzák a már összeverődött harcosokat, hátha nekik is jut pár centiméter egy kis leleményes, abszolút nem észrevehető tolakodással. Megérkezik a sofőr, hallelluja, indulhat a meccs! Egymás fenekében passzírozzák fel magukat, hátizsákostul, szatyrostul lógnak a lépcsőn, és természetesen a két srác már rég előttem fent van.

Gyönyörűen süt a nap, szép a táj, és miután feljutok, egész úton kedvemre bámulhatok ki az ablakon. Szerencsémre nem kerékre ülök, de félúton felszabadul az első ülés, és hogy még többet lássak, előrecuccolok. Na, itt követtem el a hibát. Az egy dolog, hogy jobban kellett kapaszkodni, de nem csak az őszi panoráma teljesedett ki, hanem maga a rögös út is, ráadásul a sofőr is bekerült a látószögembe, teljes emberi nagyságában. Eddig nem láthattam, hogy tulajdonképpen félkézzel vezet, miközben halaszthatatlan telefonbeszélgetéseket bonyolít le, és ami még jobb, beszélgetések közben üzeneteket írogat. Azért közben fel-fel pillantott a kanyarban, ne legyek gonosz! De hát az én bajom, maradtam volna a helyemen! Akkor sosem tudom meg, hogy milyen „kalandos” útban van részem.

Két nap múlva a barátnőm hoz vissza, másik úton. Már szinte bosszantóan kényelmesen, nyugodtan utazom. De igazából az bosszant azóta is, hogy nem tettem szóvá, amit kellett volna, mert a pénzemért jogom van biztonságosan utazni. Jogom lenne megkérni azt, aki a testi épségemért felel, hogy tegye is meg. Bosszant, hogy miért is hallgattam, egyre dühösebben kapaszkodva…