Vetró András a Hármas fogat kiállítás létrehozásakor életművek emlékezetbe vésésére hív a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum kiállítótermébe. Az élők feladata az elődök szellemi értékének hosszú életet adni, hiszen a műterem biztonságában lévő képek kifakulnak az élők emlékezetében, viszont kiállításokon előlépve figyelmeztetnek saját létezésükre.
A szobrászművész néhai Vetró-Bodoni Zsuzsa (1951–2020) halála után itt, ebben a térben két kiállítással rekonstruálja elhunyt felesége életművét. Igen, itt, ebben a térben, ahol az ötvenéves rajztagozat kiállításait négy évtizedig szervezték. A tanári pálya számukra nem kényszerlét, megélhetés vagy valami megalkuvás, hanem hivatás. Tették ezt bölcsen, derűsen és nagyvonalúan. És milyen csodálatosak is a gyerekek, megérzik a biztonságos szárnyak melegét, mert fészekaljként körülöttük keringtek, és ma felnőttként tudják, hogy hálózatuk egyik erős csomópontja a Vetró házaspár.
Vetró András néhai Vetró-Bodoni Zsuzsa tavalyi kiállításán a nagy pasztelekkel az életmű kontúrjait jelölte ki. A pasztellkréta lágysága ellenére az ő képein széles csíkokkal hasított, mindig emelt szintű színharmóniákat teremtett, és nem félt az éles kontrasztoktól. A motívumok variációjával mindig a lent és fent közötti léleklétrát járta végig. Drámai tömörségét rapszodikus zenei ritmusai oldották fel. Az idei kiállításon visszalépünk az időben. A most látható tárlaton rátekinthetünk, hogyan is érkezett Vetró-Bodoni Zsuzsa Kézdivásárhelyre. A tanárától, Feszt Lászlótól tanult monotípiák csak technikai örökséget jelentenek, de formai kísérletei már az ő egyéni ízlésvilágát közvetítik. A kiemelt részelemek variációi ellentmondanak a sablonoknak, a beállítás póza helyett kicsit kilépnek a középpontból, játszani engedik a gondolatot. Miniatűr rajzain is a női lét szerepjátékai táncolnak végig, hol az öniróniát, hol az odaadó kedvest alakítva. Kis vázlatai most engedik meglátni nagy pasztelljeinek elővázlatát. Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök szövegéhez készült illusztrációin komoran beszél gyászról és veszteségről.
Vetró András fontosnak tartja, hogy kortársuk és barátjuk, Borbély Sándor (1948–2017) életműve is figyelmet kapjon. A grafikák nagyon összetett technikája és motívumrendszere gondolkodóba ejti a nézőt. A kolozsvári grafikai iskola figuratív elemekkel építkező egzisztenciális kérdéseit olvassuk le a képekről, vagyis olvasnók, ha ez a sűrű képírás engedné. Nagyon szép képírás, ami a kép alsó sarkából indulva felfelé áramlik, helyet adva a központi főelemnek, ami az örök nő vagy egy kultúrtörténeti utalás. Mégis a kis apró, üvegszilánkszerű részletek szándékos tüskeként állítják meg a folyékony értelemadást. Hatása abban a felismerésben is erős, hogy ez a többsíkú lenyomat a digitális világ előtti manuális és szellemi teljesítményt dicséri.
Vetró András (1948) Bánatos lovag ceruza- és tusrajzsorozata az eddigi Don Quijote-motívumot indítja újra útra, de megváltozott a küldetés. Az eddigi bravúros önirónia és értékek kétértelműsége helyett most az elengedés, elgyászolás nemes gesztusa jelenik meg. Az egy és megismételhetetlen örök nő tiszta kontúrvonala légies és egy felső világszintre emelkedik. Még visszanéz, majdnem érint, de távolodik. A bús és saját kudarcában lépkedő lovag helyett most a bánatos és hosszasan megálló lovag van jelen. Földi halandóként sűrű gubancos vonalak sötét foltjaiban létezik, míg a múzsa légies és szabad. Az anyaság rajzai is légies életet élnek, magokként peregnek szét korábbi szilárd tagjai.
A három művész évtizedekig egy vizuális nyelv dialógusait beszélte. Most újra egy történet szereplőiként hallhatjuk, láthatjuk őket. A kiállítás három alkotója erősíti ezt a dialógust, ami az erdélyi képzőművészetről is sok titkot feltár.
Deák Ferenc Loránd
