Ebben az időszakban Románia területén 12 lágert hoztak létre a szovjet hadifoglyok számára. E lágerek egyike volt a 2. számú barcaföldvári fogolytábor, ahol Románia átállása napján, azaz 1944. augusztus 23-án 5306 szovjet hadifoglyot őriztek. A romániai lágerekben ekkor összesen közel 60 000 szovjet – ezen belül a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő több mint 25 000 ukrán, több mint 17 800 orosz, valamint közel 16 500 egyéb nemzetiségű – hadifoglyot őriztek. Az ő helyüket vették át 1944 őszétől a magyar és a német foglyok, többségükben otthonaikból elhurcolt civilek.

Az emlékezetben, de már a korabeli sajtóban is haláltáborként hírhedtté vált barcaföldvári lágerbe magyar és német hadifoglyok mellett a fogolysereg legnagyobb csoportjaként észak-erdélyi magyar és német polgári személyeket zsúfoltak össze. A Földváron fogva tartottak számáról egymástól eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása, emiatt nem találtak semmilyen összesítő statisztikát a táborban járt foglyokról. Egy 1945. október 18-i összeírásból kiderült, hogy az úgynevezett nyugati hadjárat idején a földvári táborban 1450 német hadifogoly fordult meg, „a többi fogolykategóriáról nem készült hasonló összeírás”. Földváron a legtöbb foglyot, szám szerint 1871-et 1945 márciusában jegyezték Spiroiu tábornok szerint, aki ugyanakkor levéltári forrásokra hivatkozva közölte, hogy 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütésestífusz-járvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést, és van olyan túlélő, aki 4500-ra teszi csak az itt elhunytak számát. A Niculae Spiroiu tábornok által idézett 1945. októberi forrás aligha tükrözi a földvári láger teljes, főleg a kezdeti működés alatti fogolylétszámát. 1945 októberében ez a láger már a bezárás előtt állt, és bizonyos, hogy a tábor befogadóképessége többezresre volt tehető, mert, mint láttuk, Románia átállása napján, 1944. augusztus 23-án a szovjetellenes háborúban (1941–1944) foglyul ejtett 5306 szovjet katonát tartottak nyilván Földváron.

A romániai táborokban sínylődő foglyok – valószínűleg töredékes – névösszeírásait és egyben az első helyszíni beszámolókat közlő korabeli sajtótermékek közül a Marosvásárhelyen megjelenő Szabad Szó napilap 1945 februárjában a földvári haláltáborban sínylődő „hatezer magyar hadifogoly és internált” szörnyű sorsát tette szóvá, a sepsiszentgyörgyi Dolgozók Szava hetilap pedig a Földváron ártatlanul sínylődő 2500–3000 magyar, német, román, szerb és zsidó fogolyról tett említést. A lap egy kiszabadult fogoly elmondása alapján arról számolt be, hogy Földváron 15 éves gyermekektől aggokig minden korosztályból találhatók foglyok a lágerben. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb szállítmányok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolttá vált, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos román településre, Lügetre, ahol két istállóban zsúfolták össze őket. Itt azonban – túlélők emlékezése szerint – a rögtönzött deszkapriccs összeomlott az emberek súlya alatt, és több mint 30-an súlyos sérüléseket szenvedtek.

A foglyok számára általában sehol sem biztosították a szabályokban előírt felté­teleket és körülményeket. A barcaföldvári fogolytáborban embertelen körülmények uralkodtak, s erről a hozzátartozók elbeszéléseiből szerezhetett tudomást a közvélemény. Egy, a Földvárra hurcolt édesapját 1945 februárjában kereső asszonyka hazatérve a korabeli sajtóban beszámolt a látottakról. Elmondása szerint nagy kiterjedésű területen földbe vájt, fűtetlen lyukakban tartották fogva az embereket, akik halálsápadt arcukkal inkább síri alakokra emlékeztettek. A napi élelem reggel két deciliter meleg vízből, délben négy deciliter burgonyalevesből, azaz sárga léből állt, amelyben alig úszkált néhány darab burgonya. A napi élelemhez tartozott még öt dekagramm kenyér. A szemtanú 20–25-re tette a naponta elhunytak számát, akiket a keményre fagyott föld miatt nem tudtak azonnal eltemetni, így előfordult, hogy a halottak sokszor napokig temetetlenül hevertek. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kértek segítséget a külvilágtól. A környékbeli falvak, elsősorban Hidvég lakossága segített, lehetőségeihez mérten. A parancsnokkal, egy román őrnaggyal is tárgyaló szemtanú szerint a kiutalt élelmiszer elfogyott, a kormánytól pedig nem tudtak megfelelő ellátmányt szerezni. A körülményekre jellemző, hogy az 1945 februárjában Földváron fogva tartott 6000 fogoly fele beteg volt, ebben az időszakban naponta 20–25 elhunytat temettek.

A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) megbízásából 1945 februárjában Barcaföldvárra látogató Kovács Andor tapasztalatairól beszámolva munkatáborként említette a földvári lágert. Közölte, hogy a példátlan szenvedéseknek kitett foglyoknak élelmet, ruhát, orvosságot és injekciókat vittek, és említést tett arról is, hogy „milyen sok áldozata van ennek a tábornak”. Ebben az időszakban a tábornak már volt orvosa, aki azonban gyógyszer hiányában semmit nem tehetett. Az otthonról kapott csomagok maradékát olyan késéssel kapták meg a foglyok, hogy már bűzlött a romlott étel, mire hozzájuk eljutott, a földvári szászok pedig „ha megbolondult is a magyar, akkor sem juttattak egy falatot sem”.

1945. február végén már haláltáborként emlegették a földvári lágert. A sajtóban napvilágot látott három levél, amelyekből kiderült, hogy a táborparancsnokság nem adja át a foglyoknak a hozzátartozók által hozott csomagokat. A hozzátartozók az őrök tilalma ellenére kerülő utakon mégis megközelítették a temetőt, ahol a foglyok elhunyt társaik sírjait ásták. Itt lopva szót tudtak váltani rokonaikkal, és át tudták adni a csomagokat. A gödröket a végelgyengülés határán levő foglyokkal ásatták, de a tanúvallomásokból kiderül, hogy „ezek nem képesek annyi sírt ásni, amelyekbe a naponta elhalt foglyokat el tudják temetni”.

„A foglyok nagyon kérték, hogy intézzünk valamit ügyükben, mert ha nem, valamennyien ott pusztulnak el. Ma délelőtt is 15 társukat temették el. (…) Azt is elmondták a foglyok, hogy a még a táborban levő újabb 30 halottat nem tudják eltemetni, mert nem győznek elég sírt ásni. A ma megásott öt sírba csak 15 holttestet tudtak temetni” – számoltak be a szemtanúk. Az elmondottakból kiderül az is, hogy egy sírba három-négy halottat tettek, de csak egy keresztet állítottak föléjük.

Egy másik szemtanú arról számolt be, hogy karácsonykor fia két sáros krumplit kapott, és amikor újabb kettőt szerzett, az őrök rettenetesen elverték.

Mindhárom levélíró megerősíti, hogy aki áttért az ortodox vallásra, illetve aki bizonyítani tudta román származását, azt szabadon engedték. Ezt több túlélő is megerősíti, köztük Balázs András, aki 1944. december 24-ei keltezésű céduláján arról értesítette övéit: „Édes jó szüleim és testvéreim! Tudatom soraimmal, hogy tegnap, 23-án megérkeztünk Földvárra. Itt szó sem lehet a szabadulásról, az egészségből ki kezdtünk fogyni, le vagyunk gyúrva egy szobába, se enni, (a)hogy kellene, se víz, se tisztálkodás. (…) Máma az oltszemiek hoztak kenyeret, kalácsot, vagy három szekérrel, amit gyűjtöttek, de csak az őrök nyerészkedtek rajta.” 1945. március 16-án azt írta haza: „…a cseheket és a szerbeket küldik más lágerba (…), és ott intézik az ők ügyeiket, mi pedig maradunk. Ezek, valószínű, azt akarják, hogy vagy románok legyünk, vagy itt pusztuljon az egész.”

Eddig előkerült adatok alapján összesen közel 400-ra tehető a barcaföldvári, lügeti és brassói lágerekben elhunyt foglyok száma. Ez aligha fedi a valóságot, hiszen ha elfogadjuk, hogy az 1945 februárjában és márciusában pusztító tífusz- és vérhasjárvány idején – miként azt a korabeli sajtóban beszámoló tanúk és a túlélők is állítják – valóban 20–25 elhunyt foglyot temettek naponta, akkor az áldozatok száma jóval meghaladja a 400-at. Égető Jenő, a földvári lágert is megjárt egykori fogoly emlékei szerint „napirenden volt a sok halott, örökkétig haltak meg az emberek (…), a gödröket úgy ástuk, hogy amint az egyik rendnek ástuk ki a gödröt, a másik rend halottra a földet hánytuk rá”. Moré Mihály túlélő pedig így mondta el: „Míg ott voltam, ötszáz ember halt meg Földváron.” Eddigi kutatásaim nyomán biztosan állítható, hogy csupán a földvári láger lügeti melléktábora határában 74 sírban temettek el foglyokat.

(Elhangzott a Gulagkutatók 2016. évi VII. nemzetközi konferenciáján)