Egy közös kiállítás két művész kölcsönös elismerésének kézfogása. Nemes András Csaba kisszobrai szerepjátékukkal a bálványosi Art Camp alkotótábor kiállításán a letakart zongora tetején szórakoztatták csipkelődve a nézőket, míg a hátuk mögött Vajna László képei fenséges magányukban őrködtek. Egyikük keresi és megteremti figurái számára a szereplehetőséget, míg másikuk az idő rétegei közé menti ki lényeit.
Nemes András Csaba (1968) kolozsvári szobrászművész művészetéről gazdag filmanyag lelhető fel az interneten. Gyerekkorától a nagy kolozsvári szobrászok (Benczédi Sándor, Vetró Artúr és Gergely István) közelében jár-kél és alkot. Közben öntőműhelyben fürkészi Héphaisztosz titkait, majd rajztanári végzettségét szobrász szakkal tágítja. Nyilatkozza, hogy mozdonyvezető és kazánkovács ősökre tekint vissza, innen gondolom, hogy elődei hőfokát kisplasztikáinak intellektuális szerepjátékaiban éli újra.
Nyilatkozataiban gyakran elhangzik, hogy színvak. A kezdetben pályáját hátráltató szempont később a csontvázig hatoló tapintás képességét hozza felszínre. Szobrain fémszerkezetre épített műgyanta fémesre patinázott felületei mozgalmas impressziókat játszanak. Nem véletlen, hogy lényei kiváló alanyok Mira Marincaș fotóművész animációs alkotásaiban.
Kiállításait gyakran tematikus egységekként rendezi (tükör, őseink útján, szürreál, arcok és álarcok). Szintén nyilatkozataiból kiolvasva gondolom, hogy a kiállítóterek adottságaira finom érzékkel figyel, hiszen gyakori a kiegészítő film és hanganyag. Megnyúlt, hosszú végtagú szereplői felidézik Alberto Giacometti figuráit, de kikacsintanak Benczédi Sándor groteszk fintoraira is, és csak látszólag állnak ellentétben Bocskai Vince testes agyagalakjaival.
Több helyen szürreál lényeknek nevezi alakjait, de ha a szerepjátékok lélektani analizíseként nézzük, akkor az esendő ember nagyratörő vágyait vagy a nagyratörő ember esendőségét szeretjük bennük. Kis méretük még hozzátesz lényükhöz, hiszen a groteszk felé hajló túlzás és a kis méret ellentéte sajátos feszültséget teremt. A patetikus póz és a sziszifuszi ismétlődés kettőssége ikertestvérként jellemző rájuk. Így figuráit egy mozgássorozat pillanatképeként látjuk, de rá tudjuk vetíteni a hátralévő képsorozatot. Az itt kiállított művek figurái közlekedési eszközök vagy ló szimbiózisában jelennek meg, ahol mégis az ember idomul az eleve számára kitalált segédeszközhöz.
Vajna László Károly (1976) számítógépes levonatai nem tagadják meg nagy táblaképeit, hanem egy intimebb viszonyba engednek betekinteni. Nem tanulmányoknak szánja későbbi festményekhez, és nem járulékos kiegészítő elemeknek a meglévő képekhez. Misztikus és metafizikus, figuratív elemeket és geometrikus formákat egyesítő festményein is több és eltérő festégréteg alapozza meg a látható felszínt. De ott is érzékelhető, hogy az idő rétegeiként felsejlik a mélység, s karcolatok és kontrasztos színfelületek feszültsége tartja fenn a robbanni készülő egyensúlyt. Most levonataiban gondolatainak röntgenfelvételeit láthatjuk. Itt a rétegek nem elfedik egymást, hanem átsejlenek egymáson, egy képen belül az akvarellszerű légies foltok a szén és a tus határozott rajzos vonásaival és a metszet árkaival együtt úgy tudnak létezni, hogy festői hatásuk egybentartja a részleteket.
A nagy méretű festmények színtömbjeihez képest itt a részletelemek lépnek elő.
A jelen kiállításon Argosz és Keresztelő Szent János párhuzamba állítása lehet a művészi szerepkör attribútuma is, hiszen mind a ketten látnoki szerepben és drámai végkifejlettel egy magasabb értékrendet követnek. Vajna László Károly képein a legegyszerűbb tárgyi elem is az egyetemes létezésre reagál. Levonatain több lelki ősrobbanást fedezhetünk fel, amikor a születés organikus ereje szétfeszíti az előtte geometrikus tömbben létező zárt egységet.
A számítóképes technika a korrigálás és a továbbfejlesztés lehetőségét adja meg. Érdekes út lehet a nagy méretről a kisebb méretbe úgy visszalépni, hogy megmarad a monumentalitás ereje, és a részletek nem felszámolják, hanem alátámasztják a gondolat erejét. A tableten minden vonás az alkotó kézmozdulatának lenyomata. Csak a hordozó más, de a szemnek engedelmeskedő kéz ugyanaz.
A közös kiállításon zsonglőrködünk a szavakkal, hogy létezésünkre milyen ellentétes válaszokat kapunk a két művésztől. Nemes András Csaba szórakoztató kisplasztikáit nézve egy idő után belesajdul a szívünk, hogy minket is hogyan deformál a világ és a túlélésért hogyan egyensúlyozunk, míg Vajna László Károly drámai hangoltságú lenyomataiból feltör az új fogantatás reménye.
Deák Ferenc Loránd
