Kányádi Sándor emlékezete, a most életre kelt „legendárium”, amint a fizikailag értelmezett életmű lezárult, sokat segíthet abban is, hogy valamelyest „áthagyományozódjék” Nagygalambfalván a falukép is vagy legalább annak egy részlete. Lehet és kell olyan objektumokat létrehozni, amelyek a falu nagy szülöttére és a letűnt időkre emlékeztetnek.

„A mi utcánk olyan utca…”

Nemzedékek nőttek fel azokon a tankönyveken szerte a Kárpát-medencében, amelyekben Kányádi Sándornak ez a verse megtalálható. Újabb és újabb nemzedékek mondják, szavalják ma is. És még hány versét! Kányádi Sándor irodalmi beágyazottsága általánosnak mondható a teljes magyar glóbuszon, a Petőfi Sándoréhoz, az Ady Endrééhez, a József Attiláéhoz mérhető makulátlan életmű az övé. Hatalmas kincs. Akárcsak Farkaslakán a Tamási Áron szellemisége. Vagy a Farkas Árpádé Székelyszentmiklóson és Siménfalván. Mint az Orbán Balázsé Lengyelfalván és a Szejkén.

Mivel a költőt – végakarata szerint – a család kertjében temették el 2018. július 7-én, már abban a pillanatban biztos volt, hogy itt, ezen a helyszínen alakul ki az emlék- vagy zarándokhely, egy olyan szeglet, ahová sokan fognak majd ellátogatni. Nyugodtan ki lehet azt is jelenteni, hogy turizmust gerjeszt majd a költő kultusza.

Hargita Megye Tanácsa mindjárt próbálkozott, lépett is ilyen téren, megvásárolt egy telket a szomszédságban, mivel a szülői ház helyén emelt újabb épület – amelyben a költő húga és annak hozzátartozói élnek – nem alkalmas emlék- vagy látogatóközpont létrehozására. Mivel félreeső falurészről van szó, valamilyen szinten modernizálni kellett az utcát, alkalmassá tenni a terepet arra, hogy akár népesebb társaságokat, nagyobb tömegeket vonzó eseményeket is befogadhasson. Az utca aszfaltozása megtörtént. Látványterv is készült. A rokonokkal és a leszármazottakkal – két fia él a költőnek, mindkettő külföldön –, azonban nem sikerült érdemben megállapodniuk. Az ott élő rokonok készségesek, a sír látogatható, megtekinthető Kányádi személyes tárgyainak egy része is, időnként elmesélnek epizódokat a költő életéből, figyelemmel követik és támogatják az életműhöz kapcsolódó helyi programokat.

Erről a holtpontról mindenképp tovább kellene haladni, hiszen a múlt rendszerben, amikor elég nehéz volt egy-egy civil kezdeményezés megvalósítása, a farkaslakiak – külső segítséggel ugyan – elég hamar léptek: 1972-re elkészült a két cserefa alatti emlékmű, Tamási Gáspár (1904–1982), az író öccse pedig vállalta a bizonyos fokú népszerűséggel és szakadatlan feladatokkal járó helytállást, haláláig gondozta a szülői házban létrehozott emlékszobát. Itt érdemes megemlíteni, hogy a hatvanas évek végén épp Kányádi Sándor biztatta Gáspár bácsit emlékiratai megírására, maga gondozta és látta el előszóval a Vadon nőtt gyöngyvirág című kötetet (1970), majd a második részt is (1983), amely méltán lett sikeres és ért meg számos kiadást napjainkra. A szülőfalu és a teljes Székelyföld adósa most (ezzel is) Kányádi Sándornak.

Úgy érezzük, hogy ez a kis utca, a Kányádiaké, akár szép példája lehetne annak, hogyan őrizheti meg egy közösség a régi falukép és a népi épített örökség egy részét. Megmaradhattak volna a metaforák. Vagy újra kialakíthatók: „öreg kút az utca szádán”, „itt még a sár is tiszta”, „szegydeszkából rossz kerítés”. Ha a metaforák „megvalósítása” nem is, de a sír körüli emlékhely formálása a megyei tanácsra, illetve annak egyik intézményére, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontra vár. Meg kell állapodni az itt élő rokonokkal és a költő fiaival oly módon, hogy az mindenkinek jó legyen, és – főleg – a célközönség, a magyarul érző és olvasó nép nyerjen azáltal, hogy méltó módon tiszteleghet a költő emléke előtt és „hasznosíthassa” a mindennapjaiban ezt a kiemelkedő életművet s ennek üzenetét.
 

A községvezetés máris cselekedett

Talán abból a megfontolásból, hogy ápolják és népszerűsítsék a költő emlékét, de arra is gondolva, hogy lépni kell az idegenforgalom, az igazi vonzerő létrehozása, a munkahelyteremtés érdekében, a főút közelében, a falu Décsfalva felőli bejáratánál, a Vágás-patak szomszédságában csorgót alakítottak ki – Bánatos Királylány Kútja –, aztán egy parkolót és kis halastavat hoztak létre. Mindezt az utóbbi hetekben-hónapokban végezték el – jórészt önerőből –, és ugyanakkor további területeket is vásároltak ennek közelében.

Lenne itt egy Kányádi Sándor Emlékpark, amely a költő ismert verseit, versrészleteit, „metaforáit” népszerűsítené szabadtéri installáció formájában. Ugyanakkor épülne egy Várféle is, hiszen létezik várhely a határban, ahol alig látható vagy inkább csak „sejthető” várrom található, Vártető, illetve Várfele a neve annak a dűlőnek. Innen a völgyben megálmodott Várféle névötlete.

Gyerkó Levente polgármester kikérte a szakemberek véleményét, építészek, régészek, történészek, muzeológusok, irodalmárok segítették az ötlet további fejlesztésében. Gyöngyössy János történeti grafikust kérték fel arra, hogy az elképzelést megrajzolja. Mivel a polgármester szándéka, hogy minél több megvalósítás helyi erőből szülessen meg, szeretné „önellátó pályára állítani a községet”, közös munkára hívta a polgárokat.

Ez a terv nem vész a jövő bizonytalan homályába, hiszen nagy valószínűséggel hamarosan megvalósulhat. A következő felhívást tette közzé Gyerkó polgármester: „Kedves Nagygalambfalviak és elszármazottak, akik elkerültetek a szülőfaluból, de tudjuk, lélekben bárhol is legyetek, mindig nagygalambfalvinak valljátok magatokat! Valószínűnek tartom, hogy értesültetek a Bánatos Királylány-csorgó teljes körű megépítéséről, a munkálatok befejezéséről. Tudjátok, és itt tudja mindenki, hogy nem szeretünk nagyon tétlenkedni, a június 11-i közmunka, ahol 104 személy vett részt, azt sugallja, hogy folytatnunk kell az elkezdett park bővítését, kialakítását. Ez a nagy jelenlét arra enged következtetni, hogy igenis, sokan szeretik a szépet, szeretik a jót, és fontosnak tartják a környezetünk kialakítását olyan formában, hogy mindenki jól érezze magát benne, és magáénak tudja a megvalósításokat (…) Képzeljétek el, támadt egy ötletünk, amit úgyszintén a segítségetekkel, az önök segítségével szeretnénk megvalósítani. A park és a tó folytatásában egy kilátót szeretnénk építeni, ami a várfelei várunknak lenne egyik bástyája. Egy háromszintes bástyára, kilátóra gondolunk, bekerítve sövénykerítéssel, és körötte egy vízzel feltöltött várárokra. Ezt a beruházást, természetesen a törvényes kereteket betartva, november 4-én és 5-én szeretnénk elkezdeni. A Kilátó (vár) alapját és az első szintet a Nagygalambfalváról elszármazott atyafiak fogják elkészíteni, megépíteni. Ez ügyben már volt egypár megbeszélés, amiket még fogunk folytatni. Nagy örömünkre, nyitott fülekre találtunk. A második és harmadik szintet úgy gondoltuk, hogy a falubeli építész szakemberek fogják elkészíteni a gógáni erdőben felnőtt fenyőfákból. Természetesen a kétkezi segítségre is szükség lesz, hisz a kertnek fát, ágat kell majd vigyünk, valamint a faanyagot szükség lesz lefesteni, és a sok cserepet fel kell juttatni a tetőre. Meg szeretnénk jegyezni, hogy a cserép a kilátóra a hamarosan újrafedődő református templomunk régi cserepeiből fog felkerülni. Tisztelettel és szeretettel megkérünk mindenkit, hogy aki teheti, segítsen az elszármazott rokonok értesítésében, az itthon élők elhívásában. Bizonyítsuk be újra a jövő generációnak, saját magunknak, hogy él még a székely összefogás, és azt is, hogy együtt erő vagyunk… Minden jó érzésű ember segítségére számítunk! »Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség« – ahogy Wass Albert írta.”

Úgyhogy ez a riport hamarosan itt folytatódik. De már a Várféle árnyékában.

Simó Márton