Fazakas Csaba és felesége, Doina a zene és a tánc hullámhosszán találkoztak még a nyolcvanas évek gépgyári táncegyüttesében. Vállalkozói történetük az állandóság és a folyamatos alkalmazkodás között teremtett tartalmas biztonságot egy Csíki utcai kis üzletben, a hozzá tartozó műhelyben, na meg a családfő különböző munkahelyein.
Régi és ritkán látott ismerősként köszöntöttük a minap egymást, hiszen összekötött a fővárosi egyetemista élet, amikor – bár különböző egyetemre jártunk – majd minden este a Petőfi Sándor Művelődési Ház volt a magyar fiatalok otthona. Kicsiprímást – mert mindenki úgy hívta –, mint sok műszaki végzettségű mérnököt, a sepsiszentgyörgyi gépgyárba helyezték (igen, akkor még kihelyezéses rendszer működött), de a hegedűt ott sem tette le.
Reményteli kilencvenes évek
Aztán következtek a reményteli, s egyben sok változást hozó kilencvenes évek, amikor három évet technológusként, majd az import-export irodán marketingesként dolgozott a gépgyárban. De beindult a vállalkozói láz, feleségével együtt először a kereskedelembe vágtak bele. Akkoriban az tűnt a legegyszerűbbnek. Kezdetben az utazótáska volt az áruforgalmi eszköz, rágógumitól csomagolt élelmiszerig és ruháig mindent hoztak, és az időközben visszakapott Csíki utcai ingatlanban egy kis, mondhatni falusi vegyesboltot működtettek. Ez annyira ment az első időszakban, hogy az időközben romló hangulatú gépgyári állást is ott lehetett – mert hamarosan ott is kellett – hagyni.
A nagybani kereskedelem beindulásával inkább a használtruha-kereskedelem felé tolódott a tevékenység. De egy idő után ez sem hozta az elvárt eredményt, hiszen a turkálók is rendkívül elszaporodtak, így – felhasználva gépgyári külkereskedelmi tapasztalatait, az eredeti szakmához visszakanyarodva, hiszen technológiai berendezések szakot végzett – egy akkor rohamosan fejlődő faipari magáncéghez szegődött. Felesége pedig a használtruha-bálákban érkező jelmezeket, na meg kézügyességét, a szabás-varrás iránti készségét kihasználva kiegészítette azokat, majd rendelésre is kezdett készíteni egyedi jelmezeket, kabalákat (például az akkor élvonalba törő kosárlabda-csapatnak).
Reggeltől éjfélig
Néhány évig a saját vállalkozás és a munkahely párhuzamosan futott, így sokszor kora reggeltől éjfélig kellett talpon lenni. De szabad munkaprogram lévén, össze lehetett egyeztetni a két tevékenységet. Bár sok emberrel kellett dolgozni, s ez nem volt mindig a legkellemesebb (Csaba szerint a legnehezebb olyan embereket irányítani, akik a munkát csak kényszerből, immel-ámmal végzik), a munkahely meghozta a kapcsolatot és tapasztalatot a csiszoló anyagok és faipari szerszámok szakterületén. Aztán egy megnyert, de utólag ki nem fizetett pályázat „megfektette” a céget, így a szerzett kapcsolatok révén ezen a speciális, kevesek által művelt területen kezdett mozogni. A szerszámok élezése pedig – vagy ahogy közönségesen mondjuk: a köszörűs mesterség – egyenesen hiányszakma volt.
Hallani az anyag pengését
Az élezés célszerszámok beszerzését is feltételezte. Egyik gép után jött a másik, a kis műhelyben a gyalukésektől a szalagfűrészlapokig immár csaknem minden, a faiparban használt célszerszám vágó eszközének fenését el tudja végezni. A klienskör pedig egymásnak adta át a hírt, hogy Szentgyörgyön van egy köszörűs, aki a körfűrészlaptól (mai napig ebből van a legtöbb) a speciális szerszámokig mindent meg tud fenni. S bár azok a kisiparosok, akik ezekkel a szerszámokkal majdnem mindent meg tudnak csinálni, lassan már kihalnak, s nagyon kevés mester lép a helyükbe, egész Háromszékről, de még Brassóból is érkeznek kliensek, akik azzal nyitják ki a kisüzlet ajtaját, hogy: „itt lehet fenetni cirkulát?” (Az idézet nem légből kapott, hiszen beszélgetésünk alatt épp ezekkel a szavakkal érkezett egy atyafi – szerk. megj.)
Vannak ugyanis olyan dolgok, amit nem lehet automata géppel megcsinálni – magyarázza Fazakas Csaba. Vagy azért, mert a célgépet túl nehéz lenne beállítani, vagy azért, mert nem éri meg. „Én megcsinálom kézből, ahogy a volt főnököm mondta: valamivel megtámasztjuk, s egy izével lefixáljuk” – mondja viccesen. Az persze, hogy egyedül dolgozik, néha nehéz feladatok elé állítja, de ha megtalálja a megoldást az még nagyobb elégtétellel jár. A barátok, ismerősök kérésére a késfenést is megtanulta, ma már nem is kővel élezi a házi vágóeszközöket. És nem használ hűtési technológiát, mindent kézzel és szárazon fen, még akkor is, ha több időt vesz fel. S ebben nemcsak a türelem, hanem a kifejlett zenei hallás is nagyon segíti.
A lényeg, hogy a kliensek megmaradjanak, s bizony van olyan, aki több évtizede visszajár. „Azóta sok partnerünk csődbe ment, sokan nyugdíjba mentek, sok gyerekből, aki kézen fogva jött az apjával, azóta vállalkozó lett, aki ma is a kliensünk” – mondja Fazakas Csaba.
A zene közelségében
A zene, a zenélés, így a kultúrával való kapcsolat persze soha nem szűnt meg (a hegedűt még most is mindennap előveszi saját szórakozására), így került kapcsolatba a Míves Házzal, ahol gondnokként, de tulajdonképpen mindenes karbantartóként is egy évtizedig segítette a munkát. Gyermekeik szintén a zene közelében maradtak: fiuk konzervatóriumot végzett, lányuk pedig egy sepsiszentgyörgyi zeneboltban dolgozik.
Fazakas Csaba és Doina ma is egy kicsit úgy fogadja az immár főként jelmezkészítéssel és -kölcsönzéssel, valamint szerszámélezéssel foglalkozó üzletükbe érkezőket, mind egykor a kis falusi boltban, ahol nem csak árut, hanem segítséget (például egy űrlap kitöltésében), jó szót is kapnak a betérők.
