1844. november 13-án szentesítette V. Ferdinánd magyar király az 1843–44. évi pozsonyi országgyűlés törvényeit. Ezek közül a legismertebb a magyar nyelv hivatalossá tételéről szóló 2. törvénycikk.
A középkori és kora újkori Magyar Királyságban az ügyintézés és a bíráskodás nyelve a latin volt, az ország hivatalai ezen a nyelven leveleztek az alárendelt hivatalokkal, valamint a törvényhatóságokkal (városokkal, vármegyékkel). A mindennapi életben (mind szóban, mind írásban) az országlakók a helyileg használt nyelven érintkeztek egymással, így a különböző nemzetiségek nyelvén íródott források is nagy számban maradtak ránk.
Jelentős változást II. József 1784. május 4-én kiadott nyelvrendelete hozott, amely az év november 1-jétől előírta a Magyar Királyi Helytartótanács számára, hogy az ügyintézést és levelezést németül folytassa. A királyság törvényhatóságai számára 1785. november 1-jét tűzte ki határnapul, ezt azonban egy évvel későbbre halasztották. Ez azt jelentette, hogy a hivatalos ügyintézés során mindent németül kellett intézni, a táblázatokat és összeállításokat, jelentéseket, jegyzőkönyvmásolatokat mind németül kellett megfogalmazni. 1787-től német lett a törvényszékek és a periratok nyelve. Fontos változtatás volt azonban, hogy a kormányszerveknél, a vármegyéknél és a városokban csak németül tudókat alkalmazhattak – erről a hivataloknál 1780. december 20-án bevezetett kötelező érvényű minősítési ívek (Conduite-Listen) adatai adnak felvilágosítást. A nyelvrendelet közép- és felsőfokú iskolában a latin helyett a német nyelv oktatását írta elő.
E rendeletének kibocsátásakor József biztos visszanyúlt utazásai emlékeire és tapasztalataira, amelyek egy vegyes képű és nyelvű birodalmat mutattak. Hiba lenne azt gondolni, hogy e nyelvrendelet csupán az uralkodó ötlete volt, még kevésbé azt, hogy csak az utazásainak tapasztalatai sarkallták e lépésre. A rendelet előzményéül ugyanis feltehetően Wenzel Anton Kaunitz herceg javaslata szolgálhatott: 1761-ben javasolta Mária Teréziának, az osztrák Németalföldön kötelezzék az alattvalókat, hogy gyermekeiket németül taníttassák, különben kizárják őket a közszolgálatból. Ezt akkor a királynő visszautasította. II. József feltehetően ezt a kötelező nyelvismeretet fejlesztette tovább nyelvrendeletében.
II. József elhunyta előtt három kivétellel visszavonta rendeleteit, így a kötelező német nyelvű ügyintézésről szólót is.
Utóda és fivére, II. Lipót 1790. április 2-án még azt a rendeletet adja ki, hogy a helytartótanácsnál továbbra is a német nyelv maradjon érvényben (kivéve a jogi és az úrbéri ügyek terén) – de valójában az ügyintézésben hetek alatt visszatértek a latin nyelvhez, ahogy ezt az iktatókönyvek bejegyzései is bizonyítják. Az 1791. évi XVI. törvénycikk rendelkezett arról, hogy a kormányszékekben ismét a latin legyen a hivatali nyelv.
1790-től kezdődően a magyar nyelv ügye, az oktatás, a kultúra és az ügyintézés terén való használata állandóan napirenden volt, és amíg 1784-ben jogosan érveltek a német hivatali nyelv bevezetését ellenzők a magyar nyelv alkalmazása helyett a latin megtartása mellett, a kifejezések és a szókincs hiányának indoka miatt, a reformkorban már a nyelvművelésnek és a nyelvújításnak köszönhetően alkalmas volt arra, hogy az ország hivatalos nyelve a magyar legyen.
A törvénynek megfelelően ezután a hivatalokban magyarul folyt az ügyintézés, bár tegyük hozzá, már az 1820-as évek közepétől megfigyelhető, hogy egyes vármegyék magyarul leveleztek a helytartótanáccsal. 1845-től kezdődően azonban néhány évig megvalósult a magyar hivatali nyelv alkalmazása – ennek az 1849 utáni időszak vetett véget, és a központi hivatalokban az októberi diploma kiadásáig ismét a német lett az ügyintézés nyelve.
Kulcsár Krisztina (Magyar Nemzeti Levéltár)