Thököly fejedelemsége és a Diploma Leopoldinum

1687. után a fejedelmi kormányzat fulladozva küzd az adóelosztás és katonaélelmezés megoldhatatlan feladataival. Felégetett városok és falvak, ezerszámra elhajtott állatok, földönfutóvá lett polgárok és kisnemesek, nyomorékká vert jobbágyok, kivagdalt gyümölcsösök végeérhetetlen sorban követik egymást a Bécsbe küldött kárbecslési jegyzőkönyvekben. (…) Központi kormányzat és rendi fórum az államiságát vesztő országban egyaránt árnyékhatalom lesz.

Apafi Mihály fejedelem hosszú uralkodásának utolsó másfél esztendejében már súlyos depresszióval küzdött, bonyolult szerkezetű órái között és könyvtárában kereste a kiutat, majd 1690. április 15-én megtért a „nagy órásmesterhez”. Páratlanul nehéz viszonyok között teremtett Erdélyben központi hatalmat, s építette ki azt az új politikai vezérelvet, hogy Erdély államiságát az európai hatalmi ellentétek adta lehetőségeket kihasználva, diplomáciával inkább, mint fegyverrel mentsék át. (…)
Apafi halála után a Portán azonnal kiállították az új fejedelem athnaméját. De a szultáni fermánba nem az annak idején Konstantinápolyban megerősített, Bécsben pedig jóváhagyott választott fejedelem, a 14 esztendős II. Apafi Mihály nevét írták be, hanem a Thököly Imréét. Az viszont, hogy Thököly erdélyi fejedelemsége tényleges és időálló lehessen, már nem a Portán dőlt el.

A Szent Liga minden elképzelést felülmúló hadi sikerei alaposan megváltoztatták az európai és a török ellen küzdő országok erőviszonyait. Belgrád elfoglalása (1688) s a császári csapatok benyomulása Havasalföldre olyannyira megnövelték a Habsburgok hatalmi fölényét, hogy Franciaország és Lengyelország egyaránt ellenakcióba kezdett. A német fejedelemségek területére betörő XIV. Lajos éppen úgy Erdélyben vélte felismerni a Habsburgok kelet-európai hatalmát ellensúlyozni képes bázist, mint a Kamenicet nagy anyagi és véráldozattal visszafoglaló Sobieski János lengyel király. De amíg a Napkirály bátran kijelentette, hogy Thököly legyen Erdély fejedelme, s kész őt anyagilag támogatni, Lengyelországban megoszlottak a vélemények. A lengyel főnemesség francia pártja ugyancsak számított Thökölyre. Sobieskit azonban, miként régen, szövetségi kötelezettségei most is visszatartották attól, hogy a török hadvezérrel tárgyaljon. (…) Az ugyancsak Habsburg-ellenes politika útjait kereső Constantin Brîncoveanu vajda sátrában 1689 augusztusában folytatott tárgyalásokról Thököly elégedetten számolt be. (…)

A császári udvart az Erdélyben parancsnokló, majd Havasalföldön harcoló Veterani segítségével kereste meg többször is Thököly. Jelezte, ha a császár elismeri Erdély fejedelmének, miként többször ajánlotta, most is kész a kereszténység győzelmét segíteni fegyvereivel. A dinasztikus érdekeket féltő udvari párt azonban Erdéllyel kapcsolatban legalább annyira a fegyveres döntést szorgalmazta, mint a hatalmas ellentámadást indító török parancs. Badeni Lajos, a havasalföldi támaszpontokat sorra feladni kényszerülő főparancsnok 1690 nyarán azt javasolta, hogy a szövetségesek minden hadi erejét Belgrádon kívül Erdély védelmére fordítsák, mivel felismerte a fejedelemség jelentőségét.

1690 nyarán, amikor már feltűntek Erdélyben Thököly pátensei, a várható uralomváltásról nagyon megoszlott a lakosság véleménye. A Székelyföldön felkelés érlelődött. Másutt csendben készítették a zsoldosuralmat megdöntő Thököly útját. A főurak Kolozsvárra húzódtak, a tanácsosok segélykérő követet küldtek Bécsbe, a rendek óvatosan vártak.

A nyugati hadszíntérre rendelt Caraffa helyett Erdély főparancsnokának kinevezett Heisler generális a fősereggel és a parancsára Teleki Mihály vezetésével gyülekező erdélyi haderővel a Törcsvári-szoros bejáratánál foglalt állást. Biztonságból az akkor parancsnoksága alatt szolgáló Zrínyi Ádám ezredes vezetésével erős csapatot rendelt a Volkányi-szoros védelmére is. Mégis minden elővigyázatossága hiábavalónak bizonyult. 1690. augusztus 21-én Thököly 6000 főnyi hadsereg élén meglepetésszerűen hátba támadta és leverte a császári hadsereget.

A zernyesti csata zseniális hadvezéri teljesítmény. Magyar, havasalföldi, török és tatár csapatokból szervezett hadseregét Thököly „practicával” vitte be Erdélybe. (…) Több császári főtiszt ottmaradt a csatatéren, a császári főparancsnok, Heisler fogságba esett. Teleki lova megbotlott, a fejedelemség főgenerálisa lezuhant, összekaszabolt, kifosztott tetemét másnap találták meg Thököly hívei.

Tanult hadviselő ember volt ugyan Thököly, fényes győzelmét mégsem tudta kihasználni. Nem voltak ostromszerei, katonasága az ország meghódoltatásához kevés, szétszóródásuk kockázatos. Belső és külső erőkre támaszkodva akarta uralmát megszilárdítani. Brassó városa örömmel fogadta, a szászok ugyancsak készséggel segítették, a székelyek csapatostul esküdtek hűséget, s a szeptember 25-én megnyíló keresztényszigeti országgyű­lésre elküldte követeit a három natio. Egyhangúnak mondható fejedelemmé választásában nemcsak jó rendben, fegyelemben együtt tartott csapatainak volt része, hanem a császári hatalomnál sokkalta enyhébbnek mutatkozó török főségnek is. A fejedelemválasztási törvény nemhiába hangsúlyozza, hogy Thököly a török segítségével „Bethlen Gábor erdélyi kegyelmes fejedelem idejebeli szabadságunkat megadta”, az ország adóját a Bethlen idejebeli, immáron jelképesnek számító 10 000 tallérra szállította le. A négy bevett vallás szabadságát, a „libera vox”-ot, a három náció kiváltságait, általában a rendi jogokat megerősítette. Elfogadta, hogy a három nemzetből választandó tanáccsal kormányoz, de valójában szuverén módon intézkedett. Az országgyűlés elsősorban a Portával kívánta rendezni Erdély viszonyát, Thököly viszont a Habsburg-udvarral. A fogságba esett Heisler generálist megegyezési ajánlattal küldte Bécsbe. Kész csapataival a török ellen harcoló császári hadsereghez csatlakozni, ha elismerik Erdély fejedelmének, birodalmi hercegi címmel tisztelik meg és a megegyezést Velence és Lengyelország garantálja. Miként a javaslat híven kifejezi, Thököly már tanult Apafi nemzetközi erőviszonyokat mérlegelő politikájából, de nem eleget. Nagyobb hangsúly esik személyi érdekeire, mint az ország ügyeire.

A helyzet teremtette lehetőségeket Bethlen Miklós nagyobb sikerrel használta ki. Csaknem a zernyesti csata hírével együtt érkezett Bécsbe. A Belgrád török ostroma miatt különben is pánikkal küzdő udvart már hevesen foglalkoztatta az erdélyi helyzet. Thököly ajánlatával szemben Caraffa készített projektumot. A Habsburg-kormányzat nem mondhat le Erdélyről, hiszen az a háború éléstára, „Magyarország citadellája”, bástya a „hűtlen” Lengyelországgal szemben és a Habsburg-uralom havasalföldi és moldvai kiterjesztésének záloga. De sokan úgy gondolták, hogy a katonai uralom helyett okosabb és célszerűbb berendezkedésre van szükség. Caraffa Emlékiratában a terrorisztikus katonai módszerek helyett civil kormányzást javasolt úgy, hogy társadalmi és etnikai ellentéteket tudatosan elevenen tartva, minden alkotmányos önállóságától megfosztva tagolná be Erdélyt a Habsburg-dinasztia örökös tartományai közé.

Bethlen ezzel szemben Bécsben olyan diplomatervezetet nyújtott be, amely szerint Erdély gazdasági, művelődési és közigazgatási kormányzási önállóságot élvezhet a Habsburg-birodalom keretei között. A mindkét udvari párt, a Kinsky- és a Strattmann-csoport elé tárt 18 pontos tervezethez megnyerte Bethlen a brandenburgi, a holland és az angol követ támogatását is. Közben Belgrád elesett, s rémhír terjedt el: a császári fősereg teljesen megsemmisült. „Csuda dolog – írta Bethlen, amikor az alig módosított és Belgrád eleste után nyolc nappal már császári aláírással ellátott Diplomát kézhez vette –, hogy a declarációt – az 1688. évi fogarasi nyilatkozatot – sem Caraffa, sem az udvarban senki, csak úgy nem hozta elé, mintha soha nem lett volna.”

Mire Bethlen Erdélybe ért, Thököly, hogy a Belgrád alól Erdély felmentésére induló Badeni Lajos túlerőben lévő hadseregével elkerülje az összecsapást, már Havasalföldre húzódott vissza. Lipót császár Diplomáját Bethlen Miklós a gyorsan múló kedvező pillanatot kihasználva eszközölte ki. A Habsburg-kormányzat és az erdélyi főurak kompromisszumát megpecsételő Diploma biztosította Erdély belső közhatalmi önállóságát. Leszögezte, hogy békeidőben 50 000 forint, háborúban 400 000 forint adót fizet az ország, és ezt az összeget nem emeli a császár. A kereskedelmi szabadságot nem korlátozza a Habsburg-kormányzat. Ugyanakkor a kiskorú fejedelem felnövekvéséig kormányzó gubernátort az ország többi hivatalviselőivel együtt – beleértve az erdélyi hadsereg parancsnokát is – a három nemzet tagjaiból a rendek választják és a császár erősíti meg. Meghatározott, nem nagy számú őrség lesz az országban német generális parancsnoksága alatt. A generális a közügyekbe nem avatkozhat be.

Lipót császár Diplomája első, de még 1691. december 4-én ünnepélyesen megerősített és némileg módosított formájában is Erdély helyét a Habsburg államrendszeren belül kedvezőbben, s mi több, világosabban határozta meg, mint Magyarországét az 1687-es országgyűlési törvény. Elvileg biztosította az önálló belső politikát, a belső rend megteremtését a háború és az anarchia évei után. A vallások szabad gyakorlatával az anyanyelvi műveltség, iskolázás révén nyitva állt a kapu Erdély minden nemzete önálló művelődése előtt.

A Gubernium

Lipót császár Diplomáját 1691 elején a fogarasi országgyűlésen hirdették ki. Erdély rendi testületi tanácskozásán először vett részt a Habsburg-kormányzat megbízottja. A serdülőkor küszöbén lévő választott fejedelem, II. Apafi Mihály nagykorúságáig guber­nátorrá a kivégzett Bánffy Dénes fiát, a 28 esztendős Bánffy Györgyöt választották. Kancellár az eredetileg kormányzónak jelölt, de hat szavazattal hátrányba került Bethlen Miklós lett. Az ország főgenerálisi tisztségét Bethlen Gergely, a főkincstárnokságot Haller János nyerte el.

A Diploma Leopoldinum az erdélyi fejedelem szuverenitását nem ismerte el, de az ország autonómiáját igen, s 1691 viszonyai között ez nem kis lehetőségeket rejtett magában. Az országgyűlésnek a Diploma szellemében meghozott első törvényei világosan jelzik, hogy a belső igazgatásban a kormányzónak szabad keze van Erdély császári főparancsnokával, Veteranival szemben. Az adó kivetését és összegyűjtését, miként a hadellátást is, a fejedelemségbeli magyar urakból alakult Comissariatus hivatott intézni. A katonaság ellátására 40 000 köböl gabonát meghatározott áron felvásárolva kért a Habsburg-kormányzat. Az ifjú fejedelem mellé három tanácsost állítottak.

II. Apafi Mihály személyiségéről keveset tudunk. Szűkszavú naplója arra enged következtetni, hogy különösen képzett, gonddal nevelt és nem is tehetségtelen várományosa volt a fejedelmi széknek. Határozott angol és holland orientáció jellemezte. Bethlen Miklós ösztönzésére a zernyesti csata után azonnal aláírt egy nyilatkozatot, amelynek értelmében a brandenburgi választófejedelmet és Orániai Vilmos angol királyt ismeri el gyámjául, s ez reális lépésnek látszott, mert az 1690-es évek elején a nemzetközi erőviszonyok alakulása következtében különösen az angol politika szállott síkra nagy erővel Erdély önálló államisága mellett. (…)

A Szent Szövetség és a Porta között már 1691-től békeközvetítőként fellépő angol és holland kormányzat javaslatai szerint Erdély önállóságát meg kell tartani. 1691 márciusában Lipót császár is jóváhagyta a Hussey angol megbízottal a Portára küldött békeajánlatot, amelynek értelmében, ha a török átenged a császárnak bizonyos magyar területeket, Erdélyt régi állapotába helyeznék vissza oly módon, hogy II. Apafi Mihály török és Habsburg-pártfogás alatt, nemzetközi garanciális hatalmak ellenőrzésével kormányozná a fejedelemséget. Később Paget lord egyenesen az Erdélyi Fejedelemség nevezetes történelmi hagyományaira és múltbeli politikai szerepére mutatva szorgalmazta, hogy a megkötendő török–Habsburg béke szavatolja Erdély önállóságát. A nagyvezír pedig magáévá tette az angol és a holland javaslatokat. A tárgyalások előrehaladtával még 1698 januárjában is feltételül kötötte ki, hogy Erdély előbbi állapotába helyeztessék vissza, és a két császár oltalma alatt álljon. Az 1699 januárjában ratifikált karlócai szerződés azonban Erdély helyét a Habsburg-birodalom keretei között rögzítette. (…)

A különböző katonai tervezetek a törököt kiűző háború egyik legfőbb stratégiai feladatának Várad visszafoglalását jelölték meg. A Konstantinápoly meghódításának álmait kergető diadalittas Haditanács azonban Váradot mind ez idáig elhanyagolta. Alig hangzott el azonban az angol javaslat Erdély viszonylagos önállóságáról, a császári ezredek körülvették Váradot (1691), s bár csaknem egyesztendőnyi többszöri próbálkozás és költséges ostromzárlat után ugyan, de 1692 júniusában bevették. Kétségtelen, hogy a Habsburg-érdekek fölényét végső soron erőhatalom, Savoyai Jenő herceg zentai győzelme döntötte el, de az is bizonyos, hogy Bécs 1692-től fogva következetesen építette ki hatalmát. A karánsebesi csatát a fejedelemség második katonai megszállása (1695) követte. Erdély katonai főparancsnokává 1696. április 29-én Rabutin de Bussy generálist nevezték ki.

„Bejövén, csakhamar kivevé az urak kezéből a pálcát, s dobszóhoz tanétá úr uramékot” – jellemezte Rabutint Cserei Mihály, de a Gubernium és az országló testület maga is kezére játszott a belső hatalmát megerősítő Habsburg-kormányzatnak.

Erdély közelebb került Bécshez, a korábbi évtizedekben meggazdagodott főurak és nemesek élvezték a császárváros fényét, s nemcsak az udvari fogadások, kerti ünnepélyek, színházak emlékeivel, hanem divatos holmikkal, célszerű gazdasági eszközökkel megrakodva s grófi címmel térhettek vissza. A gubernátor alkalmatlan volt, hogy irányítsa a kormányzótestületet. Kancellár, kincstartó, főgenerális és tanácsurak egymással versengve sajátították ki az ország jövedelmeit, és mint árendátorok vagy hadseregszállítók hatalmas jövedelmekhez jutottak. A kincstárnok Apor István (…) vagyona java részéhez, miként sokan mások, maga is a konjunktúrát kihasználva, kereskedéssel, pénzkölcsönzéssel, a korban általánosan megszokott módon jutott.

A Gubernium látszólag kedvezett a főúri osztály érdekeinek. Megerősítik a fejedelmi korszak törvényeit és adományleveleit, megígérik, hogy a fiskális birtokokat az arra érdemeseknek, a dézsmákat a földesuraknak adományozza a császár, s a szabad kereskedésben a nemesek előjogait és kiváltságait megtartja. Ebben a válságos évtizedben a három nemzet, a rendek és a kormányzó arisztokrácia a Diplomában foglalt előjogokat a maga szűkebb csoportja javára igyekezett biztosítani. Az ügyük igazát a Bécsbe menesztett külön küldöttségek útján kereső csoportok csupán két kérdésben mutattak szoros érdekazonosságot. Elsősorban II. Apafi Mihály fejedelemségének mielőbbi császári megerősítését akarták kieszközölni, ebben látván Erdély kormányzásbeli különállásának is legfőbb biztosítékát, szemben Thökölyvel. Másodsorban a rendek közös akarattal ragaszkodtak a fejedelemségben székelő, a királyságétól különálló erdélyi kancellária intézményéhez, miközben a királyságbeli és a bécsi udvari arisztokrácia Magyarországot és Erdélyt egyetlen kancelláriával kívánta volna összefogni. A kormányzóság kívánságait Bécsben előterjesztő Alvinczi Péter tanácsos ugyan számos részletengedményt eszközölt ki a róla elnevezett császári határozatban, de ezek kivétel nélkül a partikuláris erőknek kedveztek. Az országos ügyekben a Habsburg-kormányzat és a főrendek érdekei érvényesültek. A központi hatalom például lemond a közös magyar és erdélyi kancellária tervéről, de kiköti, hogy az erdélyi kancellár székhelye Bécsben legyen. Bethlen Miklós viszont nem hajlandó áttelepülni a császárvárosba, helyette az alkancellár, a katolikus Kálnoki Sámuel látja el majd Bécsben az erdélyi kancelláriai teendőket. II. Apafi Mihály fejedelem megerősítését a császár az Alvincziana Resulutióban nagykorúságához kötötte. Mivel pedig a Bánffy körül kikristályosodó rokoni-hatalmi csoportosulás úgy igyekezett a jövendőbeli fejedelmet magához fűzni, hogy az udvar terveit kijátszva hozzáadták a gubernátor sógornőjét, Bethlen Gergely generális negyedik lányát, a Habsburg-kormányzat 1696-ban a titokban kötött házasságot hozván fel ürügyül, a nagykorúságának esztendejében járó ifjú Apafi Mihályt császári rendelkezés szerint a török háború befejezéséig, valójában életfogytiglan Bécsbe internálta. Amikor tehát a Habsburg-udvar a háborút lezárva, a Temesi bánságot inkább a töröknek hagyva ragaszkodott Erdélyhez, a másfél évszázados széttörtség után Magyarország régi egysége csak formálisan állt helyre. A birodalom kereteibe szerveződve Erdély közvetlenül, tartományként kapcsolódott a Habsburg-hatalomhoz, Kolozsvárról vagy Gyulafehérvárról ezentúl Bécsen át vezetett Magyarországra az út.

A Gubernium s az össze-összehívott országgyűlés a századfordulóra elvesztette minden önálló cselekvőképességét és politikai jelentőségét. A gubernátor helyett a generális rendelkezett, az erdélyi kancellária helyett a bécsi vicekancellária vitte az ügyeket, az országgyűlés rendeleteket jóváhagyó gyülekezetté vált. A döntéseket a Habsburg-kormányzat keretei között Kollonich érsek irányításával működő Erdélyi Tanács előkészítésével, a császár nevében hozták meg.

Az egykori fejedelemségben nincs az európai hatalmi viszonyokkal számoló koncepció, nincs hatóképes testület, nincs országos tekintéllyel rendelkező politikai csoport. Az egykori ország rendi, territoriális, városi, vallási és falusi közösségekre szétesve, egymástól elkülönülő táborokba szorulva kezdi kiépíteni védelmi állásait. Eszmei önigazolásra ugyancsak védekező ideológiát kezd kialakítani: ez a sajátos erdélyi elzárkózás, a transzilvanizmus eszméje.