Ez a kedvező alkalom nem is késett sokáig, mert az egyik esztendőben úgy forgott az időjárás, hogy a nyár végére valóságos paradicsom lett az ő számára a föld. Fölös számban elszaporodtak ugyanis az egerek, melyekkel nagyon szeret élni a sün. (…) Amidőn leereszkedett az enyhe alkonyat, csak előjött lassan biztos rejtekéből, s körülményes vadászat nélkül is annyi kövér egeret ehetett, amennyit éppen megenni kívánt. Így aztán hamarosan letette minden gondját, s nem csinált egyebet, csak hallgatta a tücskök szüntelen dalát, esetleg lustán ábrándozott az aranyló holdvilágon, vagy bámulta a nagy kerek tököt, mely a szomszéd földön, a jámbor törökbúza közül bambán és sárgulva kandikált ki a zsongító éjszakába.
Hát egyszer, amint éppen így, magával és a világgal igen eltelve, az egyik barázda mentén ábrándozott volna a sün, előbukkan valahonnét egy mezei nyúl. Rögtön megijedt a szegény nyúl, ahogy megpillantotta a sünt, s remegve kereste, hogy merre vehetné másfelé az útját.
Hanem a sün odaszólt neki:
– Mitől félsz, te füles?
– Úgyszólván mindentől és mindenkitől – mondta a nyúl.
– Gyere csak ide! – folytatta a sün. – Majd elbeszélgetünk ketten.
Hálás volt a nyúl, hogy olyan nyájasan szólottak hozzá, s bár óvatosan, de odament a sünhöz. Riadalom ült a két szemében, s úgy látszott a holdvilágon, mintha remegne is.
– Borzongani látszol, mezei barátom – kezdte a nyájas szóbeszédet a sün, majd aggodalommal tette hozzá: – Fázol talán?
– Nincs okom fázni – mondta a nyúl.
– Én is úgy vélem – folytatta a sün –, hiszen langymeleg nyár végi este van; a tücskök muzsikálnak, s pajzánkodnak az egerek. Igazán mindenki boldog ebben a paradicsomban.
– Mindenki, csak én nem! – sóhajtott a nyúl.
– No, hát mi a baj? – kérdezte a sün.
– Minden ember reám vadászik – folytatta nagy szomorúsággal a nyúl. – S mindegyiknek van egy-két kutyája. Ma is háromszor vettek üldözőbe azok a kutyák. Fáradt vagyok, és szerencsétlen.
Elgondolkozott a sün, de nem tudott egyéb vigasztalót mondani, hanem csak annyit szólt:
– Hát bizony, bizony...
A nyúl azonban, érezvén a panaszkodás enyhítő édességét, nagy bizakodással és szinte áradozva folytatta:
– El sem tudod gondolni, hogy milyen átkos dolog nyúlnak születni. Mert a nyúlnak mindenki vesztére tör. Bujdokolhat egész nap, s kereshet bárminő rejteket, mert ha egyszer nem, máskor biztosan rátalálnak. S akkor úgy kell szaladni neki, hogy még a lelke is kiszakad.
– Hát igen... – bólogatott a sün, mire a nyúl sóvárogva szólt:
– Könnyű neked, bezzeg! Mert akadjon reád egy kutya vagy bármilyen fenevad is, te csak magadba gombolyodsz, s azok az áldott tüskéid megvédenek.
A sün büszkén villantotta meg azt a fényes és hegyes orrocskáját. (…) A nyúl bizony irigykedve nézte a sün tömérdek tüskéit, melyek a holdfényben szinte növekedni és tovább hegyesedni látszottak. Abban a megejtő percben nemcsak szívesen váltotta volna tüskékre az ő gyors lábait, hanem irigykedett is lelkiből.
– Ne haragudj – mondta –, de szeretném megkérdezni, hogy miképpen növesztetted azokat a célszerű tüskéket?
Ámbár természetesnek látszott a kérdés, mégis meglepte a sünt, mert hiszen ő ezen nem gondolkozott még soha. S meghökkenve vette észre, hogy a kérdésre nem is tud felelni; jobban mondva, csak azt tudná válaszolni, hogy a tüskék dolgában semmi érdeme nincs, mert azok csak lettek s vannak. De hát mondhatja az igazat ebben az irigyelt állapotban? Nem mondhatja bizony, mert akkor rögtön leesik a dicsőség polcáról, gondolván a nyúl, hogy az egész buta szerencse csupán.
– Aj-aj! az titok! – szólott tehát.
A nyúl közelebb húzódott hozzá, és hízelegve mondta:
– Mint a kincset, úgy megőrzöm a titkot.
– Esküszöl?
– Esküszöm a két fülemre – mondta a nyúl.
Hát erre a sün, hogy még titkosabb legyen a szó, lehúzódott lassan a barázda árkába, ott óvatosan körülszaglászott, s majd a nyúl fülébe súgta:
– Az egérhústól nőttek a tüskék!
Bámulva hallgatott a nyúl, majd reménytelenül borította arcára csüggedt füleit.
– Fogjak neked egyet? – kérdezte a sün.
– Egeret?!
– Azt! Szívesen fogok egyet a te számodra, s itt előttem megeszed. Meglásd, hogy kihull az a haszontalan puha szőröd, s helyette olyan tüskéid lesznek, mint nekem! No, fogjak egyet?
A szegény nyúl nagy szükségében annyira áhította a tüskét, hogy elszánta magát, és így szólt:
– Hát jól van, ha oly szíves leszel, fogjál egyet.
Boldog volt a sün, hogy a hazugságot elhitte a nyúl; s nagy vitézül elindult mindjárt, hogy fogjon egy egeret. Nemsokára vissza is tért, a szájában egy kövér egérrel, amit odatett kedveskedve a nyúl elejébe.
– No, edd meg! – biztatta szívélyesen.
Nagy undorodással szagolgatta a nyúl az egeret, de mivel élete a tüskéken nyugodott, végre behunyta a szemét, és enni kezdte az egeret. Hanem a különös dolgot meglátván egy másik egér, nagy rettenettel szaladni kezdett a mezőn, hogy vége a világnak, mert a nyúl eszi az egeret! Egyszeriben óriási riadalom lett a környéken, s fejüket vesztve menekültek az egerek, nehogy megegye őket is a nyúl. Özönlöttek és borzadva szaladtak egyik földről tovább a másikra, az egész tájékról a másik tájra. Egész éjjel szaladtak.
Hanem másnap alkonyatkor, megéhezvén ismét a sün, előjött a rejtekéből, hogy lakomát csapjon. Szokása szerint felment lassan a barázda tetejére, s onnét hallgatózni kezdett, hogy merre cincognak legjobban az egerek. Erre is figyelt, s arra is forgatta a fejét, de bizony nem hallott semmi cincogást. Ejnye, gondolta magában, valami lett ezekkel az egerekkel. S elindult, hogy megkeresse őket. De hát hiába csatangolt a földeken, mert nem talált sehol egyetlen egeret sem. Másnap sem talált egyetlenegyet sem. Végre a harmadik napon felmászott egy domb tetejére, s ott az éhségtől egészen elgyengülve üldögélt. S amint ott kopogó szemmel üldögélt volna, hát arra jött a nyúl.
– Meghalok az éhségtől, te mezei testvér! – mondta a sün.
– Hát egyél! – felelte a nyúl.
– De mit? Hiszen nem találok egyetlen egeret sem!
No, gondolta a nyúl, ha már én megettem hiába az egeret, akkor veled is megetetem a tököt; s így szólt:
– Én tököt eszem, egyél te is tököt.
– Disznótököt?! – borzadt el a sün.
– Igen, disznótököt.
Gondolkozott egy ideig a sün, de aztán elszánta magát, és megkérte a nyulat, hogy nagyon erőtlen lévén, vezesse oda őt egy tökhöz. A nyúl szívesen odavezette, s bizony a sün meg is ette a disznótököt.
Így lett a hazugság miatt sündisznó a sünből.

Névadója születésének 125. évfordulója alkalmából rajzpályázatot hirdetett a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház háromszéki diákok számára. A kisiskolások A hazug sün című Tamási-mese alapján készített rajzokkal pályáztak. Ezek közül választottunk ki két díjazott rajzot.