1921. december 14-én kezdődött Sopronban és környékén az a népszavazás, amelyen a lakosság 65 százaléka a Magyarországhoz való tartozást választotta. Ez volt az egyetlen esemény, amely a trianoni szerződést módosította. Az 1922-ben elfogadott XXIX. törvénycikk kimondja: „A soproni népszavazási terület lakossága, amidőn válságos időkben az állami hovatartozás iránti hajlandósága próbára tétetett, a megtartott népszavazáson nyelvi és faji különbség nélkül az ezeréves magyar államhoz való tántoríthatatlan hűségéről tett bizonyságot. A hűséges ragaszkodás e megnyilatkozása a haza minden fiában megerősítette a boldogabb jövő bekövetkezésébe és az isteni igazság örök diadalába vetett reménységét. (…) A soproni népszavazási terület lakosságának a magyar állam iránt tanúsított tántoríthatatlan hűségét örök emlékezetül törvénybe iktatja. Elhatározza, hogy a népszavazás emlékének megörökítésére Sopron sz. kir. város területén e történelmi esemény jelentőségéhez méltó emlékmű állítassék fel. Sopron sz. kir. város címere a »civitas fidelissima« jeligével egészíttetik ki.” Magyarország kormánya 2001-ben a népszavazás emlékére december 14-ét a Hűség Napjává nyilvánította. A százegy évvel ezelőtt történteket elevenítjük fel Történelmünk rovatunkban.
„Tüzek a végeken”
1918. november 17-én az osztrák államtanács etnográfiai elvekre hivatkozva bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. Az 1919. szeptember 10-i Saint German-i béke az önrendelkezés jogát kizárva Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati sávját (Sopront és környékét is beleértve), azzal az indoklással, hogy ne valósulhasson meg a dédelgetett csehszlovák–délszláv korridor sokat emlegetett terve.
Az ezt követő trianoni béke a döntést újból megerősítette. A békediktátum kegyetlensége Magyarország lakosságát elkeserítette, a volt szövetséges Ausztria területi követelése pedig egyenesen fölháborította. 1921. augusztus 20-án Sopronban tömegtüntetésre került sor. A soproniak és a rábaköziek ezrei tiltakoztak az elszakítás ellen. Augusztus 21-e lett volna a hivatalos átadás napja. A magyar hatóságok, ha vonakodva is, de kiürítették az átadásra kijelölt területeket, így Sopront és környékét is. A város összes hivatala elköltözött, majd a Nemzeti Hadsereg kivonása is megtörtént. Úgy tűnt, hogy itt már csak a csoda segíthet. Az érintett terület átadására a magyar kormány gróf Sigray Antalt mint kormánybiztost küldte ki, a közrend fenntartásával Ostenburg-Moravek Gyula őrnagyot, a II. országos csendőrzászlóalj parancsnokát bízták meg. Az eseményeket a magyar kormány és Bethlen István miniszterelnök és kabinetje irányította. Legalább négy szálon indult meg a fegyveres ellenállás előkészítése, miután Ausztria mindenfajta békés megállapodást elutasított, beleértve a mai Burgenland kettéosztását is. Thurner polgármester személyesen kereste meg Prónay Pál szolgálaton kívüli alezredest Sopron megmentése érdekében. A Thirring Gusztáv vezette Nyugat-magyarországi Liga önkénteseket toborzott. A Nyugat-magyarországi Szövetség röplapjai hirdették: „Sopron a soproniaké.” A fegyveres felkelés megszervezője és legfőbb irányítója azonban Gömbös Gyula volt. Az antant Szövetségközi Tábornoki Bizottság és az osztrákok a Széchenyi-palotában várták a híreket. Az „A” zóna Magyarország felőli határán álló osztrák csendőrök elzárták Ágfalvát Soprontól. Ostenburg hatáskörzete a „B”, vagyis a Keleti zóna volt.
Augusztus 28-án a történelmi határt több helyen osztrák csendőralakulatok lépték át. Az egységek lőfegyverekkel, géppuskákkal voltak felszerelve. Őket rezesbandás, vörös zászlós fegyveres tömeg követte. Ágfalvánál azonban a Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt álló irreguláris erők meglepetésszerű puskatűzzel visszavetették az osztrákokat. A kibontakozó tűzpárbajban hősi halált halt Baracsi László kecskeméti gazdalegény.
Ez volt az első ágfalvi összecsapás. A felkelők még Robert Davyt, Burgenland újdonsült kormánybiztosát is elfogták. A Vas megyei Pinkafőnél húsz felkelő a helyi horvát lakosság segítségével több mint kétszáz osztrák csendőrt vert ki a faluból. Ugyanaznap kiszorították őket Felsőőr, Alhó, Fraknó, Németgyirót községekből is. Kezdetét vette a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi fegyveres felkelés. A felkelő „hadseregben” ott küzdöttek a soproni főiskolások és diákok, a magyaróvári gazdászok, a pesti műegyetemisták, az Alföld, a Felvidék és Erdély magyarjai. Ez a felkelés vezetett el a soproni népszavazáshoz.
Ágfalva hősei – Sopron megmentői
1921. szeptember 7-én az osztrák megszálló erők terve az volt, hogy csatlakozásra bírják Sopront. El akarták foglalni a kutakat, hogy így kényszerítsék a várost megadásra. Ágfalván mintegy 450 osztrák csendőr állomásozott, várva a támadási parancsot.
A magyar felkelők azonban megelőzték az osztrákokat. A többségében főiskolás, irreguláris erők a 48-as laktanyában gyülekeztek. A selmecbányai akadémistákhoz szombathelyi vasutasok, sőt, néhány bosnyák népfelkelő is csatlakozott. Mindannyian civil ruhát viseltek. Fegyverük nem volt, közülük csak a beavatottak tudták, hogy a magyar Ostenburg-csendőröktől fognak fegyvert kapni a hajnali vállalkozáshoz. A felkelők erejét a korabeli források 110 főre becsülik. Az osztrák túlerő mintegy négyszeres volt. A magyar felkelők parancsnokai Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados, Gebhardt Pál százados és Székely Elemér tartalékos tüzér főhadnagy, főiskolai karhatalmi parancsnok voltak.
Szeptember 7-én éjszaka alig ismert ösvényeken indult el a kicsiny sereg, fűzfa bottal a kézben a Liget-patakhoz, a zónahatárhoz. Két bosnyák fiú hozta a csapat egyetlen géppuskáját. A magyar erők átvették az Ostenburg-csendőröktől a kézifegyvereket, s három rajra oszlottak. 8-án hajnali háromnegyed ötöt ütött a templomóra, amikor az 1. és 2. főiskolás osztag az ágfalvi erdő és a brennbergi vasút között, a 3. (szombathelyi vasutasokból és bosnyákokból álló) rajjal a falu alsó részén előretört. A készülő támadást az osztrákok felfedezték, s a falu északi részén, a nagymartoni vasúti töltés mögül tüzet nyitottak a magyar erőkre. A felkelők az evangélikus templom oltalmában bejutottak a faluba, de az iskolaépületből ismét erős osztrák tüzet kaptak. Kénytelenek voltak visszahúzódni a brennbergi úton előrenyomuló csoporthoz. A Kirchknopf-vendéglő felől sikerült hátba támadni az osztrákokat, akik egészen a nagymartoni vasút mögé hátráltak.
A 3. raj oldalba támadta a vasúti bakterház védőit, majd a Hausbergnél visszaverte a szuronyrohamra induló osztrák csendőröket. Az ellenség ekkor szenvedte el legsúlyosabb vereségét. A felkelők három hősi halottat vesztettek. Rajtuk kívül heten súlyosan, többen könnyebben megsebesültek. (…)
Ez a csata mentette meg Sopront az osztrák megszállástól. (…) A második ágfalvi csata után az osztrák erők a történelmi határra vonták vissza csapataikat. Ennek az ütközetnek is köszönhető, hogy Sopron és környéke népszavazással dönthetett hovatartozásáról. (…)
A velencei egyezmény
1921. október 11-e és 13-a között Velencében Sopron és környéke sorsáról olasz diplomaták döntöttek. A nyugat-magyarországi felkelés eredményeként az osztrák megszálló erők mindenütt a történelmi határra vonultak vissza, és várták a fejleményeket.
A velencei konferencia összehívása másfél hónapig tartó szakadatlan fegyveres harc eredménye volt. A győztes antant habozott, és kereste a kompromisszum lehetőségét. Olaszország nemes gesztussal felajánlotta a Nagykövetek Tanácsának, hogy közvetít Ausztria és Magyarország között. A Bethlen-kabinet Sopron és környéke kivételével kész lett volna átadni Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Ausztria azonban csak népszavazás formájában tudott volna lemondani Sopronról és a környező nyolc településről. Bonyolította a helyzetet, hogy Felsőőrön Prónay Pál bán és vezérkara kikiáltotta az önálló Lajtabánságot. Ez még 1921. október 4-én történt. Lajtabánság mint önálló tartomány csak november 10-ig állt fenn. Prónay legitimista és revíziós célok kiinduló bázisának tekintette a tartományt. Megléte látszólag akadályozta, valójában azonban segítette a magyar kormány külpolitikai célkitűzéseit. Legfőképpen a területi engedményeket hozó osztrák–magyar tárgyalások eredményességét biztosította.
A Velencébe kiutazó magyar delegációt gróf Bethlen István miniszterelnök, Bánffy Miklós külügyminiszter, Khuen-Hédervári Sándor külügyi osztályfőnök, Walko Lajos tisztviselő, közgazdasági szakember és Fabro Henrik, a gyorsiroda főnöke képviselte. Az osztrák tárgyaló fél Johannes Schober kancellárból és a külügyi osztály főnökéből, Richard Oppenheimerből állt. A házigazda olaszok: Torretta márki külügyminiszter, Castagneto herceg és két segédtiszt. A két tiszt feladata a háromnapos konferencia naplójának vezetése volt.
A tanácskozást, mely franciául folyt, Toretta nyitotta meg. A magyar delegáció – élén Bethlennel és Bánffyval –, ahogy szót kapott, népszavazást kért Sopronra és környékére. Az osztrák fél ridegen ellenállt. Ők nem törődtek azzal, hogy a Sopron körüli lakosság mit akar, betű szerint ragaszkodtak a Saint German-i és a trianoni békediktátum pontjaihoz. Oly hosszan érveltek emellett, hogy Toretta, elvesztve türelmét, elfogadta a magyar területi kérést. Bánffy, az erdélyi arisztokrata rendkívül óvatosan tárgyalt. Emlékiratában olvasható, hogy azért kértünk csak Sopron és környékére népszavazást, mert ott biztosak lehettünk a pozitív eredményben. Sajnos, delegációnk nem számolt a területen élő horvát nemzetiségnek a magyar hazához való ragaszkodásával, ezért nem kérte a népszavazási terület további növelését.
A konferencia második napja az elsőnél is viharosabb volt. A magyar tárgyaló fél előhozakodott az ún. Millerand-féle kísérőlevéllel. Ez kimondta, hogy a határkijelölő bizottság meg fogja hallgatni a vitás települések lakóinak véleményét is. Az osztrákok azonnal tiltakoztak, majd előálltak egy olyan követeléssel, amely az egész konferenciát kudarccal fenyegette. Azt akarták elérni, hogy a magyar kormány azonnal parancsolja ki a felkelőket az átadandó területről. Ha ez nem történik meg, a maguk részéről minden határozatot semmisnek tekintenek. Minden veszni látszott. Bánffy zsenialitása most mutatkozott meg igazán. A magyar kormány vállalta Olaszország – és nem Ausztria – felé, hogy a felkelőket leszereli, és pacifikálja az átadandó területet. Ezt nem írásban, hanem titkosan, szóban garantálta. Ausztria beleegyezett, hogy nyolc nappal a terület kiürítése után népszavazás döntsön Sopron és környéke sorsáról, és a határkérdésben aláveti magát a Nagykövetek Tanácsának.
A történelem azonban ismét közbeszólt. IV. Károly király második visszatérési kísérlete miatt (október 21–23.) a népszavazás dátuma kitolódott 1921. december 14–16-ra.
Velence mérföldkő volt. Ez volt az ellenséges gyűrűbe szorított és megcsonkított Magyarország első diplomáciai sikere. A magyar delegáció és az olasz külügyminiszter titkos megállapodást kötött. Toretta vállalta, hogy minden befolyását latba veti, hogy a végleges határ kijelölésénél a magyar kormány igényeit kielégítsék.
1922-ben újabb tíz, korábban már Burgenlandhoz csatolt, túlnyomórészt horvát nemzetiségek lakta falu került vissza népszavazás nélkül a magyar hazához.
A király visszatérési kísérlete
1921 októberében az utolsó magyar király, IV. Károly fegyverrel kísérelte meg uralkodói jogkörének visszaszerzését és gyakorlását. Tanácsadóira hallgatva, Zita királynéval együtt Svájcból repülőgépen visszatért Magyarországra, ahol a Sopron megyei Dénesfán, gróf Cziráky József vármegyei főispán birtokán landoltak. Itt már legitimista hívei várták őt és hitvesét.
A nem kellő körültekintéssel végrehajtott politikai lépés súlyosan elhibázott volt. Magyarország a polgárháború szélére sodródott miatta. Biztonsági okokra hivatkozva a királyi párt előbb Kenyeribe, majd Sajtoskálra vitték. Október 21-én hajnalban Ruprecht képviselő kastélyából báró Lehár Antal ezredes és Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy gépkocsival Sopronba, a 48-as laktanyába (ma Rendészeti Szakközépiskola) szállították őket. Az épület második emeletének 47-es szobáját rendezték be számukra.
Bármennyire is titkolták, délutánra már az egész város tudta, hogy megérkezett a király. Magyar ruhás lányok hódoló küldöttsége köszöntötte a királyt és hitvesét. IV. Károly még ezen a napon proklamálta az államfői hatalom (vele a főparancsnoki jogok) átvételét és megalakította ellenkormányát. Miniszterelnökké nevezte ki Rakovszky Istvánt, belügyminiszterré Beniczky Ödönt, külügyminiszterré ifj. gróf Andrássy Gyulát, pénz- és kereskedelemügyi miniszterré Gratz Gusztávot, hadügyminiszterré Lehár Antalt, akit egyúttal vezérőrnaggyá léptetett elő. A kultusztárcát Apponyi Albertnek ajánlotta fel. A soproni helyőrség parancsnokát, Hegedüs Pált altábornaggyá, Ostenburgot pedig ezredessé léptette elő.
1921. október 21-én délután öt órakor a soproni helyőrség a laktanya udvarán letette az esküt. Sigray Antal kormánybiztos megszakíttatta a telefon- és távíró-összeköttetést Budapesttel. A király 22-én hajnalban vasúton megindult a főváros felé, hogy a felesküdött csapatokkal fegyveresen is érvényt szerezzen visszatérésének. Magyarország kormányzója, Horthy Miklós és miniszterelnöke, gróf Bethlen István, aki a szíve mélyén maga is legitimista volt, megpróbálta a lehetetlent. Vass József személyesen vitte a kormányzó levelét Győrig, de ott nem tudta átadni azt IV. Károlynak. E levélben a kormányzó kifejtette, hogy sem a bel-, sem a külpolitikai helyzet nem alkalmas a visszatérésre. Valóban úgy volt. Az utódállamok azonnali mozgósítással válaszoltak. A csehek, a románok, a délszlávok ugrásra készen álltak a határon. Az antantdiplomaták egymás után adták át fegyveres beavatkozással fenyegetőző, tiltakozó jegyzéküket. A kormányzóhoz hű katonai erők – a sebtében felállított egyetemi zászlóaljakkal, melyek megszervezésében Gömbös Gyula járt az élen – Budaörs térségében fegyverrel állták útját a legitimista kísérletnek.
Október 23-án vette kezdetét a csata. A műegyetemisták olyan elszántsággal rohamozták meg az egyik legitimista szerelvényt, hogy azt a királyhű erők géppuskatűzzel tudták csak visszaverni. (…) Magyar fiúk lőtték és gyilkolták egymást mind a két oldalon, a saját igazukba vetett hittel. Mind a mai napig csak a Horthyhoz hű erők vesztesége ismert. 19 fő hősi halált halt, hatvanketten pedig megsebesültek az összecsapásban. A királypárti halottak jeltelen sírban alusszák örök álmukat.
IV. Károly – a további vérontás elkerülése végett – beszüntette a harcot és fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett. Október 24-én Tatán vették őrizetbe a királyi párt, s 26-án Tihanyba, a Benedek-rendi kolostorba internálták őket. Az antant a király azonnali kiadatását kérte a magyar kormánytól. November 1-jén a brit Glowworm monitoron, a Dunán hagyta el az országot az utolsó magyar király. A békekonferencia jegyzékben szólította fel a magyar kormányt a Habsburg–Lotaringiai-ház haladéktalan trónfosztására. November 6-án a Nemzetgyűlés az 1921. évi XLVII. törvénycikkel kimondta a detronizációt.
A népszavazás Sopronban
1921. december 8-án Felső-Sziléziából antant rendfenntartó kontingens érkezett Sopronba, hogy a velencei szerződés értelmében népszavazás döntsön a város és szűkebb környéke sorsáról.
November 23-i keltezéssel Népszavazási Szabályzat látott napvilágot. Ez többek között leszögezte, hogy a népszavazás előbb Sopronban történik meg, majd a következő nyolc falu voksolhat hovatartozásáról: Fertőrákos, Balf, Kópháza, Fertőboz, Nagycenk, Harka, Bánfalva, Ágfalva. A két aktus részeredménye együttesen adja a szavazás végeredményét. (…)
Október 20-a óta működött Sopronban – osztrákbarát helyi lakosok közreműködésével – az Ödenburger Heimatdienst nevű propagandaszervezet. Röpcédulák, levelezőlapok, nyomtatványok tucatjaival próbálták befolyásolni a szavazásra jogosult lakosságot. Az élénk osztrák agitáció a magyar felet is cselekvésre ösztönözte. (…)
A magyar helyőrség december 12-én kivonult a városból. Ugyanezen a napon Ivaldi olasz ezredes a választói névjegyzékekkel kapcsolatos reklamációkat befejezettnek nyilvánította. Osztrák reguláris és irreguláris erők azt tervezték, hogy betörnek a népszavazási területre, ha az eredmény számukra kedvezőtlen lesz. Karcsay Béla alezredesnek, a városi polgárőrség parancsnokának az érdeme, hogy a felkelésben részt vett főiskolásokkal karöltve, határvédelmi zászlóaljjal vigyáztatta Sopront. A városban a rendet az antant, a soproni városi rendőrség és kétszáz városi polgár felügyelte.
Ferrario levélben biztosította Schober kancellárt, hogy az antanttisztek minden jegyzéket átvizsgálnak és figyelembe veszik a reklamációkat is. Az osztrák fél ekkor ki akarta tolni a népszavazás dátumát december 18-ára. Ezt szorgalmazta a Nagykövetek Tanácsa is. A Szövetségközi Tábornoki Bizottság azonban, élve hatáskörével, önálló döntést hozott: Sopronban december 14-én, Brennbergbányán 15-én, a környező falvakban 16-án kerül sor a népszavazásra. Az osztrák kormány december 13-án este mind a központi népszavazási bizottságból, mind a nyolc szavazatszedő bizottságból visszahívta a delegált tagjait azzal a megalapozatlan indoklással, hogy a népszavazás pártatlan lebonyolítását nem látja biztosítottnak. Ferrario tábornok az osztrák kancellárhoz írott levelében leszögezte: „Biztos csatavesztés, ha az ember a vereségtől való félelmében visszavonul!”
A népszavazás napján a város lakossága már hajnalban talpon volt. A polgárok ünneplőbe öltözve istentiszteletre, onnan pedig szavazni mentek. (…) A népszavazás titkos volt. A végeredményt december 17-én a Zrínyí Ilona Tiszti Leánynevelő Intézetben hirdették ki, a soproni lapok pedig rendkívüli kiadásban adták ország-világ tudtára, hogy „7107 szótöbbséggel magyarok maradtunk”. Magyarországra szavazott 15 304 fő, Ausztriára 8227-en voksoltak. Érvénytelen volt 502 szavazat.
A soproni német ajkú szavazópolgárok, a város lakosságának ekkor mintegy 48 százalékát kitevő „hűségesek” szavazatai eldöntötték Sopron sorsát. Bár a vidéki falvak lakói 54,5 százalékban Ausztriára voksoltak (kiemelkedő kivétel Nagycenk, a horvátok lakta Kópháza és a katolikus német Fertőboz), Sopron azonban 72,8 százalékkal Magyarország mellett döntött.
Karácsony vigíliáján már óriásplakátok hirdették, hogy Sopron visszakerül Szent István koronája alá. 1922. január 1-jén zajlott le a város hivatalos átadási ünnepsége. A Nemzetgyűlés Sopron törvényhatósági joggal felruházott városnak a magyar hazához való tántoríthatatlan ragaszkodásáért a megtisztelő CIVITAS FIDELISSIMA címet adományozta.
Ifj. Sarkady Sándor (w3.sopron.hu)
