Az én élettörténetemben valójában nem az én személyem a fontos, hanem a színház. Örömmel vettem tudomásul, hogy valaki kíváncsi a színházról, művészetről alkotott véleményemre, hogy méltónak találtattam erre a megszólításra. Hogy alkalmas vagyok-e rá, azt még nem tudom. Mert mesélni könnyű, de ha az embernek nem sikerül megragadnia a lényeget, nem sok értelme van a dolognak. Mert ahogy Tamási Áron írja, „az igaz egy, s a való ismét más”. Reménykedjünk, hogy sikerül majd megközelítenünk az igazságot. Valójában azért is örülök ennek a beszélgetésnek, mert általa alkalmam nyílik megpróbálni rendet teremteni a gondolataimban, emlékeimben. Ugyanis az embernek, miközben éli az életét, és lefoglalják a napi feladatok, nem mindig van alkalma elemezni az eseményeket, odafigyelni arra, hogy mit is él meg. Szívesen beszélgetek veled, jól esik, hogy mesélhetek, az elmesélt események kapcsán elmondhatom a véleményemet, minősíthetek, a magam személyéről pozitívan vagy negatívan nyilatkozhatok... Nem mindenkinek adatik meg, hogy öregségében odafigyeljenek rá. 

*

– Nehéz kérdés következik: mesélj egy olyan kellemes vagy kellemetlen történetet az életedből, amiről úgy gondolod, hogy igazán jellemez téged!

– Az az igazság, hogy nem vagyok nosztalgikus, anekdotázó típus. Ön-agyon-elemző borzas anarchista vagyok, ahogy Tompa Miklós bácsi mondta. Ha ilyen kérdést teszel fel nekem, inkább a nagy megaláztatások jutnak eszembe, mint a vidám történetek. Az, hogy bár jóra törekedtem, majdnem kirúgtak az egyetemről; az, hogy a pályám elején tíz évig nem kaptam igazán jelentős szerepet; az, hogy amikor végre beindult a pályám, kénytelen voltam Szentgyörgyre jönni, ahol éveken át csúfolkodtak velem a kollégák; az, hogy az első rendezésem akkora kudarcba fulladt, hogy még az igazgató sem kérdezte meg utána, hogy mi történt a megbízással... Azt hiszem, ezek sokkal jobban meghatároznak engem, mint a vidám, anekdotikus történetek. Van az a latin mondás, hogy vulnera formam. A sebek formáltak ilyenné, a sikertelenségek és megaláztatások azért nem keserítettek el, mert tudtam, hogy hosszú távon javamra válnak. Egy Lászlóffy Aladár-idézet is gyakran eszembe jutott, amikor elkeseredtem valamiért: „alakulok, és az fáj nekem”. Tehát nem szégyellem, ezekkel együtt vagyok Nemes Levente. De nehogy azt hidd, hogy szomorú ember vagyok.