Idén kettős évfordulót ünnepelt, amit egy Nagy B. Sándor által jegyzett beszélgetőkönyv is pontozott: hatvan éve színész, ötven éve tagja a sepsiszentgyörgyi színház társulatának. Az ünnepelttel, Nemes Leventével többek között arról beszélgettünk, hogy foglalkoztatja-e a kora, miért kellett annak idején kérdőjellel mondania a Nemzeti dalt, illetve miként módosult a Dózsa című poéma bécsi előadása.
– Közelmúltbeli kórházi kezelése okán is kérdem: milyen mértékben foglalkoztatja a múló idő?
– Két-három évvel ezelőtt még azt mondtam a feleségemnek, hogy nem érzem a koromat. Az általános fizikai állapotommal ma sincs baj, tavaly azonban már jeleztem Migdálnak, hogy hohó, kezdek lelassulni: korábban három óra alatt végeztem a fűnyírással, most viszont már két-három napot is igényel. Nincs kedvem, hamarabb elfogy az erőm, és egyébként is, hová siessek, időm van bőven. Nem örültem ezeknek a jeleknek, de azért számítottam rájuk, hiszen egyszerűen nem tűnt normálisnak, hogy az én koromban még mindig késlekednek. Még egy évvel ezelőtt is az volt az első gondolatom a reggeli ébredés után, hogy megyek ki Szentkirályba, milyen tennivalóim vannak ott. Ma már viszont nem így van. Tavalyelőtt még öt köbméter tűzifát aprítottam fel és raktam a helyére egymagam, közben József Attila járt a fejemben: „Vágom a fát hűvös halomba, (…) bársonyon futnak perceim.” És valóban, nagyszerű érzés töltött el olyankor, bársonyon futottak perceim.
– Vannak sajátos karbantartási technikái, és ha igen, hogyan festenek?
– Voltak és vannak, a kondíciómra mindig kényes voltam, egyszerűen úgy éreztem jól magam. Huszonkét-huszonhárom éves koromtól jógáztam heti két-három alkalommal, illetve valahányszor színpadra állni készültem. Akkoriban a jóga még nem volt ennyire elterjedt, de rendelkeztem egy Magyarországról beszerzett könyvvel, és a keleti ideológia elutasításának és tiltásának idején is abból gyakoroltam. Valószínűleg részben az keltette fel az érdeklődésemet, hogy vajon mit tiltanak benne. Akkori színpadi partneremnek, egy ideig a páromnak is számító Illyés Kingának is szerepe volt benne, talán ő hívta fel a figyelmemet a jógázásra. Nem a meditálás szintjén gyakoroltam, csak a tornagyakorlat részét, kiegészítve néhány svédtorna-gyakorlattal. Olyanná vált számomra, mint a nikotin, három nap kihagyás után már rosszul éreztem magam, de ha újra megcsináltam, azonnal fitté, erőssé váltam.
– Volt némi szerepe mindebben a naponta emberek elé álló színész hiúságának?
– Nem fess és szép akartam lenni, hanem munkára, tettre kész. Az erőnlét, az állóképesség a színészi munka nagyon fontos eleme, hiszen a legapróbb szerepben is sokszor kell hosszú ideig ácsorogni a színpadon, míg a többiek „dolgoznak”. A Dózsa című monodrámában másfél órán át – még ha szünettel is játszottuk – szenvedélyesen kivetíteni az ember agyában lévő gondolatot, nos, ahhoz erő kell. De egy vers elmondásakor vagy bármilyen nyúlfarknyi szerepben is szerettem érezni, hogy jó erőben vagyok.
– Szólalt-e meg ez idáig önben bármilyen vészcsengő, amely mondjuk a szellemi kapacitás csökkenésére figyelmeztette? Fordult-e már elő önnel például a szövegfelejtés kínos esete?
– Ó, persze. Egyébként ezt olyan dolognak tekintem, amely ellen nem érdemes kényszeresen küzdeni, mert esélytelen. Ha jön, akkor jön. És jött. Előfordult, hogy az éjszakai felébredés során hiába mondtam el magamban a szöveget, mint a vízfolyás, amikor színpadra kerültem, képtelen voltam elmondani. A szövegtudásnál azonban van egy másik, roppant fontos elem – amit még a színészek közül sem mindenki tud –, éspedig az: nem az a lényeg, amit a színpadon kiejtesz a szádon, hanem amit nem ejtesz ki, amit eltitkolsz, amire közben gondolsz. A színpadi szerepformálás közben ennek kell megtörténnie. Önmagadat és a nézőt is más asszociációs rendszerbe kell bekapcsolnod, hogy ne csak azt hallja, ami ténylegesen el is hangzik, hanem a mögöttest is, a figura jellembeli, habitusbeli, akarat- és szándékbeli jellemzőit, akaratát és szándékait is. Ez teszi nemcsak életszerűvé, de igazzá is azt a figurát. A színház ugyanis mindenekelőtt leleplez: emberi viszonyokat, ideológiák ütközését, érdekcsoportokat.
– Gyakorlás vagy tehetség kérdése a mögöttes és kiejtett szó közötti harmónia megteremtése?
– Nálam egyértelműen gyakorlásfüggő. Rengeteget kellett gyakorolnom, míg annyira nem birtokoltam a szöveget, hogy egyébre tudjak gondolni, miközben mondok valamit. És ennek a szintnek az elérése egyre inkább gondot jelent.
Olyannyira, hogy a legutóbbi szerepemben A sárkány című előadás főpróbáján képtelen voltam elmondani a szövegemet. Súgóra sem tudtam, teljes sötétség telepedett körém, nem tudtam mit csinálni. El nem tudtam képzelni, mi lesz így a bemutatón. A rendező, Vladimir Anton oldotta meg a helyzetet azzal, hogy betett a színpadra egy televíziót, amelyen, mint egy súgógépen, futott a szövegem. Ettől aztán minden működni kezdett, a puszta tudattól, hogy ott a segítség, többé nem voltak szöveggondjaim. A rendező azzal vigasztalt, hogy nagy román színészekkel is alkalmazták már ezt a módszert, ezzel együtt nagyon nehezen éltem meg a helyzetet.
– Pályája során folyamatosan párhuzamosan futottak a színpadi szerepek és a versmondás, a pódiumműsorok. Honnan a vers iránti vonzalom?
– A kezdetek még kisiskolás koromra vezethetők vissza. Jó orgánummal rendelkeztem, már a „bújj, bújj, zöld ág” típusú gyerekmondókákban is számított rám a tanító néni. Édesapám is segített, neki is volt véleménye a versmondásról, érdemes odafigyelni rá, hiszen egyértelmű, hogy bizonyos ösztönös ráérzéssel és hozzáértéssel irányítgat engem. Az első meghatározó versmondói élményemet az 1848-as szabadságharc századik évfordulója jelentette, kilencévesen mondhattam el több ezer ember előtt Petőfi Sándor 1848 című versét Marosvásárhelyen. Nemrég úgy fogalmaztam meg magamban, hogy az volt az első elismerő barack, amelyet a fejem búbjára nyomtak. A következő hasonló léptékű mozzanat a középiskola évzáró ünnepségén elmondott Rónay György-vers volt, azokkal a természetről és életörömről szóló sorokkal magam is „elszálltam” tizennyolc gondtalan, gyönyörű év után. Az előzőhöz hasonlítható hatalmas élmény, sőt, sikerélmény volt.
– De ez azért még mindig meglehetősen messze van például a Dózsa bombasikerétől…
– Csak látszólag. A vers ugyanis tovább kísért, a színiakadémián a beszédtechnika-óra, majd a vizsga gyakorlatilag vers-, illetve prózai szövegmondást jelentett, és én közben rájöttem, hogy a versből meg lehet élni. Olyanformán, mint a Bibliából. A vers, pontosabban a költészet eligazít az élet dolgaiban, hozzásegít a lét megértéséhez – és az önmagad megismeréséhez is. Nagyon sajnálom, hogy semmilyen hangszeren nem sikerült megtanulnom elfogadható szinten játszani, hogy az egyik korai filmélményemhez hasonlóan valamilyen hangszer segítségével belesírhassam a világba búmat-bánatomat-örömemet. Bizonyos mértékig ezt is helyettesítette a verssel való folyamatos együttélés.
– Lehet-e, szabad-e ugyanazt a verset másképpen, mégis változatlan hitelességgel előadni? Csorbíthatják-e az eredeti üzenetet a különböző interpretációk?
– Természetesen lehet, akárcsak egy színházi darabot. Másrészt: mit jelent az eredeti üzenet? Petőfi Nemzeti dalának eredeti üzenete az volt: magyarok, itt a pillanat, hogy kardot ragadjunk, kivívjuk a szabadságunkat az osztrák önkényuralommal szemben és önálló, felelős magyar kormányt teremtsünk. Az 1990. március 15-i ünnepségen én kérdőjelekkel adtam elő a Nemzeti dalt, hiszen az eredeti üzenethez képest egy sereg körülmény már nem volt adott, a kard, az osztrák hatalommal szembeni függetlenség időközben szimbólumból közhellyé változott. 1990 elején ott tartottunk, hogy biztosan itt az idő? A kérdőjellel való megfogalmazásban akkor erős felhívás volt: valóban megtesszük? Abban az értelemben, hogy tisztességesek leszünk, valóban nem kíméljük magunkat, valóban úgy végezzük a dolgunkat, hogy az utókor azt mondhassa, ez igen, ez valóban olyan nemzedék volt?
– Volt, aki értette, sokan nem. Hogyan emlékszik vissza az akkori fogadtatásra?
– Tanulságos volt. Kónya Ádám például zavarban volt, azt mondta, rendben van, érti, de mivel annyi idő után először hangozhatott el újra ez a vers, talán jobb lett volna, ha az eredeti értelemben szólal meg. A társaság, amellyel az ünnepség után összeülni készültünk, érkezésemkor tüntetően a másik szobába vonult, egymagamban beszélgettem a házigazdával, aki maga sem tudta hová tenni az egészet. Néhány embert leszámítva többnyire magamra maradtam azzal a felhívásommal.
– A több mint ötszáz előadást megért Dózsa című monodrámát hasonlóan mondta el annak idején – még bőven a kommunizmus idején – Bécsben, mint korábban itthon?
– Nem egészen, de más okokból. A szervező Bornemissza Társaság egy elsősorban ötvenhatos értelmiségiekből álló szervezet volt, amelynek tagjai vélhetően nem díjazták volna az arisztokrácia és a főpapság Székely János által megfogalmazott kemény bírálatát. Amúgy viszont az egész Dózsa – az én Dózsám – a magyarság romániai beolvasztásának veszélyéről szól. A kihívásról, a tűrésről, arról a bizonyos határról, amely valahol ott húzódik, amikor a Dózsa húsából harapnak. Bécsben kihagytam az eredeti előadás végét, nem az eredeti, öntudatát vesztő, múltba merülő Dózsa szólalt meg. Időközben ugyanis tanultam a Harag György által rendezett Özönvízből, szikárabbá, nyersebbé, rusztikusabbá akartam tenni a Dózsát. Aki azt mondja, megértelek benneteket, hogy behódoltok, kompromisszumot köttök, megeszitek a húsomat is, de jusson eszetekbe a húsom íze és gyengeségetek, valahányszor olyan embert láttok, aki aljassággal menti életét. Így ért véget a bécsi Dózsa.
– Sokáig hordozza magán egyik-másik szerepének „bőrét”?
– Én nem így élem meg ezt a dolgot, nekem előadás után semmit sem kell ledobnom magamról. Az alkotás folyamata természetesen egészen különleges helyzetet igényel. Nekem minimum az előadás reggelén el kell kezdenem az „átlényegülést”, az estére való tudati felkészülést. Ez azonban utána kioldódik, és mivel az alkotás öröm is, mindez jól társul egy korty alkohollal, főleg, ha sikerült is a dolog.
– Jellemző önre, hogy év végén mérleget készít?
– Mindig szerettem volna, de ritkán sikerült. Az arra irányuló szándék megvolt bennem, hogy összefoglaljam az év történéseit, de a képesség-tehetség, hogy azt le is írjam, hiányzott belőlem. Talán az időt is sajnáltam rá, szóval igazából nem történt meg, de bizonyos mértékig mégis, fejben legalábbis. Idén talán még kevésbé mérlegeltem. Lefoglaltak a nemrég megjelent könyv előkészületei, a kórházi kezeléssel is járó betegségem, no meg le is lassultam. Ennek ellenére változatlanul úgy készültünk, főztünk, mintha öt embert kellene vendégül látnunk, bár ebben az évben a Budapesten élő fiam nem jött haza karácsonyra. A Belgiumban élő lányom tizenhat, illetve húszéves fiai, az unokáim közül a nagyobbik 2002 óta nálunk tölti a fél nyarat, kiválóan beszél magyarul, egy ideje a kisebbik is rendszeresen jár.
– Sikerült legalább önmaga számára megfogalmaznia, hogy mi vonzza őket ide? Mivel igyekszik hatni rájuk?
– Legfeljebb odáig merészkednék, hogy azért jönnek, mert jól érzik itt magukat. Nem utolsósorban barátokra is szert tettek, és nemcsak felszínes kapcsolatokra. Kisebb korukban minden este mesét olvastam nekik, sőt, amikor a szentkirályi kertben barátaikkal sátorban akartak aludni, mindannyiuknak. Magyarságleckéket csak annyit adtam, amennyire én magyar vagyok, mert a túlzásokat ebben a tekintetben sem szeretem. Annál szebbet, többet, mint ahogyan József Attila írta – magyarnak számkivetve –, a magyarság sorsának ennél pontosabb meghatározását aligha lehet elképzelni. Akárcsak a magyarsághoz tartozásét, e sors vállalását. Ha egyszer ide vagyok számkivetve, akkor az vagyok.
Nemes Levente
Medgyesen született 1939. szeptember 16-án. Marosvásárhelyen érettségizett 1958-ban, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi diplomát 1962-ben. Pályáját a marosvásárhelyi Székely Színháznál kezdte (1962–1972), majd a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznál folytatta, majd a ma már Tamási Áron Színház nevet viselő intézmény igazgatója 1992. szeptember 5-től 2005. november végéig. Több száz színészi alakítása közül a legutóbbi: Drakon senior Jevgenyij Svarc/Parti Nagy Lajos A sárkány című darabjában. Filmszerepei: Dózsa (a Romániai Magyar Televízió első tévéfilmje, 1970, rendezte Alexandru Căpuşnean); Toldi (négyszer 20 perces tévéfilm, 1980, r. Cselényi László); Tridentul nu răspunde, a Kapitány (A Trident nem válaszol, 1980, r. Ştefan Roman); New Buda (1996, r. Horváth Z. Gergely). Versműsorai legendásak: válogatás a világirodalomból Illyés Kingával (1966); Tudor Arghezi-bemutatás Testamentum címmel; Mindent az Életért című Ady-est; összeállítás Radnóti Miklós verseiből Sem emlék, sem varázslat címmel; Székely János Dózsa-poémájának színpadi változata (1969); Visky Árpáddal közös József Attila-versműsor Eszmélet címmel (1972); Világosságot! című Petőfi-idézés (1973); Most jöttem a félhetessel címmel válogatás Bajor Andor műveiből (1984). Díjak, elismerések: a Kultúra Szabadságáért Díj (két alkalommal, a Kovászna Megyei Művelődési Felügyelőségtől), Kádár Imre-díj (EMKE, 1999), Életműdíj (Határon Túli Magyar Színházak XIII. fesztiválja, Kisvárda, 2001), az EMKE Bánffy Miklós-díja (2003); Jászai Mari-díj (2007); Szentgyörgyi István-díj a magyar színművészetért (2007), Kaszás Attila-díj (2009); Erdős Irma Emlékgyűrű (2009); Pro Urbe díj (2012). Nős, két gyermek apja, két unoka nagyapja.