Örülnénk a jó hírnek, de figyelnünk kell az utat: gödrös, hepehupás, a festés nem mindig látható rajta, és olykor teljesen váratlanul meg is vakítanak a szembejövők, mert a két irány közötti szalagkorlátról hosszú szakaszokon hiányoznak azok a műanyag lapok, amelyeknek ki kellene fogniuk a túlsó oldalon hajtók lámpafényét. Eleve idétlen megoldás volt több tízezernyi fényvédő palettát egyenként felszerelni, és nem is bizonyult tartósnak, az elpárolgottak pótlásának, más elválasztónak azonban semmi jelét nem látni. Minek?

A Marzsina–Holgya között hiányzó szakasz után – a kanyargós régi országúton beduguló forgalommal – elvileg zavartalanul haladhatunk Nagyszebenig, csakhogy az autópálya állapota itt sem mindenütt engedi meg a 130 kilométeres ütemet: a külső sávon sok helyütt gödrös – vagy néhol foltozott, de úgy is rázós –, a hidak, felüljárók csatlakozása szinte kivétel nélkül „szöktetős”, néhol pedig minden látható ok nélkül hullámos az úttest, muszáj lassítani, ha épen akarunk hazaérni. Nem mindenkinek sikerül: többször is látunk a szélen félrehúzott autókat, amelyek körül családok sürgölődnek fázósan, ilyen-olyan szerszámokkal vagy szendvicseket majszolva. Útközben – Nagylaktól Szebenig, bő 350 kilométeren – nincs hol étkezni, mert a hét éve átadott szakaszon is csak ideiglenes, konténeres benzinkutak vannak még, tavaly kezdték építeni az első állandó töltőállomásokat. A már meglévő, ingyenes illemhelyek azonban meglepően (vagy inkább elfogadhatóan) tiszták, habár a szappantartók, kilincsek, ajtók már lógnak, a csapok pedig fakulnak, rozsdásodnak, némelyik be is ragadt vagy letörött. A parkolókat eldobált szemét szegélyezi, a kukákból folyik ki a hulladék. Zsebre vágom a magunkét: majd otthon eldobom.

Elég sok van még hazáig, és a neheze ezután következik. Az autópálya-építés olyan lassan halad Romániában, mint valami rémálomban, amikor az ember lábai ólmossá válnak, futni szeretne, de nem tud. A tavaly, 2022-ben összesen 13,17 kilométert adtak át, azt is csak azért, mert az osztrák utászcég határidő előtt elkészült. A Nagyszeben–Torda (A10-es) autópályát hatéves késéssel fejezték be, és az utolsó szakasz az avatás után rögtön meg is csúszott, így ott is korlátozni kellett a forgalmat, mint az A1-esen a leromlott útburkolat miatt. A dél-erdélyi pályából hiányzó 9 kilométert 2026-ra ígérik, de ez is attól függ, hogy a román állam be tudja-e tartani a helyreállítási tervhez kötött vállalásait, köztük különböző reformokat: ezek nélkül elúszik az uniós pénz és vele együtt a rég várt útszakasz is. A Nagyszeben–Brassó autópálya még távolabb van az időben, pedig a jelenlegi országút – a kilencvenes években ráépített, rosszul látható járdaszigeteivel – életveszélyes, a szűk és zsúfolt sávokon szinte mindennaposak a balesetek. Mi ritkán járunk, de akinek gyakran kell ott elhaladnia, annak kötélidegekre van szüksége, és boldog lehet, ha csak időt és pénzt veszít, amíg ezen a 140 kilométeren átvergődik. Az elmúlt években mi is többször álltunk vagy kerültünk egy-két órányit egy-egy előttünk lezajlott ütközés miatt, az áldozatoknak szurkolva...

Alternatíva nincs, az észak-erdélyi (A3-as) autópályán Kolozsvárt sem Nagyváraddal, sem Marosvásárhellyel nem sikerült összekötni (az első kapavágás óta eltelt) 18 év alatt, a Brassó–Marosvásárhely szakasz pedig már a tervek közül is eltűnt (és mostanában a Brassó–Bukarest pályáról sem beszélnek). Az idén ugyan ígérik még 13,5 kilométer átadását Biharban, jövőben pedig újabb 15,6 kilométerben reménykedhetünk (Maroskece és Aranyosgyéres között), de ezzel sem lesz meg a fele sem annak, amit eredetileg 2012-re ígértek (Borstól Brassóig).

Kikapcsoljuk a rádiót. Inkább beszélgetünk, a saját terveinket vesszük számba. Latolgatunk, mérlegelünk, még sok az ismeretlen tényező. Csak egy biztos: minden hosszabb úthoz sok időt és fáradtságot kell hozzáadnunk.