Varsányi Szabolcs Budapesten született, gyerekként állt először színpadra, majd budapesti magántársulatoknál tanulta tovább a színészi szakmát, miközben bölcsészkart végzett. Filmforgatókönyvet írt, film- és szinkronszerepei is voltak, majd Marosvásárhelyen végezte el a színművész szakot. Jelenleg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze és a Libri Könyvkiadó fordítója.
– Hogyan vezetett az utad a színház felé?
– Tizenkét éves koromban teljesen véletlenül bekerültem egy független színházi produkcióba. A szüleim nem színházi emberek, de megismerkedtek egy színésszel, aki rendezett egy előadást és szüksége volt egy gyermekszereplőre. Amikor az utolsó jelenet végén kivitt a forgószínpad, Szentpéteri Eszter, aki édesanyámat alakította az előadásban, átölelt és azt mondta: „nagyon jó voltál”. Szíven ütött a kijelentése, büszke voltam… Ezután egyre többet mondtam verset különböző iskolai ünnepségeken, a gimnáziumban színjátszó körbe jártam, érettségi után pedig jelentkeztem a budapesti színművészetire. Nem vettek fel, ezért az ELTE-re mentem, magyar–olasz szakra. Az olasz nyelvvel való kapcsolatom úgy kezdődött, hogy gyerekkoromban olvastam egy olasz szerző ifjúsági kalandregényét, amelynek akkora rajongója lettem, hogy a nagymamám segítségével – aki szintén nem tudott olaszul – írtunk a szerzőnek egy valószínűleg teljességgel érthetetlen levelet. Aztán ezt választottam második idegen nyelvnek a gimnáziumban, és így kerültem az ELTE magyar–olasz szakára is. És ez máig kihat az életemre, mert a színház mellett műfordítóként is dolgozom a Libri Könyvkiadónak. Az alapképzés harmadik évét Firenzében töltöttem, valójában ott tanultam meg igazán olaszul. 2017-ben szereztem diplomát a Firenzei Tudományegyetemen.
– Ezek után miért lettél mégis színész?
– A gimnázium végén találkoztam egy volt óvodástársammal, aki lelkes filmrajongó, és már a sokadik amatőr filmjét forgatta akkor. Mivel a színház mellett a film is nagyon érdekelt, csatlakoztam hozzá, így az érettségi évében, sőt, az érettségi szünetében is azt a filmet készítettük tanulás helyett. Jó kis csapat verődött össze, nagy barátságok születtek. Egy későbbi filmünk egyik szereplője stúdiósként dolgozott a Karinthy Színházban. Másodéves voltam a bölcsészkaron, amikor szólt ez a srác, hogy külsősöket is keresnek egy bemutatóhoz, és bevinne párunkat. Néhai Karinthy Márton rendezte az előadást, aki kezünkbe nyomta a példányt, elmondta, hogy kinek mi a szövege, és onnantól kezdve az egyetemi előadások helyett inkább próbákra jártam. Ott ragadtam. Marci amolyan kedves, kicsi, külvárosi népszínháznak álmodta meg a Karinthyt, ahol jó nevű magyar színészek vállaltak szerepeket, mert jó hangulatban, családias közegben folyt a munka. Nagyon pici színház ez, egy moziból alakították át az épületet, ez is adja a varázsát. Talán ott derült ki végképp számomra, hogy ez lesz az én utam. Közben egy magániskolában tanultam a szakmát Vas-Zoltán Ivántól, aki szívvel-lélekkel, nagyszerűen tanított, fontos alapot adott színházelméletből is. Tesla Teátrum néven Iván színházat vezetett akkor, így ott is kaptam fellépési lehetőségeket. Ezen a két helyen dolgoztam, mielőtt Marosvásárhelyre felvételiztem volna.
– Miért éppen Marosvásárhelyre?
– 2019-ben próbálkoztam újra a budapesti színművészetin, Novák Eszter és Selmeczi György zenész osztályt indítottak akkor. A Karinthyban sok zenés előadásban játszottam, Ivántól is rengeteget tanultam a zenés mesterség fogásairól, én ezt nagyon szeretem. Végül aztán nem jutottam túl a harmadrostán, de Novák Eszterék minden kiesővel leültek beszélgetni, és Eszter javasolta nekem, hogy próbáljam meg Vásárhelyt. Megfogadtam a tanácsát, és felvételiztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, ahol bejutottam a csodálatos, tavaly sajnos fiatalon elhunyt színésznő, Tompa Klára osztályába. Úgy hiszem, ő – sok más tanárom mellett – szintén nagyon meghatározó volt szakmailag, noha sokat vitatkoztunk. Mi így szerettük egymást.
– Más az erdélyi színházi élet, mint amit Magyarországon tapasztaltál?
– Otthon a „mélyvízben” tanultam a szakmát, és valahogy kievickéltem. Sok félreértésemet, hiányosságomat helyretette az egyetem. Másodév közepén jött a COVID, és áttértünk az online oktatásra, tehát az egyetemi éveim igen nagy részét Budapesten töltöttem. Utána azonban nagyon beindult a munka, és rendező szakos diákok előadásaiban is részt vettem, számomra ez volt az egyetem legszebb időszaka. Még mesteris hallgató vagyok, miközben már ide szerződtem, tehát igaza volt Novák Eszternek, hamar beindult a színházi pályám, és jó helyen vagyok. Nem könnyű játszani és egyetemistának lenni egyszerre, de szerencsére az egyetem és a tanáraim a legjobbat akarják nekem.
– Hogyan kerültél a Tamási Áron Színházhoz?
– Harmadév első felében már rendbe raktam az önéletrajzomat, videóanyagot készítettem magamról, amelyet sok színházhoz elküldtem Erdélyben és Magyarországon, így a Tamásihoz is. Az volt a szerencsém, hogy Bocsárdi László rendezői szakos diákjaival sokat dolgoztam, így ő több előadásban is látott az egyetemen. Elmondta, hogy már korábban is gondolkodott azon, hogy majd idehívjon, csak nem tudta, hogy budapestiként milyen terveim vannak a jövőre nézve. Megnyugtattam, hogy egy ideig semmiképpen nem szeretnék Budapestre szerződni, az ottani nyüzsgés és a kiszámíthatatlan élet egyelőre egyáltalán nem hiányzik. A család, a barátok igen. De fontos emberi kapcsolatból szerencsére itt is bőven akad.
– Fordítóként mióta van állandó munkahelyed?
– Talán 2019 óta, ehhez is szerencse kellett. Még a Karinthy Színházban dolgoztam, amikor az egyik kedves kolléganőmmel elvállaltunk egy munkát egy gyermekeknek szóló könyves eseményen. Mesehősnek öltöztünk, rettentő nagy fejünk volt, alig kaptunk levegőt a jelmezben. Bevallom, nem volt egy valóra vált álom. De ha már ott voltam, elhintettem, hogy én egyébként műfordítóként végeztem, fordítanék, egyszóval kisírtam egy próbafordítást, és az – úgy tűnik – tetszett nekik, mert azóta is dolgozom velük. Sok ifjúsági könyvet fordítottam már, most is dolgozom egyen.
– Filmforgatókönyv-íróként is számontart az internet…
– Meséltem az amatőr filmekről, amelyeket a legjobb barátommal készítettünk. Forgattunk egy Vakfolt című filmet, amelynek ketten írtuk a forgatókönyvét. Már majdnem el is készült, amikor felkeresett minket egy producer, aki felkarolta a projektet. Ő segített abban, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon a produkció. Valójában ennek a félamatőr filmnek köszönhetően váltam „forgatókönyvíróvá”, ami azért iszonyú túlzás. A forgatókönyvírás egy szakma, amelyhez nincs túl sok közöm. Attól, hogy már láttam el sérültet, még nem kapok orvosi diplomát. Ugyanígy dalszövegírónak is tarthatnának, hiszen azt is kipróbáltam már, amikor Nemes Tibor barátommal elkészítettük a Naptemető című lemezt.
– Említetted egyszer, hogy szinkronizáltál is.
– Igen, azt rettentően élveztem. A budapesti nagy rohanás egyik szép oldala. Van a szinkronstúdióknak egy különös varázsa, ami engem lelkesít. A szinkronszerepekre nem nagyon lehet előre felkészülni, azonnal fel kell venni a fonalat. Hallom az eredeti hangot, látom a képet, és erre kell lehetőleg azonnal rásimulni. Volt egy-két állandó szerepem, egy japán rajzfilmsorozat remake-jében például egy sportkommentátor hangja voltam, háromórás felvételeket üvöltöttem végig. Gyakran kaptam kisfiúkat, főleg rajzfilmekben, ezenkívül tévésorozatokban, telenovellákban is szinkronizáltam.
– Hogy érzed magad Sepsiszentgyörgyön?
– Nagyon jól. Budapestre jellemző egyfajta személytelenség, ami itt nem létezik. Miközben pezsgő, színes kisváros ez, nem egy szendergő, lusta hely, ahol este nyolc után egy lélek sem jár az utcán. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi, rengeteg kulturális esemény történik. Ez pedig nekünk, színháziaknak kifejezetten kedvező légkör.
– Milyen a társulat?
– Ha idegen környezetbe kerül az ember, általában van benne némi félelem, szorongás, én legalábbis így vagyok ezzel, de itt nagyon hamar feloldódtam, mert hihetetlen szeretettel és érdeklődéssel fogadtak. Egyből csapattagként kezeltek, ami sokat segített megtalálni a lelki egyensúlyomat. Amellett, hogy egytől egyig remek színészek, nagyon közvetlen, nagyon jó emberek alkotják ezt a társulatot.
– A munkán kívül jut-e időd másra?
– Szerencsés egyensúlyban van a szakmai és magánéletem, ez pedig boldoggá tesz. De az is igaz, hogy nem jut mindenre időm. Régebben lovagoltam például, amit itt is szeretnék folytatni, ezenkívül nagy szükségét érzem, hogy fejlesszem az énektudásomat, és egy készülő ifjúsági regényem is van a fiókban… Igyekszem úgy formálni a napjaimat, hogy a fontos dolgokra azért jusson időm. Ami az életemben igazán lényeges, annak teret adok, úgy hiszem, ez fontos alapszabály.
