A megyeszékhelytől távolabb élő olvasóink talán nem tudják, hogy Szemerja település, melyről Sepsiszentgyörgy domboldalba felkúszó lakónegyede kapta a nevét, valamikor önálló település volt: Szent Mária asszonyfalva néven szerepelt az írott forrásokban. Erre az is bizonyíték, hogy régi, reformáció előtti templomának védőszentje Szent Mária Boldogasszony volt, de azt is hozzáteszem, hogy szép régi nevét az itt lakó székelyek koptatták Szent Máriából, Szentmárjára és tovább Szemerjára. Hivatalos román neve Simeria, amit gyakran összetévesztenek Piskivel, a híres marosparti vasúti csomóponttal, melynek közelében zajlott negyvennyolcban a sorsdöntő piski csata, és ahol Kazinczy írta az Erdélyi leveleket.
No de Piskinél semmivel sem volt szürkébb a mi Szemerjánk, a szemerjai csata színhelye, a szemerjai Szász famíliából származó kálvinista püspökök régi fészke. Szemerja területére építették a Székely Nemzeti Múzeumot, az első Székely Szövőgyárat és az itt megtermett dohány okán a Dohánygyárat, itt halad át az az Előpatak fürdőt érintő műút, melyen a legrövidebb idő alatt lehet elérni a Cenk alatti várost. Minket, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium diákjait mindig figyelmeztettek a magasabb osztálybeliek, „csak csoportosan menjetek a lányokhoz Szemerjára, mert ott a fiatalok verekedősek!” Látogatásom alkalmával ismertem meg a szemerjai építész Szabó família tagját, Szabó János közbirtokossági erdőgazdát, aki elmondta, hogy még emlékezik a verekedő klánokra. Megjegyezte: a dolognak azonban fordítottja is volt, mert ha egy-egy szemerjai verekedőst véletlenül elkaptak Szentgyörgyön, az vagy megfutamodott, vagy kihúzta a lutrit!
Séta a múltban
Próbálok megbirkózni a kényszer szülte meséléssel, mert ha tősgyökeres szemerjaiakat már nem nagyon tudok megszólaltatni, megpróbálom magam felidézni az emlékeket az 1880 előtti Szemerjáról, és szólni valamit a mairól is, mert a múlton épül a jelen. El kell mondani, hogy népesedési és családtörténeti okok miatt a mai Szemerja különleges helyzetbe jutott: eredeti tősgyökeres lakossága mára teljesen kicserélődött. A XVI. és XVII. századi családnevek eltűntek, viselőik kihaltak. Helyi adatközlőnkként mégis sikerült szóba állnom Csákány Lászlóval, a Szemerja-Görgő Közbirtokosság elnökével, Kovács Sándorral a szemerjai református egyházközség jelenlegi gondnokával, de kérdésemre már nem tudtak megnevezni egy tősgyökeres élő szemerjai idősebb embert, aki felmenőitől hallott volna régi szemerjai történeteket és tudott volna mesélni. Nemcsak Szemerja az egyedüli település Háromszéken, ami többnyire földrajzi elhelyezkedése miatt ebben a helyzetben van, mert lám, az én szülőfalum, a szomszédos Árkos úgymond épp a szemünk előtt, most épül egybe Sepsiszentgyörggyel.
Müller László lelkész
Az elmúlt századokban történt népességi-katonai összeírások közül az 1602. évi a legrégebbi, más oklevelekben már a XIV. századból találunk adatokat, a régi Szemerjára vonatkozó említéseket. 1332-ben a pápai tizedjegyzékben már ott van a falu Sancta Maria néven, László nevű papja 6 régi banálist fizetett a pápai tizedbe. De már 1252-ben is említik Benedekmezőt szemerjai helynévként, majd 1407-ben ismét Zentmaria néven. Nem minden sepsiszéki falunak volt olyan szerencséje, mint Szemerjának, mert Csíkmadarasi Bogáts Dénes (1882–1949), a Székely Nemzeti Múzeum levéltárosa a szotyori-szemerjai Nagy családba nősült, és 1943-ban megírta Szemerja község és ref. egyházának története c. munkáját, amely kitűnő kútfő lenne egy olyan vállalkozó kedvű kutató (vagy kutatócsoport) számára, mely Bogáts munkáját az 1880-ig tartó évek történetével kiegészítené, ami már jelenleg is hiánypótló volna.
A felújítás alatt álló és most nem látogatható Székely Nemzeti Múzeumtól kezdődik az, ami az egykori település határa volt. Elhaladunk a valamikori Magyar Királyi Tanítóképző 1908–1910 között felhúzott épülete előtt – ma a Mihai Viteazul román főgimnázium székel itt. Parkosított udvarán, erdeifenyők alatt az ún. Pálmay-emlékkő adja tudtunkra, hogy a fenyők a kiváló pedagógus és igazgató Pálmay Lenke (1911–1942) emlékét őrzik. Az épületsort követve, az egykori Dózsa György Munkásklub előtt találjuk Dózsa György monumentális mellszobrát, ifj. Kulcsár Béla alkotását (1958). A szemerjai magas folyóteraszon volt a Kápolna nevű hely, ami arról árulkodik, hogy ott a katolikus időkben imaház volt, pontos helyét azonban nem rögzítették. Feltételezések szerint az Olt és a Szemerja-patak közös teraszormán állhatott és oda épült meg az első, fallal kerített kisebb méretű templom haranglábbal, amit az idő, s különösképpen az 1802-es nagy földingás alaposan megrongált. Felújítását késleltette az időközben kibontakozó 1848–49-béli forradalom és szabadságharc, ami támogatásokat igényelt, harangokat kért, s így a jelenlegi templom felépítésére csak 1856-ban kerülhetett sor, melléje pedig csak az első világégés küszöbén emelhettek harangtornyot. Itt azonban megállunk a mesével, de a templomra még visszatérünk.
Kovács Sándor gondnok
Harcok Sepsiszéken és a szemerjai csata
„Bem megérkezésekor még egyszer összeállt a székely haderő, amely fővezérét követve visszafoglalta Háromszéket, s rövid csata után bevonult Sepsiszentgyörgyre. Bem még aznap elindult moldvai hadjáratra. Ezt kihasználva az orosz cári csapatok 1849. július 23-án koncentrált támadást hajtottak végre Sepsiszentgyörgy ellen” – olvasható Nagy Sándor hidvégi református lelkész beszámolójából, aki tüzér főhadnagyként vett részt a szemerjai harcokban. Leírta, hogy gróf Clam egész seregét Hermány és Szentpéter mellé gyűjtötte össze, s innen indult egy dandárral július 23-án Illyefalván keresztül Szemerjára: egy dandárt a szemerjai erdőkbe parancsolt, a másikat az Olt bal partjára, a harmadik dandár az országúton nyomult elő, Eisler őrnagy embereit tartaléknak hagyta, az orosz lovasok a kökösi hídtól Kilyén felől nyomultak előre a székely sereg háta mögé kerülendő. A székelység a szemerjai réten, ágyúik részint az országúton, részint a templom melletti magaslaton voltak lőállásban, egypárat kivéve, amelyek az Olt híd védelmére voltak elrejtve. Clam ágyúi délután 2 órakor az út mellett rohantak és borzasztó tüzelésbe kezdtek. Van der Nüll a Büdös-kútnál felállított röppentyű ütegével várakozott. Megkezdődött a harc, a gyalogság-huszárság szembe-szembe csapott egymással, lángba borították Szemerját tűztengerben és füstfellegben rengett a levegő. Este 10 óra volt, és még folyt a harc. Besötétedett és a székelyek gyalogágyú fedezetét menekülésre kényszerítették, a tüzérek ágakon-bokrokon át mentették ágyúikat s húzódtak a város piaca felé. Közben újabb rohamokat kellett kiállni, amikor hirtelen dobpergés és hangos csatazaj jelent meg, ugyanis egy friss zászlóalj érkezett az erdőn át az árkosi úton a Rika irányából Tamás András vezérlete alatt. Vakmerően nekivágtak a sötétben Szemerján át az ellenségnek, a székelyek bal szárnya (melyben Nagy Sándor is harcolt) szuronyt szegezve verte vissza az egyesült orosz–osztrák hadat Illyefalván át Aldoboly felé. „A csatatér a miénk maradt – írta örömmel a hidvégi pap –, Sepsiszentgyörgy megszabadult a felbőszült ellenség dúlásától”.
Egyed Ákos történész idézi Németh László kormánybiztost, aki szerint a székelyeknek 61 sebesültjük volt. Bogáts Dénes, Seres András és Zágoni Jenő szerint a szemerjai csatában 8 honvédhős hunyt el: Dimény József és Tóth János Bibarcfalváról, Porum Márton Sepsimagyarósról, Zajzon István Sepsiszentgyörgyről, Közma József és Szabó Ferenc Kézdiszentlélekről, Borbély József és Bardocz Mihály Nagybaconból.
Hat szemerjai honvédhősünk is van: ifj. Serester József ismeretlen helyen esett el, Bora Elek tüzér hadnagy a tömösi csatában, ahonnan hazahozták, Bora Elek hadnagy a magyarsárosi csatában (Dombón temették el), Furus Mihály Szelindeken, Füleki Lajos és Sándor Ferenc Alvincen esett el. A harcoknak egy asszonyi áldozata is volt: Farkas Mihályné, aki fiát akarta meglátogatni a táborban, s Szotyornál gyilkolta le az ellenség. Örömmel gondolunk arra, hogy a szabadságharc után eltelt 152 év múltán város- és megyevezetésünknek lehetősége adódott arra, hogy 2001-ben emlékművel jelölje meg a csata színhelyét Szeles József muzeológus emléktervének kivitelezésével.
Csákány László
A szemerjai golyós ház és a Csákány család
Itt a hely és az alkalom arra, hogy felelevenítsük Szemerja másik, lassan már feledésbe merült negyvennyolcas emlékét, a golyós házat, amelyről Kisgyörgy Benjamin (1940–2002) testvéröcsém számolt be 1963-ban és a Városom Sepsiszentgyörgy (2004) c. post mortem kötetében a ház képét is közölte „a szemerjai csata öreg tanúja” néven. A pontosság kedvért idézzük.
„A szemerjai családi ház utcára néző homlokfalán a két jól látható ágyúgolyót olvasóink számára utólag nyilakkal megjelöltük. Az épület homlokzata délre nézett, a golyók tehát az ellenség ágyúiból származhattak. Lebontásakor (1968) a sarkokon összerótt gerendákon bohaszegek voltak (keményfából készített lapos szegek, melyeket az újonnan épített faházak falaiba sűrűn bevertek, hogy az agyagtapasz jobban megálljon – Kgy. Z. megj.). Feltételezhető, hogy az ütközetkor többek mellett a nemes Demeter família házát is eltalálták (a megfáradt) ágyúgolyók. Telekkönyvi kutatásunk során kitűnt, hogy 1876-ban – 27 évvel a szabadságharc után – Demeter Dénes és neje, Bedő Rozália lakta az ágyúgolyós házat. Pálmay József szerint a maksai Demeter családból származtak a szemerjai Demeterek is. Ma (1999) a Nagy István téglaháza áll a golyós ház helyén, az egykori Előpataki út, ma József Attila utca 52. szám alatt, akinek ezúttal is köszönetet mondok adatszolgáltatásaiért. Ott őrizték az ágyúgolyós ház és telek kataszteri térképét s a hozzá fűződő igaz történetet”.
Ugorjunk még egyet a szabadságharc után az újabb időkig, mert az igaz, hogy Szemerja eredeti lakossága mára teljesen kicserélődött, de annak a Csákány családnak a leszármazottjai, akik valamikor a szemerjai előnevet viselték, Csákány néven élnek ma is: említett Csákány László és fia, Csákány Olivér. Ezzel a céllal kerestük meg Csákány László erdőmérnököt, a Szemerja és Görgő Egyesített Közbirtokosság elnökét, aki a család régi szemerjai bennvalójában él. Családi címerük szerint ugyan szemerjai a família előneve, a régebbi felmenők azonban lécfalviak voltak, 1666-ban Apafi Mihálytól kapták címeres levelüket. Lécfalvi Csákány Pál volt az, aki a XVII. század derekán Szemerjára költözött. Tanulságos és érdemes lenne a szemerjai ág történetét összefoglalni, de a gazdag családtörténeti emlékeket őrző família ismertetésére külön írásban kellene vállalkozni. Az idősebb emberöltő még emlékszik a legendás életű, külföldi tanulmányokat is végzett Csákány Elekre (Lexi bácsira), aki csillagászattal is foglalkozott, több távcső boldog tulajdonosa volt. A famíliát a diktatúra változatos okok miatt igencsak próbára tette, s amikor már a családi ház sem bizonyult biztosnak a feje fölött, a kertjében földbe ásott bunkerbe költözött. Kalandos életét szentkirályi harangozóként végezte, s gyakran megtörtént, hogy annyiszor gyalogolt le Szentkirályba, ahányszor harangozni kellett!
Golyós-ház. Fotó: Kisgyörgy Benjamin
Csákány László, a diplomás erdőmérnök neve ismerős lehet olvasóinknak. Kivel mással oszthattam volna meg egy-egy érdekességet az általa is jól ismert Szemerja-vidékről? Elmondta, hogy megfigyelései alapján gyakran bejárja ezt a kisrégiót a barnamedve, de eddig mesére okot adó kalamajkáról nem tud beszámolni. A keresztes vipera azonban egyre jobban szereti a déli kitettségű, sziklás területeket, különösen azt, amelynek Melegoldal a neve, s amely a diktatúra idején kapta a Partizánok Dombja megnevezést. Tudjuk, hogy hol támadták meg a királyi postakocsit a rablók, mindketten ismerjük a Papkút árkának kövületekkel tele mészkőszikláit, a szemerjai kőbánya helyét, a Büdöskút lúgos kénes vizét, a Lábáztató fortyogót, azt azonban tőle tudtam meg, hogy Papkút árka oldalában is volt egy lignitréteg-kibúvás, egy kevés ideig onnan termelték ki a szenet a szövőgyár gőzkazánjainak fűtésére közvetlenül a világháború után.
Szemerja színeváltozása
Ezzel a címmel írtam riportot lapunkban 12 évvel ezelőtt. Odalett már azóta az egykori sáros Szemerja (a sáros jelzőt egyébként régen egyfajta ragadványnévként is használták). Azóta már egy 1880-as számmal jelzett határfa mutatja a Kós Károly út jobb oldalán, hogy a Székely Nemzeti Múzeum már szemerjai területen épült. Ugyancsak Szemerján épült az első Székely Szövőgyár és egy mára már eltűnt foglalkozás nyomát őrzi a Dohánygyár, ugyanis ott, ahol jelenleg a Szemerja negyed van – az egykori Alsóláb nevű mezőrészen – valamikor a legkiválóbb dohány termett. Ez egyébként külön történet, miként az is, hogy számos kőműves olasz család került erre a vidékre – éppen a dohánygyár építésekor – akik beolvadtak e hely őslakosságába. Odalett, megszűnt a Kiss Árpád lelkész-tanár nevét viselő, valamikori kiváló szemerjai 4-es számú Általános Iskola, amelynek történetéről két kis kötetet hagyott az utókorra Botos Ferenc, az iskola nyugalmazott tanára és – miért ne? – Szemerja krónikása, megannyi művelődési rendezvény ötletgazdája és kivitelezője, szenvedélyes gyűjtő.
A Szemerjára vonatkozó forrásmunkák között említjük a Györbiró Pál, Imreh Barna és jómagam által összeállított és megjelent Sepsiszentgyörgy helynevei c. tanulmányt, melyben megpróbáltuk az utókornak átmenteni Szemerja történelmi helynévanyagát (Aluta, 1980).
Bora István síremléke
Néhai Incze Sándor (1933–2019) szemerjai református lelkész-esperes idején újjászületett a református templombelső. 1992-ben történelmi elemeket tartalmazó kazettás mennyezettel látták el az épületet, a kivitelező Csatlós Huba mérnök és Kovács Kázmér műépítész volt. A temetőkert emlékhely, jeles személyiségek síremlékeit látni itt, köztük Bora István (1822–1849) hadnagyét, aki „27 éves korában hazájáért hősiesen vérzett el”. Itt nyugszik Csutak Vilmos (1878–1936) történész, a Mikó Kollégium tanára, a Székely Nemzeti Múzeum igazgató-őre; Holló Ernő (1910–1983) költő, hírlapíró; Kiss Árpád (1902–1965) református lelkész, vallástanár, író, lapszerkesztő, rendező és amatőr festő, felesége, Seprődi Anna (1902–1988) tanár, a zene, a folklór és a diákszínjátszás nagy művelője.
A hívek számának növekedése tette szükségessé egy új temető kialakítását, itt kapott helyet a Makovecz Imre (1935–2011), a magyar organikus építészet megteremtője tervei alapján felépült temetőkápolna és ravatalozó (1997–2005), Szemerja különleges épített öröksége, melyet székely faragott kopjás temető övez. Mivel nt. Incze Zsolt szemerjai lelkész és Sepsi egyházmegyei esperes szabadságát töltötte, Müller Loránd lelkipásztorral és Kovács Sándor gondnokkal közösen ismerkedtünk a négyezer lelket meghaladó egyházközség gyülekezeti életével-gondjaival. Ezek közül számukra a már tető alatt levő közösségi ház mutatkozott a legfontosabbnak, hiszen az több lehetőséget és helyet fog majd biztosítani az egyre sokasodó gyülekezeti és rétegmissziós rendezvényeknek – részletezte Müller tiszteletes, a soros teendőket pedig a gondnok Kovács Sándor, az egyházmegyei tanács tagja és egyházkerületi tag. A gyülekezet jelenlegi segédlelkésze Majos Zoltán.