A trianoni döntés következtében az erdélyi egyházmegye területileg egészében Romániához került 241 plébánia kb. 375 325 hívével, mely nemzetiség szerint így oszlott meg: magyar 347 417, német 15 770, román 3343, egyéb 8795. Területileg a Nagy-Romániához való csatolásával a 900 éven keresztül a kalocsai érseki tartomány suffraganeusa új, egyházilag megoldatlan helyzetben találta magát. Egyházjogi helyzete – a Románia és a Szentszék között lezajlott hosszas tárgyalások után – az 1927-ben megkötött és 1929-ben ratifikált konkordátum 1930-ban való életbelépésétől rendeződött, 1991-ig a bukaresti érsekségnek alárendelt püspökséggé vált.
Az egyházmegyét 1932. március 22-én megfosztották ősi nevétől, az „erdélyitől” és „gyulafehérvárira” változtatták – olvasható a nemrég megjelent Trianon és az egyházak (szerkesztette: Zombori István, METEM kiadása, felelős kiadó: Várszegi Asztrik, Budapest, 2022) tanulmánykötetben Marton József Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye alakulása 1918. év után című tanulmányában, melynek első részét múlt héten közöltük. A Történelmünk rovat mai kiadásában újabb részleteket teszünk közzé, a lábjegyzetek elhagyásával, a szerkesztőség alcímeivel.
Állami iskolák csak román nyelven
Dicsérendő, hogy az egyházmegye meglévő iskolarendszere (7 főgimnázium, 1 főreáliskola, 1 felsőkereskedelmi iskola, 2 kereskedelmi szaktanfolyam, 1 polgári tanítónőképző, 3 tanítónőképző, 1 zeneiskola, 24 polgári iskola, 168 elemi iskola) 77 helyreállított elemi iskolával bővült. Mailáth Gusztáv Károly püspök az 1920. évi bérmaútján örömmel tapasztalta, hogy a legtöbb helyen a tanítók és a lelkipásztorok egymást megértve, nehéz anyagi körülmények között karolták fel „nyelvünk és szent hitünk műhelyeit”. A püspök az 1918–1920-as éveket „nagy megpróbáltatások” idejének nevezi, és számára vigasztalásul szolgál, hogy a hívek sok küzdelem és anyagi áldozat árán gondoskodtak az iskolák fenntartásáról és fejlesztéséről.
Akkor ő sem sejtette, hogy az igazi küzdelem a hitvallásos iskolákért Trianon után bontakozik ki legélesebb formában. A törvények által elvi szinten biztosított kisebbségi jogok éppen ekörül csorbultak leginkább. Veress Ernő, az Erdélyi Tudósító szerkesztője 1920. szeptemberi vezércikkében utal a helyi szintű vallásellenes propagandára: a brassói tanügyi reszort hirdetményében „dobszóval és nem igazolt ráfogásokkal csábítja gyermekeinket az állami iskolákba”. A megyés püspök 1920 októberében – éppen a helyi hatóságok eljárása miatt, miszerint a közoktatási minisztérium bátorítására kényszerítették a szülőket, hogy gyermekeiket ne hitvallásos iskolákba, hanem állami iskolákba adják – kitartásra biztatja a plébánosokat, és tudatja velük, hogy az Egyháznak autonómiája alapján jogában áll iskolát felállítani és működtetni.
Az iskolai inzultusok a 20-as években tovább fokozódtak, minden évben megjelent egy új iskolatörvény vagy rendelet – a hitvallásos iskolák hátrányára. A konkordátum-kötés alatt az egyházi diplomácia odafigyelt az iskolaügyre is. A megkötött Egyezmény értelmében az egyház saját költségén elemi és középiskolát tarthatott fenn a közoktatásügyi minisztérium felügyelete alatt.
Míg Erdélyben az állami iskolák mind román nyelvűekké váltak, az anyanyelvű oktatást a hitvallásos iskolák biztosították. Ezért is az illetékes egyházi szervek minden áldozatot meghoztak, hogy teljesítsék azokat a szigorú állami feltételeket, melyek szerint hitvallásos magániskoláik megkaphatták a nyilvánossági jogot. A tanügyminisztérium a nagyobb számban működtetett katolikus szerzetesiskolákat szerette volna román nyelvű iskolákká alakítani. Az erdélyi/gyulafehérvári egyházmegyében ez a fajtájú küzdelem nagyobb százalékban sikerrel zárult. A szerzetesiskolák a főpásztor felügyelete alá kerültek, következésképpen meghatározhatta a tanítás nyelvét, kivéve a konkordátum ratifikálásának évében „azon iskolákét, amelyeknek jelen pillanatban román az előadási nyelve”. Ez a konkordátumot becikkelyező feltétel nem az erdélyi, hanem a többi egyházmegyét érintette károsan, ahol pl. a hitvallásos (piarista, iskolanővérek stb.) iskolák szűntek meg vagy román nyelvűek lettek. (…)
Egyházi egyesületek
Az állami jogi keretek tisztázása és a lelkes szervezők tevékenysége által újraindultak és szépen fejlődtek az erdélyi egyházmegyében a hitbuzgalmi egyesületek. Trianon után csak a helyi egyesületek – a plébániák keretén belül – próbálták folytatni a régi (világháború előtti) munkát az adott körülmények között.
Az első országos jellegű megmozdulás Kolozsváron történt. 1921. június 14-én megalakult az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség mint a legnagyobb katolikus szervezet Romániában. Az alapszabályzat nemsokára egyházi (1921) és minisztériumi jóváhagyást (1922) nyert, és elismert egyesületként működhetett. Célja az volt, hogy az erdélyi katolikusokat összefogja, felébressze bennük az Egyházhoz való hűséget, az összetartást és előmozdítsa a karitatív munkát. A kolozsvári országos alapítást a helyi tagozatok létesítései követték, Erdély városaiban és falvaiban sorra alakultak a Népszövetség tagozatai.
A plébánosok személyes ráhatásával és élénk sajtóreklám segítségével az erdélyi egyházmegyékben a Népszövetség keretén belül népirodákat hoztak létre és egyletek szerveződtek. 1928. június 13-án megalakították a Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályát. Ez a szakosztály csatlakozott a Pax Romana nemzetközi katolikus diákszövetséghez. A szakosztály munkálataiba a Kolozsvárra helyezett Márton Áron is belekapcsolódott, az 1932. évtől már ő is vezette. Az Egyetemi és Főiskolai Szakosztály 1933-ban felvette a Mailáth-Kör nevet.
A Népszövetség hitbuzgalmi téren kifejtett működését a 20-as évek végétől keresztezte a ferencrendiek által foglalkoztatott – a missziós célkitűzésekkel indult, de 1927-ben hatáskörét hitbuzgalmi tevékenységre is kiterjesztő – Szent Kereszt Hadsereg intézmény. Mind a két egyházi szervezet ugyanazt a célközösséget szólította meg. Az érintett hívek anyagi nehézségeik miatt nem engedhették meg maguknak, hogy a tagsági díjat is jelentő mindkét szervezet által kiadott Naptárt felvásárolják és a sűrűn szervezett programokba belekapcsolódjanak. Az érdekelt felek a főpásztoron keresztül az előállt nehézségeket egyeztetésekkel igyekeztek megoldani és elhárítani a veszélyt, hogy a két katolikus egylet működési keretét egymás rovására terjessze ki.
A Népszövetség a második világháború kitöréséig rendszerint kétévenként más-más városban Országos Katolikus Nagygyűlést szervezett. A nagygyűlések általában három napig tartottak, kb. 30 000 résztvevővel. Mailáth püspök a nagygyűléseken megfogalmazott programokat a lelkipásztorok közreműködésével valósította meg. Rendeletileg kötelezte a papságot, hogy minden plébánián megszervezzék a Népszövetséget, egyházmegyei szinten a közimákat és népénekeket egyöntetűen végezzék, a városokon és munkatelepeken foglalkozzanak a munkássággal, a világi férfiakat vonják be a pasztorációba, a szekták leküzdése érdekében végezzenek Szentírás-olvasást és magyarázatot.
A Népszövetség vezetésében beállt változások – Szilágyi M. Dózsa ügyvezető igazgatót 1930-ban Sándor Imre váltotta, őt 1934-ben Márton Áron – új lendületet adott a társulatnak. Sándor Imre nagyszerű érzékkel újjászervezte a központi adminisztrációt, és nagy utánajárással sikerült a tagozatok jogi személyiségét és működési szabályzatait egyenként jóváhagyatni az állami szerveknél. Felgyorsította a nagygyűlések menetét. Ennek hatására tömegesen alakultak új tagozatok. A Sándor Imre igazgató által szervezett népszövetségi nagygyűléseken tartotta Márton Áron a központi előadásokat és lett népszerű Erdély-szerte. Trianonig az Erdély-egyházmegyei Központi Oltáregyesület – 140 fiókegyesületével – a budapesti Oltáregyesülethez csatolva tartozott a római központhoz. Mailáth G. Károly püspök 1927-ben a római útja alkalmával az Erdély-egyházmegyei Oltáregyesületet közvetlenül a római központi egyesülethez kebeleztette be, és az egyházmegyei központot a körülmények változása miatt Kolozsvárra helyezte.
Általánosságban a vallási egyesületek száma az 1920-as években megsokszorozódott, de működésük sokfelé ágazó lett, a vallásos nevelés helyett inkább az ünnepségek, a műsoros előadások rendezésére szorítkozott. Sőt, működésükben egymást is akadályozták. Mailáth püspök 1930-ban arra hívta fel a lelkipásztorok figyelmét, hogy „ne újabb és újabb egyesületek létrehozására törekedjenek, hanem az elődeik által alapított és dicséretesen felvirágoztatott egyesületeket teljes buzgósággal felkarolják”. Az egyházmegyében működő egyesületek harmóniája érdekében kihangsúlyozta, hogy az egyesületek között a Népszövetség és az Oltáregyesületek alapvető jelentőséggel bírnak. Szükségesnek látta, hogy ezek minden egyházközségben működjenek. Ahol nem lehetséges, a kis plébániákon és a filiákban az Oltáregyesületet átmenetileg pótolhatja az Élő Rózsafüzér. A püspöki óhaj valóra vált. A konkrét tények és a korabeli tudósítások igazolják, hogy Erdélyben a plébániákon működött Oltáregylet és Rózsafüzér-társulat. Minden egyesületet a helyi plébános felügyelt, kivéve a ferencrendi atyák által vezetett Szent Ferenc III. Rendjét.
Az egyesületi élet már a kicsinyeknél megkezdődött a Szívgárda által. Az erdélyi egyházmegyében szórványosan megszervezett Szívgárda üdvös intézményt Mailáth G. Károly 1930-ban szeretné általánossá tenni, ezért felhívta a plébánosok figyelmét, hogy a katolikus hitvallásos iskolákban, sőt a lehetőségek szerint az állami iskolák növendékei között is alakítsák meg a Szívgárdát. Fontosnak tartotta, hogy a kisdiákokat a katolikus nevelők felkészítsék a külföldről beáramló keresztényellenes eszmék kivédésére.
Az iskolából kilépő diákok számára különféle ifjúsági egyesületek (Mária Kongregáció, Legényegylet) létesültek. Az iparos ifjúságot a legényegyletek (Kolping) karolták fel. Az impériumváltás után a nagyváradi legényegylet volt a legelső, mely Gálffy Sándor vezetésével 1922-ben újjáalakulva, intenzív munkába kezdett, és hatását egyre inkább kiterjesztette Erdély hasonló egyesületeire. A helyi szinten létesült legényegyletek 1928-ban országos szövetségbe tömörültek, Nagyvárad központtal.
A legényegyletek mellett sokfelé alakultak a falusi ifjúságból is verbuvált egyesületek. Legtöbbjük a Katolikus Népszövetség tagozatainak keretén belül működött, de elég sok függetlenül is, melyeket lelkes fiatal papok irányítottak. Igaz, hogy ezek – a legtöbb helyen – a műkedvelő előadások és énekkarok szervezését alig haladták túl.
Újságok
A katolikus érdekkiváltságok szócsöve, az egyesületek és mozgalmak lelke a katolikus sajtó volt. 1918-ig az országos központi lapokat és folyóiratokat Erdélyben is terjesztették, s ezért a helyi szerkesztésű újságok elsorvadtak vagy el sem kezdődtek. 1919. január elején Erdélyben öt, katolikus jellegű „lapocska” létezett. Ezek is szűk körben terjesztett, helyi érdekeltségű, kis példányszámú kiadványok voltak.
22 év leforgása alatt – a négy egyházmegyében összesen – 60 új katolikus lapalapítás történt, „talán jobban is kiterebélyesedett, mint kellett volna”. Ez a mennyiség nemcsak terjedelmében, hanem minőségében is erősödött. A katolikus sajtó erdélyi kiadványai 16 városban jelentek meg. Ebben a vezető szerepet Kolozsvár vitte, amely egymagában 20 katolikus lapot indított útra, utána Temesvár és Szatmárnémeti következett 10–10 lappal, valamint Nagyvárad 8 lappal. A különböző egyházmegyei városokban szerkesztett sajtótermékek túllépték az egyházmegyék határait. (…)
Rítusváltoztatások
A hitéletre igen kedvezőtlenül hatott (vallási és nemzeti közömbösséget idézett elő) a rítusváltoztatás ügye Erdélyben. Már 1918 előtt is feszültséget szült a római katolikus és a görögkatolikus főpásztorok között, de akkor kifejezetten egyházi belügyként kezelhették, mert a magyar kormány nem avatkozott bele. Az impériumváltás után viszont Mailáth G. Károly a püspököknek a legsúlyosabb keresztet jelentette, mivel – közvetlenül vagy közvetve – állami segítséget is kaptak a román ajkú görög katolikus főpásztorok. Róma pedig azt hitte, hogy tényleg rítusváltoztatásról van szó és elvileg a rítusilag kisebbségben lévő egyházat részesítette előnyben, nem sejtve, hogy itt a rítus kérdése szorosan összefügg a nemzetiségi kérdéssel, amit az állami hatóságok is (törvényekkel, rendeletekkel) támogattak.
A 19. század második felében, amikor a román görögkatolikus nemzeti egyház mivoltát a kelleténél jobban hangsúlyozta, az évszázadok óta elmagyarosodott görögkatolikus hívek, hogy román eredetüknek még a látszatát is elkerüljék, igyekeztek római katolikusok (s ennek egyházi akadályoztatása esetén: reformátusok) lenni – nemcsak 1918 előtt, hanem azután is. Mailáth püspököt a sok hitehagyás (mert a görögkatolikus érsek nem járult hozzá a hívek kéréséhez a rítusváltoztatáskor) kiküszöbölése érdekében a tényeket pontosan feltárta a Szentszéknek, és X. Szent Pius pápától (1905) engedélyt kapott az átvételre, még abban az esetben is, ha a görögkatolikus püspökök nem egyeznek bele. Mailáth püspök ezzel a különleges pápai engedéllyel élt annak kifejezett betiltásáig, 1928-ig. De 1918 után mégis kényessé vált a szertartáscsere, főleg, mert a román kormány vallástörvényileg két vallásnak kezelte a görögkatolikust és a római katolikust, és állami törvények által is mindent elkövetett a görögkatolikus és görögkeleti vallások gyarapítására.
Elvett templomok
A görögkatolikus főpásztorok – állami hátszéllel – más téren is követelőzően léptek fel a latin püspökségekkel szemben. A tényleges helyzetről és sok erdélyi római katolikus hívő fájdalmáról árulkodik Mailáth püspök őszinte és baráti levele Vasile Suciu balázsfalvi metropolitához 1930. december 24-én. A konkordátummal összefüggő templomi átadással (szebeni ferences) és a kolozsvári egyetemi templom szimultán használatának elkezdésével Mailáth püspök várakozó álláspontra helyezkedett. Levelében őszintén és nyíltan megfogalmazza minden erdélyi magyar fájdalmát a 10 év alatt történt egyházi manipulációk következtében. „…Fájdalmas élénkséggel él még híveink lelkében a minorita templom elvétele és annak sajnálatos körülményei. Őseink alapították, alapítványainkat kimondottan népünk javára hagyományozták, és mindez ellenérték nélkül elvétetett. Ellene voltam mindenkor, tettel is bizonyítottam ezt, ellene vagyok most is a nacionalizmus efemer kérdéseinek és törekvéseinek a vallás örök értékeibe való elegyítésével. De meggyőződésem, hogy nemcsak népemnek, hanem közös szent vallásunk érdekeinek is ártanék, hogy figyelmen kívül hagynám a népnek fájdalmát és aggodalmait. Hiába hivatkoznék a nép előtt közös szent vallásunkra, amely testvéri szeretettel kell, hogy egyesítsen mindnyájunkat: tíz év átszenvedett és meg nem érdemelt üldözése, nyomása és megalázása nem alkalmas légkört alkotott a magasabb rendű igazságok megértésére. Fájdalmas érzést kelt bennünk és megakadályozza a testvéri érzés kialakulását és gyakorlati megvalósítását, hogy külső látszat szerint tíz éven át mitőlünk kívánjátok a testvéri áldozatot, kik múltunk legszentebb értékeinek védelmében kimerültünk és aggódva kell tekintenünk jövőnk elé, míg ti egy alkalommal sem álltatok mellénk, még ha magyar is, de katolikus iskoláink, templomaink, papjaink védelmére. Testvérünk van, mégis egyedül küzdünk. Nem szemrehányás akar ez lenni részemről… de magyarázatát óhajtottam adni híveink keserű érzéseinek, amelyek nagyobb kilengéseit elhárítani nem csekély fáradságomba kerül. Boldog volnék, ha megérném azt az időt, midőn híveink is tapasztalatból ismerik meg a testvéri szeretet áldásait és jótéteményeit és a hitközösség erejét; nem kétlem, hogy fogékony szívvel ők is áldozatos testvéri érzés magaslataira fognak akkor emelkedni.”
Mailáth G. Károly püspök fájdalmat feltáró és őszinte együttműködést óhajtása nem valósult meg, sőt, az 1930-as években legdurvábban éppen a rítusváltoztatásban csúcsosodott ki – amikor már az echte magyar híveket az állam által teremtett körülmények kényszerítették a görögkatolikus és görögkeleti vallás felvételére.
Szolgálat
A Trianont követő politikai-társadalmi (külső) változások folyamán az egyháznak – klerikusokban és krisztushívőkben egyaránt – belsőleg is változnia kellett. Szükség volt erre, mert sem a hitélet motorjai, a lelkipásztorok, sem a hívek nem álltak azon a magaslaton, ahol képesek lettek volna az igen súlyos kihívásokat keresztényi módon elviselni. Mailáth G. Károly püspök 1919-ben azért fordult a papsághoz, hogy „minden lehetőt elkövessenek hívő népünk testvéri érzületének felébresztése és fokozása érdekében. Nem lehet tagadni, hogy az összetartás, a testvéri egyetértés, a társulati szellem népünknél holtponton áll.” Nem volt összhang a papság és a hívek között. (…) Egy székelyudvarhelyi hívő csoport egyházi bajokat feltáró levélben fordult a püspökhöz. (…) A püspök a hozzá intézett levelet 1919. szeptember 19-én egészében közölte a papsággal, mert az ott megfogalmazott gondolatokat magáévá tette és papjaitól is ezt kívánta: „Egész Erdély jövendő sorsa függ tőle, hogy a székely nép lelke meg ne romoljon, kétségbeesésekbe ne vaduljon.”
Visszatekintve a Trianont követő húsz évre elmondható, hogy – kevés kivétellel – a püspöki bátorításoknak megvolt a foganatjuk. Az erdélyi papság – kiszorítva a politikából – a szolgálat szellemét tette magáévá, a hívek papja lett, a hitvallásos iskolák tanítóival karöltve vállalta a reá eső munkát – amit külső körülmények is előmozdítottak.
