Kivettem egy hét szabadságot, hogy elintézzek mindent a temetés körül. A temetkezési vállalat elég sok terhet vett le rólam, mégis maradt elég. Vagy csak én szaporítottam a tennivalókat? Azt észrevettem, hogy szinte menekülök otthonról. Nem tudom elviselni az ürességet.
Néhányszor a beidegződés még ott volt a kezemben, mielőtt beléptem volna, szokásom szerint kopogtam az ajtón és szóltam: Mama! A csönd figyelmeztetett: nincs bent senki, hiába szólok, nincs válasz. Amikor benézek a nappaliba, odapillantok a szokott helyére, ahol olvasgatott vagy a tévét nézte. Ha a konyhában dolgozom, gyakran összerezzenek, mert lépteit hallom, és várom, hogy rám nyitja az ajtót. Éjjel néha vele álmodom. Csak reggel, ébredéskor értem meg, hogy a találkozás álom volt.
Ezért vállaltam én a hivatalos ügyeket, a temetés elrendezését. Menni kellett, tenni és figyelni, számolni, hogy mi mibe kerül, elég lesz-e, vagy ki kell egészíteni az összekuporgatott, megtakarított pénzét. Jó volt elfoglalni a fejem, az agyam valamivel, mert addig se gondoltam rá, addig se kerestem őt. (…) Nagyon jólesett, hogy sem a férjem, sem a fiam nem gyötörtek hiábavaló kérdésekkel, és – e pillanatban még fölöslegesen – az emlékek felidézésével sem. Mindent megbeszéltünk, mindent megtárgyaltunk. A ravatalozást, a koszorúkat, a gyászjelentés formáját, szövegét – még egy szép bibliai igeverset is kerestem hozzá –, s azt is eldöntöttük, hogy kiket értesítünk. Közben előkerestem a saját Bibliámat. Alig használtam, de azért látszott rajta, hogy nem tegnap vettem. Megkerestem benne a 23. zsoltárt, mindjárt el is olvastam, és megjelöltem egy szép jelzővel, hogy ne kelljen keresgélni, ha olvasni akarom.
Most már a temetésig nem lesz dolgom. Már nem űz el annyira itthonról a magány. Lassan megbarátkozom a mama hiányával. Megint vágyam támadt valamimre. Ahhoz hasonló érzés volt ez bennem, mint amikor anyám fiókjában a kis könyvet megtaláltam. Előkerestem és kinyitottam a mai napnál. Úgy idézem, hogy egy szót kihagyok, így akár rám nézve is érvényes lehet: „Mint akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én.” (Ézs 66,13) Erről a versről hirtelen eszembe jutott az egész életem. A gyermekkorom, amikor gyakran elestem és bőgve szaladtam hozzá a sebes térdemmel; az ifjúkorom, amikor kudarcaimmal, csalódásaimmal kerestem meg őt. Ő pedig meghallgatott. Nem tett szemrehányást, nem szidott – pedig bőven lett volna oka rá –, inkább mindig bátorított és biztatott, tapintatosan irányítva lépteimet a megoldás felé. Hirtelen úgy éreztem, erre a tőle ismerős anyai vigasztalásra most igazán nagy szükségem lenne.
Most kezdek sejteni valamit abból a titokból, amit nem értettem anyámnál. Nem nevettem ki, de azért olykor csodálkoztam és nem hittem el, hogy az a több ezer éves szöveg a Bibliában egy ma élő embernek nehéz helyzetében Istentől jövő biztatássá, vigasztalássá, erőtlenségében erőt adóvá lehet. De most már másodszor tapasztalom, hogy az élettelen betűkbe mintha élet költözne, és a ki tudja, mikor, kinek küldött üzenet nekem is kezd mondani valamit. Csodálom, ha most még nem is értem.
Tegez Lajos
(A halál árnyéka völgyében)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
