– No, hónap már égy szekérrel többet kell megrakjunk! Kiégyeztem Bíró János bával…
– Csakugyan? S hát csak most mondod?
– Nem kérdözted…
– S hát mennyibe, no?
– Ezörnégyszázba. Mondtam, hogy neköm olcsón ideadja!
Nánás Gyuri cöccentett:
– Ez igen!
– Nem rossz ár, ugyé?
– Nem biza!
– Te is jól jártál, s én is…
– Meg lehetött szorulva az öreg…
Egy pillanatra kapzsi öröm ült ki Nánás Gyuri arcára. Tudta ő jól, hogy ezernégyszáznál jóval többet érnek Bíró János lovai. Megérték volna azt a kétezerötöt is, amit az öreg neki mondott, de ő nem akart vásárolni vele. És annak is megvolt az oka. De most, hogy ennek a mamlasz Antinak köszönhetően ölébe hull a lehetőség?! Ez már más tál tészta! Ezt kár s vétek volna kihagyni! A lovakra ugyan nem volt szüksége, mert egészen más tervei voltak a jövőre nézve, de, gondolta, jó haszonnal eladhatja őket egy távolabbi vásáron: akinek ennyi és ennyiféle kapcsolata van…
– Hatszáz lej a részem… – szólt Anti kisvártatva.
Gyuri végignézett rajta, dölyfösen, megvetően. Kapsz te még egy leckét, ha eddig nem volt elég…
– Milyen hatszáz lej? – tette az értetlent.
Anti nagyot nyelt, de már nem érte olyan váratlanul az újabb góbéság:
– Amennyivel olcsóbban kiégyeztem az öreggel.
– Mit beszélsz? – húzta föl a szemöldökét színpadiasan Gyuri.
– Hát nem te mondtad – berzenkedett Anti –, hogy kétezer lej a legtöbb, amit a lovakért ígérhetek, de ha olcsóbban megkapom, a különbség az enyém lehet?!
– Ezt ejszen az éccaka álmodtad?! Hé! – szólította maga köré a többieket –,  halljátok, mit sütött ki ez a jópipa? Hogy én hatszáz lejt ígértem neki…
– De hát… – akart közbeszólni Anti, de Gyuri leintette:
– Emberek! Hallottatok olyasmit, hogy én hatszáz lejt ígértem vóna Desági Antalnak?
Az emberek hümmentettek. Rögtön átlátták, mire játszik rá Nánás Gyuri, s igazából bosszantotta is őket, hogy ehhez bennük cinkostársat keres, de részint nem volt kedvük nyíltan szembemenni vele, részint meg úgy gondolták, nem árt, ha Antival egy kicsit a bolondját járatja. Az olyan szórakoztató…
Így hát a vállukat vonogatták, nyakángattak, tudja a fenéztek, vigyázva, hogy Antira még véletlenül se nézzenek.
Amikor látta, hogy a többiek nem fogják pártját – nem is nagyon számított rá –, Anti visszakozott:
– Hát jó, lehet, hogy tényleg csak álmodtam…
Nánás Gyuri harsányan felröhögött, a többiek is elnevették magukat, megkönnyebbülten, hogy a kínos helyzetből ilyen könnyen kikeveredtek. Ugyanakkor csodálkoztak is, hogy Anti ilyen könnyen feladja, hogy nem harcol meg az igazáért.
Azon, hogy ilyen könnyen visszakozott, Gyuri is meglepődött, nagyobb ellenkezésre, tiltakozásra számított. Amikor a játékba belement, nem is volt biztos benne, hogy jól fog-e elsülni a dolog, lám, a vártnál is könnyebben sikerült.
A hazafelé vezető utat csendben tették meg, mind hallgattak, fel kellett dolgozniuk a történteket. Gyuri úgy magyarázta magában Anti viselkedését, hogy gyáva, megalkuvó típus, aki felmérte, hogy jobb, ha nem húz ujjat vele, mert abból csak vesztesen kerülhet ki. Biztos, még így is örül, morfondírozott magában, hogy legalább a lóvásár összejött, lesz fogat, amin dolgozzon… Hiába, ilyenek az emberek, állapította meg, hamar megérzik, ki az erősebb, s egykettőre behúzzák a farkukat…
A többiek arra gondoltak, hogy ők bizony nem hagyták volna annyiba a dolgot, hanem nekiugrottak volna a Gyuri torkának. Az anyja istenit annak is, morogták magukban, képes letagadni a csillagot is az égről… S ez a málészájú pedig hagyja…
Anti egykedvűséget mímelve ült a szekéren, de belül repesett az örömtől, hogy közeledik, végre közeledik az idő, amikor visszaadhat valamicskét abból, amit eddig kapott. Amikor megmutathatja, hogy ragadt rá valami, amióta ide kiköltözött.
Miután a fát lerakták, Gyuri így szólt Antihoz:
– Várj égy percöt. Pénzt töszök magamhoz, mönjünk el a lovakért!
– Menjünk, nem bánom…
Szótlanul tették meg a jó húszpercnyi utat a Bíró János bennvalójáig, de a csend nem volt furcsa, mert hát a székely ember nem beszél, ha nem muszáj, ugyebár… S ha valamit forgat, tesz-vesz magában, akkor még ke­vésbé.
Bíró János elcsodálkozott, amikor meglátta a belépőket. Azok után, amit a tegnap-tegnapelőtt végeztek…
– No, jöttünk… – szólt Nánás Gyuri vontatottan.
– Azt látom ­– szűrte a fogai közt a szót az öreg is –, csak azt nem tudom, mért?
– Hoztam a pénzt! – csapkodta meg a kiskabát oldalát Gyuri, az oldalzsebnél, ahová a bankókat dugta.
– Milyen pénzt? – kérdezte megütközve az öreg.
– Hát az ezörnégyszázat!
Az öreg felvonta a szemöldökét:
– Ajándéknak nem rusnya…
– Ne bolondozzék, János bátyám! Nincs üdőm erre most, mindjárt estelödik, még égy csomó dógom vóna, hónap hajnalba megint mönni kell…
– Hiába, aki sokat akar…
– Muszáj…
– S akkor mit tőtöd itt az üdőt?
– Ne mind vircsálódjék annyit, no! A lovakért jöttem!
– A lovakért? – nézett nagyot az öreg.
– Azokért hát! Hát nem megégyeztek Antival?
– Hogy odaadom a lovaimot ezörnégyszázért? Hát nem megüzented, hogy nem kellenek a lovaim, mer vénök? S hogy amúgy se akarsz már lovakot vönni?
– De én…
– Ezörnégyszázért nem vénök, csak kétezörötért?
Nánás Gyuri zavartan igazgatta nadrágszíját, nem tudott megfelelni az öreg feddésére. Végül aztán összeszedte magát, s hogy szégyenét palástolja, rámordult az öregre:
– Immár akkor adja vagy nem adja?
– Neköd nem adom, Gyuri! Immár kétezörötért sem adnám. S ezt a szömödbe mondom, nem üzenve, mint te!
– Nem-é? – szólt, egy árnyalattal fenyegetőbb hangsúllyal, mint szerette volna.
– Csak tudnám – folytatta az öreg, mintha meg se hallotta volna Gyuri kirohanását –, hogy mitől löttél olyan kényös a járásra… Ha kétezöröt, akkor nem jősz el, akkor pihentetöd a lábad. Ha ezörnégy, akkor futsz, mint a kutya… Fene se érti ezt…
– Ha még sokat baszogat, elveröm, mint jég a határt!
Anti rémülten pillantott Gyurira, látta, annyira ki van kelve a képéből, hogy tényleg mindjárt nekiesik az öregnek. S ki tudja, utána neki… Ugyanakkor meglepetten tapasztalta azt is, hogy Bíró János bá koránt sincs beijedve. Sőt. Kimérten, foghegyről vetette oda Gyurinak:
– Nocsak. A faszoddal veröd a csihányt…
– Mondom, hogy hallgasson el!
– Mondod, mondod! A szád erőst veszélyös neköd is, mint az apádnak…
Gyuri olyan vörös lett, mint a rák. Már készült felhúzni a kezét, hogy megüsse az öreget, de aztán mégis meggondolta magát, nagyot szusszant, s csak annyit sziszegett:
– Az a szöröncséje, hogy vénembör! Ha nem vóna így legagyásodva, úgy ellátnám a baját…
Azzal sarkon fordult, s köszönés nélkül kilépett a kapun.
Anti, aki egész végig izgatottan téblábolt, azt se tudva, mit szóljon, kinek a pártjára álljon, most tétován megindult Gyuri után, de az öreg utánaszólt:
– Várj, veled még dógom van!
Anti engedelmesen visszafordult. Az öreg odasúgta:
– Maradj, te hatökör! Még csúffá töszön!
Amikor Gyuri már hallótávolságon kívül volt, így folytatta:
– No ezt jól kitaláltad! Ki se néztem vóna belőled!
– Én se gondótam, hogy ilyen jól fog sikerülni… – habogta Anti, még mindig ijedten.
– Valaki égyször neki is meg kellött mutassa… Hanem azt hiszi magáról, ő az atyaisten…
– Hát…
– Éppeg így vót az apja is. Égyüdős-formák vótunk, Isten nyugtassa, már öt-hat esztendeje is van, hogy eltemettük. Annak is a szája nagyobb vót, mint az ereje. De tartott mindönki tőle, mert tudták, hogy az apja embört ölt vót… Jött, a mejjit kidüllesztve, hogy így megcsaplak, úgy megcsaplak, osztán égyször meguntam a dógot, megsiritöttem, hogy fölbukott, hát látom, hogy vaszarkodik föl, s vöszi elé a bicskát a zsebiből, a lőccsel úgy réacsaptam a kezire, a doktorok alig tudták ésszerakni. Vót, amit fizessek, de utána csönd vót…
– De én nem vagyok…
– Nem baj, fiam! Ha béálltál a táncba, azt járni kell!
–  Hónap vajon…? – nézett rá tanácstalanul Anti.
– Ejszen csak nem akarsz megfutamodni? Röggel odamész, mintha mi se történt vóna, s a szöme közi nézöl. Addigra leszáll a lebje. Nem fog megütni, ne félj! Nem olyan kemény, amilyennek látszik. S főleg: óvatos, mert tudja, hogy a zavarosba halászik…
Anti bizonytalanul, kétségek közt búcsúzott el az öregtől. Örült, hogy a kölcsönkenyeret visszaadhatta, ugyanakkor rettegett is a holnaptól.
(Részlet az Anti című, készülő regényből)