Először is: nem szabad pánikba esni. Alaposan tanulmányozni kell a nemzetközi pénzügyi jelenséget mint kockázati tényezőt, fel kell mérni eddigi áldozatainak állapotát, követni terjeszkedésének útvonalát és utoljára, de nem utolsósorban a ránk gyakorolható esetleges negatív hatásait. Az információk ismeretében a lehető legrövidebb időn belül cselekvési stratégiákat kell életbe léptetni a negatív hatások kiegyensúlyozása érdekében. Ahhoz viszont, hogy a stratégiákat kidolgozhassuk, és azok megfelelő szinten teljesítsék a hozzájuk fűzött reményeket, mindenekelőtt ismerkedjünk meg alaposabban magával a válsággal.

Amerikában 2001-ben a gazdaságot fel akarták lendíteni, ezért úgy döntöttek, alaposan leszorítják a kamatlábakat. Az intézkedést hatalmas tőkebeáramlás kísérte. Olajdollárok, kínai befektetések stb. lepték el a bankokat, melyek dollártöbbleteiken felbuzdulva ingatlanhitelek felvételére biztatták a polgárok tömegeit. A megnövekedett hitelkereslet oda vezetett, hogy rövid idő alatt az ingatlanárak majdnem négyszeresre emelkedtek. A mesterségesen felpumpált lufi egyszer csak kidurrant, és hirtelen emberek milliói álltak tehetetlenül a feláron rendelkezésükre bocsátott házaikkal, melyeket sokkal nagyobb hitelek terheltek, mint amennyit értek. Törleszteni nem tudtak, és amint az várható volt, bedobták a törülközőt. A hitelfolyósító pénzintézetek bajba jutottak, néhány közvetítő cég csődbe ment, másokat megmentett az állam, de pénzügyi szempontból mindannyian a padlóra kerültek. Mivel a kiadott hitelek fedezete értékpapírok formájában forgott körbe a bankok között, adott pillanatban azt sem lehetett tudni, ki vállal majd felelősséget. Az értékpapír adok-veszek jó taktikának számított a bankok között, hisz egy-két kisebb hitel bedőlése esetén senki sem érezte meg. Arra persze nem számítottak, hogy a teljes piac összeomlik. Tekintettel arra, hogy készpénztartalékaikat értéktelenné vált ingatlanok jelzálogaiba (értékpapírokba) fektették, súlyos pénzhiányba került a többi bank is. Így nem tehettek mást, felvásárolgatták egymást, amíg a jó hírnevű Lehman Brothersnél is kimerültek a készletek. Ekkor segítségkérésüket a kormány elutasította, csődöt kellett jelenteniük, és azzal kitört a pánik.

Bankok sem tudtak már kölcsönt adni a banknak, hisz nagy részük, az említett rendszerre támaszkodva, minden pénzét befektette, nagyon kevés forgótőkét tartott meg. A csődhelyzetbe keveredett bankok kínjukban a családi aranyat is piacra dobták, elkezdték potom áron kiárusítani összes tartalékrészvényüket. Azt pedig már mondani sem kell, hogy a legtöbb bank által kezdeményezett, hatalmas méretű, olcsón történő részvényeladás milyen magas fokú tőzsdei áreséseket okozott.

A baj persze nagyon nagy, a földkerekség fejlettebb kormányai azóta is, kisebb-nagyobb sikerrel, a nemzetközi pénzügyi válság stabilizálásán fáradoznak. Hogy mi lesz ebből az előttünk álló, mindenképpen bizonytalannak ígérkező 2009-es esztendőben és hosszú távon, azt nemzetközi és hazai szakértők tanulmányai alapján megkíséreljük az elkövetkező hetekben megválaszolni.

Addig is pár szót arról, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint többféle válságot ismerünk. Azok közül, melyeket most megemlítünk, egyik a tőzsdei válság. Ez akkor ismerhető fel, ha a világ részvénypiacain egyszerre majdnem minden részvény jelentősen veszít az értékéből. A második a pénzügyi válság, amikor nemzeti szinten vagy a globális (világszintű) pénzrendszerben következik be nagyon komoly fennakadás. A harmadik a gazdasági válság. Recessziónak is szoktuk nevezni, és akkor van, amikor egy nemzetgazdaság vagy az egész világ össztermékének (GDP) növekedése leáll, és fogyni kezd. Azaz szegényedni kezdenek a nemzetek. Amerikában az elmúlt száznyolc évben huszonegy ilyen időszak volt. Jelenleg ilyen válság nincs: múlt év végén (2008) a világgazdaság szinte mindenütt GDP-növekedést mutatott, néhány helyen, pl. Kínában 10 százalék felettit, Romániában 8—9 között mozgott.