Az ablakon sugarakban ömlik be a Nap,
infúzióból öntenek lelket üres tekintetem mögé.
Tegnap csak a cseppek hangját lehetett hallani
Minden más néma nyugalom:
Repedt cementen pihegő angyal egyről kettőre jut

Ma láncra kötött őrangyalom őrjöng a kertben
Módosítom áramlását a szélnek
Sorba állok holdba mosakodni
Izzadás után.

Holnap már nem félek a csontos fájdalomtól
Magamnak varrom vissza szárnyamat
Holnapután már tudom,
hogy nem csak utórengések végtelen sorozatából
válik nappá a nap.

Möbius
vastag szíjakkal az emberek
minden irányból földhöz szorítják a szarvast
négykézláb rángatják agancsát
ahányszor kitépik visszanő
ahányszor visszanő kitépik
a szarvas hallgat
a csont recseg
ahányszor elengedlek

Nem a tiéd
visszavonulót fújsz a megalázottak miatt
és azokért akik játékból csalnak
nincs benne szabadkozás
nem old meg nagy dolgokat

egyre távolabb kerülsz a folyton fáradóktól
üres mondatokkal ne horzsolják bőrödet
szükséges távolság ez
nagyon rossz de nem elviselhetetlen

a haldoklást a naivaknak hagyod
te nem lehetsz gyámoltalan
fekete tűz vagy
ha viaszból építik otthonod
beköltözés előtt tönkreteszed

mindjárt kiszárad ez is
szeretnél hinni egy utolsó máriatövis-virágzásban
de itt már nem a tiéd semmi sem
sem a baj sem a remény sem a félelem

Nora Luca
Huszonhét tányér széttörött, fölötted visít a hold,
folytatnod kell, ahol abbahagytad.
hangod remegés, csengők koporsója, énekelj hát,
míg magányod – a molyok ellen – nem naftalinszagú.
Forogj, míg fehér fogad világít a nap helyett,
légy egyszemélyes haláltánc az élők karneválján.