— Jó, hát az ember meg volt zavarodva. Ezt Váry Évike mondta. Ő hívott fel, látta az emelet ablakából. Mentem be az iskolába, a portás jelentette, hogy a szomszédos épületben esténként furcsa járkálás van. S én, a bolond, mentem Antonescuhoz, a parancsnokhoz, és mondtam, hogy mi van. És nem jöttem rá, hogy ő miért olyan nyugodt. Jól van — megköszönte, és ült tovább nyugodtan.

— Térjünk a szakma felé. Hogyan kezdtétek a múzeum megtisztítását? Ott volt Ceauşescu-szobor, mögötte bársonyfüggöny, kiállítás...

— Ez komikusan kezdődött. A legrémesebb az volt, hogy az egész múzeumépületet kibélelték exportból visszamaradt szekrényajtókkal. De olyan primitív módon, hogy az ajtóbejáratnál nem vágtak le a deszka végéből, be kellett bújni, ha be akartál menni a termekbe. Jött az MTV1-től egy hölgy, ránézett a falakra, meglátta a lyukakat, és felkiáltott: Szent Isten, itt is jártak a terroristák? Engem fogott a figura, s mondom, hogy: ...igen, kezét csókolom, s méghozzá micsoda ismétlőfegyverekkel, négy csövük volt, tessék megnézni a golyónyomokat. Péter, jöjjön csak! Tényleg mindenütt négy lyuk volt, ahol a deszkák egybeértek, ott négy ponton rögzítették a deszkabélést a falra. És a lyukak, miután leszedtük, ott maradtak. Ha én le nem állítom, az egész bemegy a tévéhíradóba mint a terroristatámadások nyoma.

Március 15-re kellett az első ’48-as kiállítást elkészíteni. Ehhez ki kellett szabadítani Gyárfás Jenő festményét, a Gábor Áron Kökösön címűt, amelyet azelőtt el kellett takarni. Magas látogatói is voltak a múzeumnak, Virgil Măgureanu és Verestóy Attila, akkor úgy mutatták be előbbit, mint Iliescu tanácsadóját. Úristen, néztem Măgureanu arcát, ezt én honnan ismerem? Később jöttem rá, hogy Ceauşescu kivégzésén láttam.

Egy nyughatatlan nyugdíjas

— Mikor is mentél nyugdíjba?

— Kétezerben.

— Kivártad a kerek számot, vagy valami egyéb oka is volt?

— Igen. Az infarktus...

— Ennek volt-e valami konkrét oka, valamiért ,,felment a cukrod"?

— Azelőtt két héttel volt egy figyelmeztető dolog, de én azt nem vettem komolyan. Kolozsváron kimentem a Házsongárdi temetőbe. Meleg is volt, fizikailag is kimerült voltam a nagy hajszában. Láttam, hogy a sírok hogy néznek ki. Felmérgelődtem. Lementem a városba, kértem egy nagyméretű ásót, s azzal elindultam autóbusszal, hogy rakjam rendbe az én halottaim sírját. Ástam, kapáltam Mikó Imre sírját, hát az állati dolog volt, a gyomtól, gyökerektől kellett kitisztítani. A Bölöni Farkas Sándoré, az könnyebben ment. A harmadik is. Másnap kimentem, bronzporral és ecsettel Mikó Imre sírján a teljes feliratot arannyal újraírtam, minden részletében. Hazafelé menet a nagy melegben borzasztó fáradtnak éreztem magamat. Leültem egy padra, s vagy három órát ott aludtam.

Két hét múlva itthon is kimentem a temetőbe. Előtte való nap éjjel fél négykor feküdtem le. Egy érdekes kéziratot adott ide a múzeumban Boér Hunor, s azt nem tudtam letenni, amíg el nem olvastam. Ezt megelőző nap még összeállítottam egy minikiállítás anyagát Keöpeczi Sebestyén Józsefről. Már behirdettek egy előadást Brassóban, amelyre fel kellett készülnöm.

Tizenegy órakor eszembe jutott, hogy a ’48-as Demeter József sírját rakják rendbe a temetőben a múzeum emberei, s biztosan fáradtak már. Fényképet is akartam készíteni róluk. Gondoltam, viszek valami sört is. Ahelyett, hogy a múzeum autójával körbementünk volna, sörrel és egyébbel megpakolva a Borvíz utcában kiszálltam, s a déli időben, harmincfokos melegben a kaptatón kiszaladtam. Nagyon kifáradtam. Leültem egy sírra. Rosszul lettem.

— Ebből az a tanulság, hogy nem kell a temetőbe kimenni meghalni.

— Hát igen. Ott, a síron még másfél órát alukáltam. Ugyanazt éreztem, mint Kolozsváron. Onnan még gyalog hazajöttem. Felmentem az emeletre. Mondtam feleségemnek, hogy másfél órát alszom, akkor borotválkozom, ebédelek, s jön a kocsi értem, és megyek Brassóba...

Ehelyett a kórházba mentem.

— Egyáltalán te le tudsz állni?

— Igen. Hát most is ülök. (Nevet.)

— A humor mennyire segített át a bajokon?

— Rengeteg alkalommal.

— A földrajz és földtan — nevezzük szakmának, ez attól függ, ki miként műveli —, de azért én tapasztalok, látok olyant, hogy ez az önmegvalósítás, a szabadságkeresés domborzata, kilátói, szakadékai, barlangjai, magaslatai is lehetnek egyúttal. Ezt azért állítom, mert igen sok geológus libbent át később a közéletbe, vagy emelkedett akár a politikai szférákba. És van valami abban, hogy a természetközelség, a több szabadság, az a lehetőség, hogy mélyebb lélegzetet vehetsz a szabadban, mint valahová falak közé berekesztve — tisztelet minden kivételnek —, a szabadságigényt bekódolja az emberekbe. Van összefüggés ezek között a pályák és az emberi tartás között?

— Megtörténhet. Rendkívül érdekes, hogy a mi évfolyamunkról Binder Pali teljesen a történelemnek szentelte az életét. Gazda Laci a csángókról most is írja a cikkeit, tanulmányait. Hát együtt jártunk Kelemen Lajos bácsihoz, benne volt ő is a csoportban. Major Miklós Szilágynagyfaluból. Ő is benne volt abban a tizennégyes csapatban, amelyik vette az ajándék könyvet szeptember harmincadikára az öregúrnak. Születésnapjára. Most jut eszembe, éppen 125 éve született Marosvásárhelyen Kelemen Lajos. Ennek közlését most is szívesen venném.

Az biztos, hogy van valami összefüggés a természetszeretet és a szabadságvágy között. Friss példát mondok. Ezért értem meg az egyik tanítványomat, Demeter Marikát, aki ’90-ben érettségizett, és itt, mellettünk telket vásárolt gyerekei számára. Azt mondta: Ádi bácsi, engem nem érdekel a pénz, hogy mennyit kértek érte, én tömbházban nőttem fel. A gyerekeimnek nagy kertet akarok. Nagy kertet, mert nekem elég volt a tömbházba nyomorodásból.

Én ezt arra is visszavetítem, hogy gyermekkoromban itt nem voltak épületek. Innen, a teraszról, ahol én felnőttem, naponként fürödtem, itt játszottam, s láttam minden vonatot a város másik felében, amint egy hernyó bemászik az állomás felé. Az árvizek! Láttam áprilisban. Láttam a Bodoki-havasokat. Apám innen mutatta az erdőnknek a helyét, hogy hol van, a Ladóc oldalában. Van abban valami, hogy az ilyesmi, ha beletáplálódik korán a gyermekbe, akkor vágyik is, hogy oda eljusson.

— Köszönöm.