Ferencz S. Apor munkái a századforduló, a boldog békeidők korát idézik, dacosan, vonzóan, megmosolyogtatóan, felejthetetlenül. Rendkívül különös és izgalmas a technika is, a művész mindenekelőtt a századforduló híres fotográfusának, Klösz Györgynek a fotóit használja fel: van, amikor a teljes fényképet megmutatja, kisebb művek esetében csak bizonyos kiemelt fragmentumokat nyomtat a papírra, de mindezt egy sajátságos szűrőn keresztül teszi, s több olyan vissza-visszatérő motívumot, pontosabban jelt használ, amelyek idézőjelbe teszik a képet, valamennyire eltávolítanak a keménykalapos, jellegzetes bajszot viselő férfiak különös világától. Van, amikor a fényképeket homokfújt üveg mögött látjuk, fekete ablakok is feltűnnek a centrumban az eredeti fotográfiákat ,,magyarázva", s különös, fehér, egyik értelmező szerint kis repülő csészealjakra hasonlító jelek. A nagyobb méretű képek már szakítanak a rájuk nyomtatott fekete-fehér fotográfiák színvilágával is, ki vannak ugyanis festve. Különös, bizarr, megejtő látvány tárul így az egymást folytató-kiegészítő, magyarázó festményeken az elbűvölt néző elé, a századforduló sport- és legényegyleteinek világa elrontott velocipéddel, csónakokkal, de vannak itt katonák is természetesen, hiszen a hadfiak mindig, minden korban előszeretettel állottak harcias pózokban a fotográfus kamerája elé, várva, amíg elrepül az a bizonyos madárka...

Mindez illeszkedik is a retró mai divatjába, meg nem is. A nosztalgián, a mélakóron átüt az irónia.

Ez a szemléletmód bizonyos fokig Sánta Csaba döbbenetesen egységes plasztikai látásmódról tanúskodó, egymást folytató, kiegészítő, kisméretű bronzszobrait is jellemzi. Itt rituális és valóságos személyek és események kerülnek előtérbe, az elmúlás, a nász, a sámán, a kapu talál sajátságos kifejezési formát, mintha az emberi élet és hiedelemvilág nagy, kihívó jelei vennének körül. Sánta Csaba látásmódja egységes, anyaga, a bronz keménységet és pontosságot mutat, határozottságot is. A kis szobrok éppen ezért hihetetlenül koncentrált erőtereket alakítanak ki maguk körül, nem csak illeszkednek az adott térbe, hanem lehetőség szerint határozottan, eltökélten formálják is azt. S ha ez a sajátosságuk egy kiállításon is fölfedezhető — hiszen ha festményektől és más szobroktól függetlenül is élnek, lélegeznek, függetlenül a mellettük lévő szobrok hatásától képesek önmagukra koncentrálva kialakítani ezt a rejtett, de jól érezhető és érzékelhető erőteret —, milyen hatást fejthetnének ki nagyban, az adott köztéren például. Természetesen, ma még a magyar történelmi személyiségekről készült szobrokra van inkább igény — ez elől Sánta sem zárkózik el, ilyen szobrokat is készített már, vállalva a kihívást, anélkül, hogy feladta volna sajátos, eredeti látásmódját —, őszintén kívánjuk a művésznek és magunknak, hogy néhány ezek közül a fantasztikusan koncentrált kisszobrok közül nagyban köztereinkre is kerüljön.