(...) Ekkor érkezett meg a nagyi meg a férje. Nem lépegetett utánuk ló, és nem volt náluk csőre tölthető, régimódi puska. Szerencsére nem hoztak könyvet, de csokit sem húztak elő a táskájukból. Viszont a Joe vállán három fura alakú bőrtok lógott vékony szíjakon. Ezekből adott oda kettőt a gyermekeknek. A harmadikat ő vette kézbe.
Pintyőke és Ferkó segélykérően nézett Gittamamára.
– Figyeljétek csak Joe-t. Mindent megmutat – mondta ő, és azzal otthagyta őket.
Joe óvatosan kinyitotta a tokot.
– Ó! – kiáltott fel Pintyő meglepetésében.
– Ez egy kamera – állapította meg Ferkó, nem túl lelkesen. – A miénkben is az van?
A gyermekek kibontották a maguk bőrtáskáját. Az volt. Régimódi, filmtekercses fényképezőgépek beállítható lencsével. Ezt már a Pintyőke apukája mondta el nekik, mert időközben ő is hazaért. A gyermekek ilyen szépen nem tudták volna megfogalmazni. Csak azt látták, hogy ezek régi gépek, és Joe mindenfélét mutogat rajtuk, amit hol értenek, hol nem.
(...) Uzsonna után – amiben azért volt egy kis édesség is – elindultak a dombokra. Addigra már megértették, hogy Joe fotózni akar a dombokon, ha lehet, állatokat, sőt, abban reménykedik, hogy mindhármuknak sikerül lencsevégre kapni pár négylábút.
(...) Semmit nem vittek magukkal, csak a fényképezőgépeket. Ezt mindenki furcsállta.
– Legalább egy kis vizet – mondta Pintyőke édesanyja. De Joe ragaszkodott ahhoz, hogy ne legyen csomagjuk.
(...) Útra keltek hát. Egy darabig a temető mellett felfelé tartó mezei úton haladtak. Aztán, amint meglátott néhány fát egy domb tetején, Joe arra kanyarodott. Maguk mögött hagyták az ismerős utat. Jó magas, térdig érő, száraz fűben meneteltek. Joe elég gyorsan lépkedett. A fenyők között intett, hogy álljanak meg. Letelepedtek egyik törzs mellé úgy, hogy kiláttak a fák közül. Jókora darab füves területet tudtak így áttekinteni. Úgy tűnt, Joe onnan várja a fényképeznivalót. Egy darabig csendben üldögéltek. Ferkó a hangyákat fogdosta, Pintyő a földön heverő fenyőtűkből rakott ki mintázatokat. Joe figyelt. Mint egy lesben álló szemfüles kutya, majdnem mozdulatlanul.
Féltérdre ereszkedve, fejét kissé felfelé tartva. Aztán egyszer csak felemelte egyik kezét. A szemével intett a gyermekeknek. Azok szintén szoborrá merevedtek... és igen! A fűben a távolban mozgott valami, és egyre közelebb jött. Gyorsan haladt. Amikor már csak pár lépésnyire volt, rájöttek, mi az. Két fül emelkedett ki mindegyre a fű közül, barnásszürke fülek.
Aztán hirtelen megállt a fű mozgása, egy darabig a levegő sem rezdült. És a következő pillanatban már távolodtak a fülecskék, hopp-hopp, még gyorsabban, mint ahogy érkeztek.
– Hú! – fújta ki a visszatartott levegőt Pintyő.
– Láttad?! Nyúl. Vadnyúl – mondta Ferkó, bár nyilván mindhárman jól megfigyelték a füleket.
Joe az orrára mutatott, és jelentőségteljesen bólintott.
– Kiszagolt minket – fordította le a mozdulatot a fiú.
A gyermekek nagyon fel voltak dobódva. Azt remélték, hogy más állatot is látnak a nagy fűben, őzet, rókát vagy egy medvét.
Visszaültek a leshelyükre, de bármeddig is vártak, aznap egyéb nem érkezett. Hosszú idő múlva, amikor már kezdtek elgémberedni, Joe felállt, és elindult visszafelé.
Pintyő és Ferkó csalódottan követték.
– A fényképezőgépeket nem is használtuk.
– Én kaja nélkül többet nem indulok el.
Másnap délelőtt ismét kimentek a domboldalra, a nagy fenyő alá. A gyerekek hamar megtanulták a fényképezőgépeket is használni. Fárasztó volt, mert mozdulatlanul kellett tartani azt is, mint az íjat a nyílvessző kilövése előtt. Ha valami közeledett, nagyon óvatosan a szemükhöz emelték a gépet, pár másodpercig mozdulatlanul vártak, majd pakk! Lenyomták a gombot. A pár másodperc olykor percekre nyúlott, mert az állatok óvatosak voltak, ők is mozdulatlanná merevedve kémleltek a levegőbe, mielőtt közelebb jöttek volna. A kamerával lőttek már nyulat, rókát, mókust, és egeret is. Joe első nap után otthon hagyta a fényképezőgépét, csak a gyerekek vitték magukkal.
Ferkó hosszú dumával kiudvarolta, hogy mégis csomagoljanak nekik egy régi tarisznyácskába egy kis pogácsát. Mária néni hozta le a szürke-piros szőtt anyagból készült tarisznyát a padlásról, amivel ő annak idején iskolába járt. A család úgy döntött, ez talál az indiánosdihoz. Szendvicset nem volt szabad pakolni, mert a kolbász, sonka vagy állott vaj szagától az állatok összezavarodnak, mondta Gittamama. A ropi túl hangos, amikor harapják. Ferkó tehát feltarisznyált pogácsával.
– Kistarisznya. Te vagy Kistarisznya – mondta neki Pintyő. Sokat töprengtek azon, mi legyen az indián nevük. Joe-nak is volt ilyen neve: Tooantuh, árulta el egyik sétájuk alkalmával. A gyermekek utánanéztek az interneten, és sajnos csak annyit jelentett: tavaszi béka. Semmi Szélvész vagy A sziklák farkasa vagy Hős harcos. Tavaszi béka. Egy idős, copfos tavaszi béka.
– Hát akkor már inkább a Joe – állapította meg Ferkó. A Kistarisznya elnevezés is egész jónak tűnt a Tavaszi békához képest. Főleg ha tele van pogácsával.
Harmadnap még nagyobb szerencséjük volt. Egy őzet láttak. Pintyőnek is, Ferkónak is sikerült a gépet elkattintani, mire elillant. A gyermekek meg voltak lepődve, hogy mekkora is valójában egy őz. Ők egy törékeny, karcsú, nem túl magas, legfeljebb a derekukig érő állatot vártak. Ez meg? Magasabb volt náluk, s ahogy ugrott, látszott a megfeszült izmain, hogy ha megrúgna valakit, az bizony kellemetlen lenne.
(Forrás – Gál Andrea: Farkasszem és Kistarisznya. Koinónia Könyvkiadó, 2022)
A SepsiBookon május 26-án, pénteken 11 órától találkozhattok Gál Andrea íróval és Fogarasi Orsi-Milla illusztrátorral.
