András bácsi a vendégeket jól kifűtött szobában fogadta, majd miután leültette, hosszasan elbeszélgetett velük. És miközben az életéről mesélt, a marosvásárhelyi rádió elkezdte sugározni azt az interjút, amelyet András bácsival készítettek pár nappal születésnapja előtt. Saját magát hallgatva újból felelevenedtek benne az első és második világháború emlékei. A front, a fogság, a hazatérés, majd az újrakezdés, hiszen amint mondta: amíg oda volt, itthonról mindent ellopkodtak tőle. Pedig volt szekere, ekéje és minden, ami egy gazdaságban szükséges. A fogságból hazatérve új szerszámokat, munkaeszközöket kellett készítenie a föld megműveléséhez. Jó mesterember volt, fiatal korában a házát is saját kezűleg építette.

Bár kerekességet tanult, földművelésből és állattenyésztésből tartotta fenn családját. Há­zasságából két leánygyermek született, de csak egy unokája van. A kollektívgazdaságból vonult nyugdíjba, jelenleg Etelka lányával él, aki gondozza, de Piroska is gyakran meglátogatja. András bácsi az egészségi állapotára nem panaszkodik, mint mondja, soha nem volt beteges, és most sem lenne baj, ha fiatalosabban tudna mozogni. Három-négy évvel ezelőtt az udvaron még ő kaszálta a füvet, de most már fárad, mert amint mondja: ,,kezdtem megöregedni". Nem tudja, hogy minek köszönheti a hosszú életet, de szerinte ehhez egy kis szerencse is kell. A polgármesterrel beszélgetve elmondta: ha egyetlen tanácsot adhatna a vezető embereknek, akik a ,,pórnép" sorsát irányítják, akkor csak azt mondanám: legyenek igazságosak, mert ő megjárta a háborút, a kollektívben is gürcölt, s látta, de a televízióban most is látja, hogy mennyi igazságtalan dolog történt és történik a világban.