Egy olyan förmedvény elfogadására, melynek kidolgozása és érvényesítése a történelem nem egyetlen, de máig legnagyobb gazsága volt. Hiszen 364 pontba foglalt rendelkezései nemcsak Magyarország kifosztását, feldarabolását és csonkjának a további módszeres kiszipolyozását tették lehetővé, hanem a lassú megfojtásunkat is. Az 1920. június 4-én ránk erőltetett szennyirat tartalmát és annak gyakorlatba ültetését tehát ellenünk elkövetett nemzetgyilkossági kísérletnek kell tekinteni.

Ezt az aljas szándékot támasztják alá és bizonyítják az elítéltetésünk következményeit tükröző adatok is, amelyek tanulmányozása során kiderül, hogy Magyarországot területének 67, összlakosságának 60 és magyar anyanyelvű polgárainak 30 százalékától fosztották meg. Továbbá szarvasmarha-állományának 70, erdeinek 89, vasérclelőhelyeinek 83, sóbányáinak 100, arany, valamint ezüstlelőhelyeinek 99 százalékát vesztette el és felsorolást még hosszasan folytathatnánk.

A legnagyobb tragédiát azonban mégsem a számszerűsíthető természetbeli és anyagi veszteség, hanem az idegen fennhatóság alá került 3 324 200 magyar önazonosságának a feladását célzó, különböző lendülettel máig tartó kulturális népirtás okozta. Az etnocídium következményeként az 1910-es népszámláláskor még 1 662 000 főt kitevő erdélyi magyarok lélekszáma például növekedés helyett napjainkra 1 002 000-re csökkent. De nem jobb a helyzet az anyaországban sem, ahol a kommunista diktatúra évtizedei alatt véghezvitt és a balliberális oldal által azóta is gyakorolt agymosás következtében a szintén folyamatosan fogyó népesség egy része idegeneknek tekinti a határokon kívül rekedt nemzettársait. A szemükben mi románok, szlovákok, szerbek, ukránok, horvátok és szlovének vagyunk. Válságban van a magyarság. Ennek mértéke országokként, történelmi régiókként, sőt, tájegységekként is változik, de kitapintható, érzékelhető nyugaton és keleten, tömbben és szórványban, határokon belül és kívül egyaránt.

Mindezt figyelembe véve valóságos csoda, hogy még van országunk és többséget alkotunk a Kárpát-medencében. Egyesek az isteni gondviselésnek tudják ezt be, mások a szerencsének, ki-ki a meggyőződése szerint. Abban viszont egyet kell értenünk, hogy a sorsot nem szabad tovább kísérteni. Ahhoz, hogy továbbra is megmaradjunk és magyarként éljük mindennapjainkat az elkövetkező évszázadokban is, a gondolkodásmódunkban és a magatartásunkban egyaránt határozott fordulatra van szükség.

Tudatosítanunk kell magunkban és egymásban, hogy csak az önazonosságát, a nyelvét és értékeit megtartó, a hazáját szerető, azért áldozatot hozni is képes nemzetnek van jövője. Be kell látnunk, hogy a gyermek nem teher, hanem áldás az életünkben, a megmaradásunk egyetlen záloga. Olyanná kell nevelnünk őket, hogy öntudatos, a múltunk ismeretében nemzetükre büszke felnőttekké váljanak, akik átveszik, megőrzik, gyarapítják és továbbadják a szokásainkat, a hagyományainkat és drága anyanyelvünket.

Rá kell ébrednünk, hogy magyarnak lenni édes teher, amelynek a súlya növekszik az idő múlásával. Bánat és öröm bennünk értelmes formát öltött, egyedi és megismételhetetlen egyvelege. Keserédes állapot. Ugyanakkor kegy azok számára, akik magukénak mondhatják ezt a nehéz, megpróbáltatásokkal tűzdelt, olykor kegyetlen, de gyönyörű sorsot. Éppen ezért vállalni kell, felemelt fejjel megvallani, átérezni és megélni az önazonosságunkat, tenni a megtartása érdekében! Mert, ha minderre képesek vagyunk, akkor lesz magyar jövő a Kárpát-medencében, sokasodni és gyarapodni fog a nemzet.

Borítókép: Albert Levente