Kemény Istvánnal folytatott portrébeszélgetésként szerepelt az esemény a SepsiBook programjában – és tényleg közelebb kerültünk a neves íróhoz, jobban megismerhettük gondolatait a költészetről, de leginkább talán mégis dilemmáit hozta közelebb az esemény. Melyek nem csupán az ő dilemmái, de mindannyiunkéi, hogy például mi a költő szerepe, lehet-e szólni versben társadalmi problémákról, milyennek hat ma leírni nagy szavakat, lehet-e irónia vagy pátosz nélkül leírni például azt, hogy szerelem.

Kemény István bevallotta: ma sem megy neki probléma nélkül, hogy költőnek mondja magát. A mai világban, a hétköznapokban mintha kicsit vicces figura lenne a költő, nem igazán tudni, mi is a feladata. Voltak korok, amikor vátesz volt a költő, lángnyelv, aki megmondta a társadalomnak a tutit, mint Petőfi Sándor, aztán egyre inkább lecsupaszították, elkoptatták a költő és a vers szerepét, elkezdtek nem hinni ebben, röhögtek rajta. A rendszerváltás előtti években már eljutottunk oda, hogy sem a versnek, sem a költőnek nem volt más szerepe, mint hogy önmaga legyen, holott ez még abszurdabb elképzelés, hiszen igenis van olyan, hogy eszmei mondanivaló – fejtegette Kemény István. Ő maga amúgy gyakran utal írásaiban társadalmi kérdésekre, de elismeri: csínján kell bánni a nagy szavakkal, mert közhelyessé és üressé válhat a szöveg. A nagy szavak ritkán találják meg helyüket a hétköznapokban és a versekben is, de attól még léteznek.

Megtisztelőnek tartja, de nem magának, hanem egyfajta ingahatásnak, az irodalomtörténeti korszakok váltakozásának tudja be, hogy a mai fiatal alkotók már megpróbálnak nyitni, és azt mondják, ha Kemény István irónia és pátosz nélkül le merte írni például azt, hogy szerelem, akkor ők is próbálkoznak – a fontos az, hogy komolyan gondolják. A világ menete is változik, a költészetet pedig nem lehet kivenni a történelem, a gazdasági korszakok, a társadalmi változások hatása alól – ecsetelte, miként változik a költő és a vers szerepe az idő múlásával.