1708 novemberében például „fátyolokat és azokra való arany-ezüst kötéseket hozatván szemfedélnek és lepedőnek, úgy bársonyokat és materiákat is, az úr asszonyokkal választatja vala és maga is nézegeti vala, melyik lesz szebb halálára és nagy örömmel mondja vala, hogy most készül ő az ő menyegzőjére, hogy az ő vőlegényéhez a Krisztushoz menjen; a papnak pedig azt mondja vala, hogy óh mily boldog lesz akkor ő, amikor őtet azokba berakosgatják.”

Bánffy gubernátor hosszas, hetekig tartó haldoklásának napjaiban rendkívüli aktivitással igyekezett előkészíteni közelgő temetését. Minden apró részletre odafigyelt, pedig nem mindennapi kínokkal küszködött. Wesselényi szerint ábrázata és egész teste elváltozott, „szörnyű kínokban, ágyékrángásokban kínlódik vala, mert minden, valamit eszik és iszik vala, vagy kihányja vala, vagy által foly vala rajta, mint a víz”. Bánffy meg volt győződve arról, hogy gyógyíthatatlan nyavalyáját egy német katonaorvosnak köszönhette, aki félrekezelte a gyomorbaját. Ennek halálos ágyán is hangot adott.

P. Szathmáry Károly író és tanár tanulmányt közölt Bánffy György haláláról a Századokban (1887. II. füzet). A Wesselényi István naplójára támaszkodó írás a haldokló gubernátor magatartását hősiesnek nevezte, amellyel mintegy ellensúlyozta azokat a hibáit, amelyekkel sokakban haragot vagy gyűlöletet keltett. Vajon mik voltak e hibák? Az 1704-től 1708 végéig (az 1705-ös év kivételével) naponta vezetett napló ezek egy részéről is beszámolt.

Szép vagyont örökölt

A gubernátor apja Bánffy Dénes, Apafi Mihály fejedelem sógora és bizalmi embere volt, aki hatalmas birtokokat és vagyont halmozott fel. Gyalu várának megszerzése, valamint más, politikai természetű ellentétek miatt összekülönbözött a fejedelemmel. A viszály odáig fajult, hogy Apafi a sógort (főként Teleki Mihály kancellár nyomására) 1674 végén kivégeztette. Bánffy Dénes birtokát nem vette el, így fia, a tizenhárom éves György szép vagyont örökölt. A ranglétrán is szépen haladt felfelé: 1687-ben tagja lett a fejedelmi tanácsnak, Apafi halála (1690) után két évvel pedig a II. Apafi Mihály fejedelem nagykorúságáig bevezetett gubernium (kormányzóság) élére került. I. Lipót, aki a magyarokkal szembeni törvényes kötelezettségeit rendre semmibe vette, a fiatal fejedelem nagykorúságával se törődött sokat. Bécsbe internálta, majd életjáradék és birodalmi hercegi rang fejében lemondatta a fejedelemségről. A Habsburgok iránti tántoríthatatlan hűségéről ismert Bánffy György (1696-tól gróf) így egészen a haláláig megmaradhatott az erdélyi kormányzóság élén.

Fényűző módon élt. Gyakran rendezett lakomákat, és különösen kedvelte a kártyázást, no meg a szép asszonyokat. Elég nagy úrnak érezhette magát ahhoz, hogy semmibe vegye az egyház által is fennen hirdetett erkölcsi útmutatásokat. A hazafias érzésekkel is hadilábon állhatott, mert egy pillanatra sem hagyta, hogy megérintse lelkét II. Rákóczi Ferenc sokakat magával ragadó szabadságharca. 1704 áprilisában, amikor a kurucok mozgalma már Erdélyben is jelentős hullámokat vert, a gubernátor gróf Bussy-Rabutin császári tábornagy, Erdély katonai főparancsnoka és vezérkara kegyeit kereste. P. Szathmáry Károly szavaival: „Bevitte magával a kormányszéket, sőt az országgyű­lést is Nagyszebenbe, hol egyúttal kiszolgáltatta magát és e testületeket a kormányzó tábornokok Rabutin és követői teljhatalmának, kik még az ő tekintélyét és jószágait sem kímélték.”

Állítólag része volt abban, hogy 1704 júniusában Bussy-Rabutin letartóztatta gróf Bethlen Miklós erdélyi kancellárt. Bethlen, aki Lipót híres rendeletének, az 1691-ben kiadott Diploma Leopoldinumnak szellemi atyja volt, e művével elősegítette a kormányzótanács felállítását. A császár ezzel az intézménnyel Erdélyt közvetlenül a bécsi udvari kancellária irányítása alá helyezte. Bethlen idővel kiábrándult a Habsburgokból, s a Rákóczi-szabadságharc idején már Erdély önállóságát szorgalmazta, így érthető, hogy a császárt vak buzgalommal szolgáló Bánffy kormányzó készséggel részt vett a félreállításában. Nem sokkal előbb (április 24-én) azonban még nagy ebédet adott a császári katonaság vezéralakjai és több erdélyi főúr tiszteletére. A tivornyába forduló ebéden az idős Bethlen Miklós kancellár is részt vett a feleségével.
 

Botrányos modortalanság

Wesselényi István naplója erről az összejövetelről is gondosan tudósított. Felsorolta a résztvevőket, s ezek között megemlítette Bussy-Rabutin tábornagyot a feleségével, Graven ezredest a feleségével, Tige ezredest, Bethlen kancellárt a feleségével, Bethlen Sámuelt, Murando mérnökezredest, Klökesperg tábornok feleségét, Haller Györgynét, Haller Istvánt és másokat, majd megörökítette ezt a sokat mondó jelenetet: „sok poharakat köszöngetvén, mind a gazdák, mind a vendégek igen jól laktak, kivált az urat soha olyan részegen nem láttam, mert a németeknek elkapván parókájokat, az alól ivott, azonban az asszonyokkal is enyelegvén, a cancellarius-nét (Bethlen Miklós feleségét – szerk. megj.) meg akarván csókolni, egy nagy karos bőrös széken által estek mindketten, ugy hogy az úr be is törte volt a fejét; ezután pedig a generál (Bussy-Rabutin) elmenvén feleségestől a tiszteket megrekesztette és azokkal is sokáig ivott; azután bemenvén, igen roszúl volt a bortól…”

Ha belegondolunk abba, hogy a házigazda gubernátor milyen benyomást kelthetett a császári katonai vezetés jelen lévő képviselőiben, s mennyire rombolta előttük az erdélyi kormányzóság amúgy is gyatra tekintélyét, akkor joggal kételkedhetünk Bánffy gróf emberi nagyságában. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy Rabutin sem volt nagy formátumú figura (gyakran kegyetlenségével igyekezett leplezni középszerűségét), Tige ezredes pedig éppen az idő tájt pusztította az erdélyi falvakat; felgyújtotta Nagyenyedet, amelynek lakosságát kardélre hányatta „nem kegyelmezvén tógás diáknak, de még terhes asszonyoknak sem”. A többi császári főtiszt se volt különb, ezért semmi meglepő nem volt abban, hogy a gyulafehérvári országgyűlés nem sokkal később (1704. július 8.) II. Rákóczi Ferencet választotta Erdély fejedelmévé. Bánffyt mindez nem tántorította meg (miként a bor), és a jelek szerint remekül érezte magát a németek között.

A részeg kormányzó botrányos modortalansága Bethlen Miklós feleségével szemben akár sajátos előjele is lehetett a Bethlennel szembeni leszámolásnak, hiszen az efféle lépéseket rendszerint gondos aknamunka előzte meg. Bussy-Rabutin június 20. körül felségsértés vádjával Nagyszebenben elfogatta a kancellárt, akit ezután Bécsbe szállítottak és bebörtönöztek. A felségsértést nem tudták rábizonyítani, de már soha nem térhetett vissza Erdélybe. 1716-ban hunyt el Bécsben.

Bánffy György az iszákos, mulatozós oldalát igyekezett leplezni saját gyerekei előtt. Legalábbis erre utal, hogy két fiát, Dénest és Györgyöt, valamint négy leányát folyamatosan távol tartotta magától. P. Szathmáry szerint „nagyobb fiát, ha az akkori erdélyi szokás szerint le talált részegedni vagy éppen káromkodni mert, cselédei előtt megbotozza s míg maga gyémánt díszítésű bíbor öltözetekben jár és dúskál a válogatott étkekben, 20−21 éves fiainak nem ad ruhára valót, úgy hogy a Dénes úrfi nadrágja »folt hátán folt«, leányait pedig csaknem koplaltatja…”

Horrorisztikus furcsaságok

Wesselényi István, a gubernátor veje kegyetlen őszinteséggel ismertette Bánffy utolsó napjainak olykor horrorisztikus furcsaságait. Az 1708 novemberének első feléből származó feljegyzésekből tudhatjuk, hogy Bánffy sokat kínlódott, és tudatosan készült a halálra. Orvosa, Köleséri doktor igyekezett enyhíteni a szenvedését, de nem tudta megfékezni a folyamatot, amelyet Bánffy szerint egy „Princ” nevű német katonaorvos (borbély) idézett elő. Amikor néha jobban lett, azonnal a temetésével kapcsolatos intézkedésekbe merült. Utasította embereit, hogy a diófa koporsójához megfelelő fát szerezzenek, és elégedetten vette tudomásul, amikor jelentették neki, hogy találtak deszkának alkalmas jó diófát. „Meghagyá, micsodás kamukát hozzanak és a koporsót is micsodás égszin kék virágos bársonynyal vonják meg és aranyos szegekkel verjék meg, egy szóval köntöséről egy kapczáig mindenekről parancsolt, és meghagyta, hogy mindenek sietve meglegyenek, mert meg akarja maga is látni és még a koporsó is csak készüljön, magát megmérvén, mindjárt fogjanak hozzá…”

Bussy-Rabutin és más német főtisztek is meglátogatták. Rabutinnal többek között megbeszélte, hogyan kísértesse a temetési menetet Kolozsvárra. Betegségéről is hosszan beszélt, kifejtve, hogy miként kezelte félre Princ borbély. A tábornagy ezután elrendelte, hogy egészen írják le „nyavalyáját az úrnak és már mint jár Princ úr, megválik”. Bánffy nagy gondot fordított arra, hogy a koporsója kényelmes legyen. Német asztalosokat hívatott, összetette a kezeit, mintha koporsóban feküdne és megmérettette magát. Az asztalosoknak nem sok efféle élményük lehetett, mert „csudálkoznak vala és igen álmélkodtanak.”

Rabutin látogatása másnapján erdélyi főrendeket fogadott az ágyánál. Négy főurat azonban nem engedett távozni a többiekkel. Arra kérte őket, hogy az ágya előtt ülve kártyázzanak. Ezt a szórakozást felettébb kedvelte, és gyakran még ágyban fekve is űzte. Azután Zilahi prédikátort hívta magához, aki előtt panaszkodott a fiaira, mivel nem tartotta alkalmasnak őket arra, hogy gondot viseljenek árván maradó lányaira. Kijelentette: nem ő tehet arról, hogy nem vitték semmire. Meglátogatta őt Bonyhádi tiszteletes, Bethlen Miklós feleségének papja is, aki többek között azzal vigasztalta, hogy a hosszas betegség jobb, mint a rövidebb, mert az ember így jobban felkészülhet az örökkévalóságra.

Wesselényi, aki maga is a haldokló rendelkezésére állt, följegyezte, hogy Bánffy megborotváltatta magát, majd „a borbélynak is egy tallért adatván, azt monda, hogy hadd emlékezzék reá, hogy ő beretválta meg utolszor”. Később arra kérte Köleséri doktort, hogy fogalmazzon meg egy szép levelet a császárnak, és foglalja bele, hogy ő a forradalmi idők kezdetén már a császár apját, Lipótot is szolgálta, és az udvar iránti hűsége mindvégig töretlen volt. Soha nem törődött azzal, hogy a császár szolgálata mekkora károkat okoz neki, és a hatalmas veszteségek dacára „minden igyekezeti csak azon volt, hogy istenének és az urának kedvében járjon”. Kérte, hogy legyen a levélben: a császár vegye pártfogásába utódait és házát, hadd legyen „az egész világnak példája az ausztriai háznak, véle gyakorlandó kegyelmességek iránt”.

Kényelmes koporsó

Ezután ismét a saját koporsója foglalkoztatta. Azt kívánta, hogy olyan ezüsttáblát szegezzenek a koporsója belsejébe, amilyen elhunyt felesége koporsójában is volt. A táblára véssenek valami odaillő verset „aranyosan kimetszve”. Ennek végrehajtását Kölesérire bízta. Természetesen a ravatalra is volt gondja. Kimérette, hogy „a test mellé való székek” milyen szélesek és magasak legyenek, illetve a ravatal („theatrum”) mekkora legyen.

Miközben a haldokló gubernátor a saját temetése külsőségeivel foglalatoskodott, Akton generális a nagyszebeni citadellában nagy mulatságot rendezett a német tisztek számára. Sátrakat állíttatott fel, ágyúkat hozatott és azokkal rendezett céllövészetet. „Paripán jönnek s mennek vala ki a német tisztek, úgy a generálisné is vélek együtt mind kimenet, mind bejövet.”

Akton nem feledkezett meg Bánffyról, mert üzent neki, hogy meg fogja látogatni, de előbb Tige báró elé kell mennie Déva felé. A gubernátor visszaüzent, hogy akkor „őtet talán nem fogja meglátni ezen a rósz világon”, mire a generális mégiscsak megjelent „és mihelyt meglátta az urat, a kezét az úrnak megcsókolá”. Bánffy kérte, hogy halála után tegyen meg mindent a családjáért, amit Akton megígért, majd búcsúzóul megölelte és megcsókolta Bánffyt.

Halála előtt három nappal az érdekelte a kormányzót, hogy elkészült-e a koporsója. A német asztalosok remek munkát végezhettek, mert annak láttán Wesselényi István így áradozott: „én fakoporsót olyan szépet soha nem láttam, mind az összeeresztésére nézve, mind a mint megpallérozták, a mely oly szép labor és fényes, mintha gyökérből volna egészen csinálva és úgy kong, mintha valami metallumból volna csinálva, minthogy diófa”. Bánffy az ágya elé helyeztette és megszemlélte a harminchárom német forintért készíttetett műremeket, majd kijelentette, hogy ez az ő palotája, s ezzel fog kimenni a házából. Ezután behozatott egy ékszeres ládikát, amelyből kivett a fiai nevére szóló két királyi adománylevelet, amelyek Kolozs és Doboka vármegye ispánságaira vonatkoztak. Két gyémántgyűrűt is kiemelt, majd a ládikát bezáratta és elvitette. A nagyobbik gyűrűt Köleséri, a kisebbiket Henis doktornak adta.

Következő lépése az volt, hogy maga elé hívatott néhány urat, akiket arra kért, hogy bocsássanak meg neki, ha valamit vétett volna ellenük. Kérte őket, vigyázzanak árva leányaira, különösen a két kisebbre. Azután a fiait hívta magához. Átadta az adományleveleket, majd az idősebbiket arra intette, hogy hagyjon fel az ivással és más haszontalanságokkal, a fiatalabbat pedig arra, hogy kerülje a rossz társaságot. A fiúk térden állva mondtak köszönetet. Vejéről, Wesselényi Istvánról sem feledkezett meg. Üzent Rabutinnak, hogy a császár jóváhagyásáig engedje át számára Fejér vármegye főispánságát.

Hatalmas vagyonának elosztásáról is rendelkezett. Lányainak (Wesselényi feleségét, Katát kivéve) ékszereket, pénzt, drága használati tárgyakat, értékes díszruhákat, arany és ezüst holmikat, fiainak pedig két gyémántos öltözetet és öt-ötszáz aranyat adatott. Wesselényi szomorúan állapította meg: „az én feleségemről szó is nincsen pedig”. Kicsit később azonban nekik is csurrant-cseppent valami: „nékem harmadfélszáz tallért, a feleségemnek is annyit, a három gyermekemnek száz-száz tallért, a feleségemnek egy hajszín szoknyát készületestől” adott. Apósa azt kívánta ugyan, hogy rendelkezéseit senki ne változtassa meg, de Wesselényi szerint ezt sem a Bánffy-fiúk, sem az ő felesége nem fogja tiszteletben tartani, mert elégedetlenek az elosztással.

Temetése

Bánffy György erdélyi gubernátor hosszas szenvedés és kínlódás után 1708. november 15-én hajnalban távozott az élők sorából. Kívánságának megfelelően a holttestére I. Lipót és I. József császár képeit helyezték, illetve nyakába tették a Lipóttól kapott aranyláncot. „Ma pedig igen sok ember vala a szegény úr teste nézni, és nézik vala a két császár képit, az aranylánczot és a kezében lévő szép arany gyűrűket, egy igen szép, a mely a felesége nevével van kirakva nagy öreg gyémántokkal…”

A korabeli temetési szokások megismerése szempontjából is tanulságos és érdekes, hogy Wesselényi miként rögzítette a koporsóba tétel „alkalmatosságának” módját és rendjét:

„Főgazdának az úr Haller István urat írván, vice és ültető gazdának Récsei István urat. Férfiakat excipiáló (fogadó) gazda Balog Ferencz úr és Balázsfi Zsigmond úrék. Az asszonyokat excipiálók Bogáti János és Szőllősy János úrék. Hívogatók: a német urakat, szász papokat és jezsuitákat hivják Alvinczi Sámuel és Gábor úrék: a magyar urakat Balassi Zsigmond és Szőllősy János úrék.

Az alább való magyar rendeket hívják Stenczel János és Pápai Ferencz úrék.

A keservesek rendi: a maga leányai öten, több nem tetszik, hogy a test mellett a theatrumon üljenek, minthogy fejedelmi ember volt (…). A feleségemet fogják Naláczi Lajos és Száva Mihály úrék. Bánffi Mari kisasszonyt fogják Korda Zsigmond úr, Torma Miklós. Bánffi Klára kisasszonyt fogják Sárpataki Márton úr, Bálintith György. Bánffi Krisztina kisasszonyt fogják Baranyai Mihály és Kászoni János. Bánffi Zsuzsi kisasszonyt fogják Készén János úr és Lukács László úrék.

Az asszony atyafiak rendi: Macskási Lászlóné asszonyom, Kornis Istvánné, Lázár Györgyné asszonyom, Macskási Boldizsárné asszonyom, Teleki Sándorné asszonyom, Haller Györgyné asszonyom.

A férfi keservesek rendi: Bánffi Diénes, Bánffi György úrfiak, én magam, a kik a fejénél a theatrumon fenn állunk. A többi következnék e szerént: Teleki Sándor úr, Lázár György úr, Haller György úr, Bethlen József, Bethlen György, Ádám Sámuel, Imre úrfiak. A testet a koporsóba teszik: Haller István úr, Konrád Sámuel úr, Véber Péter úr, Bánffi Diénes úrfi, Bánffi György úrfi, én magam és Teleki Sándor úr.”

Temetés előtt Wesselényi házánál összejöttek a protestáns urak. Itt megtudták, hogy az elhunyt kívánságának megfelelően megírt, a császárnak és a minisztereknek címzett leveleket Köleséri aláírásra körbeadta az érintetteknek, így legelőször a két úrfinak, Dénesnek és Györgynek. Ők aláírták, majd mielőtt a többiek is aláírhatták volna, továbbították azokat a címzetteknek. „Még azt sem tudtuk és nem láttuk, mik vagynak és voltanak a levélben, én pedig úgy akartam volna, hogy elolvastatván a leveleket, közönségesen hallották volna és azután mind a leányok neveiket is felírván, hadd látta volna ö felsége, hogy mennyi árvái maradtanak a szegény úrnak.”

Wesselényi ekkor már rájöhetett, hogy a két fiú az ő feleségével (Bánffy Katával) sem kíván egy tálból cseresznyézni, és talán megszánta az árván maradt lánytestvéreket is. Úgy látta, hogy apjuk aggodalma nem volt alaptalan, és a fivérek ki akarják forgatni javaikból a lányokat. „Itt olyan dolog van, hogy én, a mit rendesen akarnék cselekedni, azt elgázolják, a mit egy felől épitek, azt elrontják és csak úgy vesződöm véllek, mintha egyedül józan lévén, a több részegekkel vesződném, az úrfi pedig Diénes nemhogy a ratiónak engedne, de meg sem hallja.”

Bánffy György egy ősi, Erdély és Magyarország történelmében kiemelkedő szerepet játszó családból származott. A császár kegyéből magas pozícióba került, de nem biztos, hogy a legkiválóbb Bánffyak között van a helye. Temetéséről éppen azok hiányoztak, akiknek a kegyeit leginkább kereste. Nem ment el Bussy-Rabutin, Akton és Tige. A németek közül csupán a tábornagy adjutánsa, Murando főkomisszárius és négy hölgy vett részt a szertartáson. Így múlt el az erdélyi gubernátor (és az általa építgetett világ) dicsősége.

(Részlet a szerző Kinizsi özvegyétől Horthy testőréig című könyvéből – Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014)