Bálványos már korábban is sokszor helyszíne volt hagyományápoló rendezvényeknek, a közeli városból és a környékről fel-felruccantak nem csupán kirándulók, hanem népi táncra, népzenére kíváncsi nézők is, akik ezen a csodálatos helyen kiadták magukból a hét közben felgyűlt fáradtságot, de egyúttal feltöltődtek tetszetős látvánnyal. Néptánccsoportok, zenekarok, dalcsoportok léptek fel időnként a kis színpadon. A megye létrehozásával viszont más feltételek is adódtak olyan méretű rendezvények beindítására, amelyek nem csupán a környék, a környező települések műkedvelőinek nyújthattak fellépési lehetőséget, hanem ide vonzották a szomszédos megyék kiemelkedő műsorait is.

Az átszervezéskor magam is olyan helyzetbe kerültem, hogy támogathattam a merész elképzeléseket, s mivel erre kapható volt közvetlen főnököm, Constantin Timaru román–magyar szakot végzett tanár is, az ő osztályfőnöki irodájában vetettük papírra a nemsokára be is induló két nagy fesztivál tervét. Amolyan bizonyítás, önmegmutatási forma is volt számunkra, de az új megye számára is, hogy széles körű, sok ezer embert megmozgató, közönségsikert arató seregszemlével rukkoljunk elő. Ezt azért tudom magabiztosan mondani, mert mindkettő felfuttatásához, beindításához közvetlen közöm volt. Titi (mindenki így hívta) legalább olyan magyar volt, mint román, ha nem magyarabb, a Mikóban érettségizett, úgy tudom, román–magyar szakot végzett a főiskolán, s tanárként magyar nyelvet is oktatott. Ez biztosíték volt arra is, hogy amit elterveztünk, az úgy is valósuljon meg, ahogyan papírra vetettük. Én aztán egy hónap múlva az újsághoz kerültem, de a két fesztivál még abban az évben megvalósult.

A népviselet, népdal és népi tánc bálványosi seregszemléje 1968. június 2-án indult útjára, a megnyitóbeszédet Székely Zoltán történész, a megyei múzeum igazgatója, a Megyei Művelődési Bizottság frissen kinevezett elnöke tartotta. Alig telt el másfél hónap, július 26-án sor került a Rétyi Nyírben a Tavirózsa névre keresztelt első székelyföldi könnyűzenei fesztivál bemutatkozására is. Mindkettő esetében nagy hangsúlyt kapott a magyar jelleg.

Nagy tömegeket megmozgató művelődési eseményekre volt már példa korábban is, s különösen az Ifjúmunkás című ifjúsági lap szerkesztői értettek ezek megszervezéséhez, felépítéséhez. Az Ifjúmunkás-matinék fiatalok ezreit mozgatták meg, egyiknek a lebonyolításában, mint a Sepsi rajoni ifjúsági szervezet oktatási szakelőadója, magam is tevékenyen részt vettem.

Miért említem ezt éppen most? Elsősorban azért, mert ezek a matinék a magyarság hagyományainak felkutatásában, bemutatásában igen fontos szerepet játszottak. Bátran kijelenthetem, mindkét rajonban a magyar kulturális rendezvények erőteljesek voltak, a magyar nyelv használata szinte kötelező volt a hivatalos közleményekben. Biztosan tudom, hogy a művelődési leiratok olyan nyelven készültek, ahogyan a célzott településen elvárták. Legtöbb magyarul, aztán románul, németül. Ugyanis akkor, a megyésítés előtt Sepsi rajon területe akkoraszerű volt, mint most Kovászna megye, Négyfalut kivéve ide tartozott a barcasági községek zöme Höltövénytől Keresztvárig, s a többiek is Pürkerectől Földvárig. Brassó rajon nem létezett, mert köztársasági alárendeltségű település volt a nagyváros. Ha jól emlékszem, még Predeál is oda tartozott Brassóhoz, az a Predeál, ahol a múlt század elején még állami magyar iskola működött.

Mi a tánccsoportunkkal sokfelé megfordultunk ebben a nagy rajonban, s nagy kihívásnak számított, amikor Udvarhely rajonba ruccantunk át eléggé népes műkedvelő csapatunkkal. Ott voltunk Brassóban minden nagyobb seregszemlén, a Postarét volt a fellépések helyszíne, s mindenkor nagy sikerünk is volt, a nagyrészt román közönségnek tetszettek a táncaink. Nagyszeben környékére is eljártunk a nárciszfesztiválra, a székely ruhánkat mindenhol megcsodálták.

Kézdivásárhelyen is már a megyésítés előtt meglendült a műkedvelés, dr. Szőcs Géza tanár úr nemrég megjelent szép könyvében összegezi elsősorban a színjátszás eredményeit, rámutatva arra, hogy amikor évekkel később létrehozták a hivatásos színházat, volt, amire építeniük. Méltán említi meg a táncszínházat is, kiemelve Mihálycsa Szilveszter szerepét e roppant igényes műfaj meghonosításában. Táncosai vallomásából tudom, hogy őket sem engedték pihenni, de valahányszor szükség volt rájuk, készen voltak színpadra állni. És ott voltak mindegyre Brassóban, a tartomány jelentősebb eseményein tapsolták meg őket, s a tengerparton sem vallottak szégyent. A művelődési ház mellett ott voltak még az üzemi együttesek, amelyek nem csupán a rajon, a tartomány színpadait dobogtatták meg, de megfordultak másfelé is, beleértve a fővárost vagy akár a tengerpartot.

A fentiek után szorul-e különösebb magyarázatra, hogy miért is volt szükség egy sokkal kiforrottabb, átfogóbb, kiteljesedettebb, nagyobb méretű műkedvelői seregszemle elindítására, olyan lehetőségek felkutatására és gyakorlatba ültetésére, amelyek megfelelő feltételeket teremtettek rangosabb művelődési események felfuttatására?

Ezek a gondolatok szülték tehát mindjárt a megyésítés után azt az elképzelést, hogy nagyszabású fesztivál induljon elsősorban a helyi népi hagyományok, a népdal, a népzene, a néptánc, a népviselet megóvására és bemutatására, népszerűsítésére, de megszületett és valóra vált az az ötlet is, hogy a fiatalokat inkább megérintő könnyűzenének is színteret biztosítsunk, hadd legyen ez az erdélyi magyar könnyűzene megerősödésének, gazdagításának, gyarapításának erőtere. Az első esetében könnyű volt a döntés: Bálványos önmagát kínálta adottságaival, szépségével, történelmi, népi hagyományaival, meséivel, legendáival. A könnyűzene esetében ugyancsak a festői környezet játszott szerepet, a Rétyi Nyír tavaival, erdejével, tisztaságával ajánlotta magát arra a szerepre, hogy a hazai magyar könnyűzene bölcsőhelye legyen.

1968 februárja meghatározó volt a két székely rajon életében. Újra megszabadultak Brassótól, s bár sok volt a huzavona, végül létrejött az a megye, amely a legkisebb ugyan az országban, de lehetősége nyílt arra, hogy túlnője ezt. Önmaga lett, s ez a magára találás különösen a megyésítés utáni években egyre látványosabban mutatkozott meg. Dali Sándor vezetésével létrejött Háromszék, azaz Kovászna megye közkedvelt lapja, a Megyei Tükör, amely idevonzott az akkori fiatal írók közül nagyon sokat, szakmai kiválóságokat, elősegítve, hogy Háromszék rövid idő alatt az erdélyi magyar szellemi élet erős központjává váljék. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a néphagyományok legtekintélyesebb seregszemléje, valamint a magyar könnyűzene legrangosabb rendezvénye éppen ide telepedett, elképzelhetjük, milyen forrás ereje volt ennek a háromszéki forrongásnak. Ezért nem tűnik számomra feleslegesnek, hogy többször is hivatkozzunk a két nagy seregszemle megindulására, s elégtétel számomra, hogy ezek elindításában, „kitervelésében” magam is részt vehettem.

Az eredeti elképzésektől eltérően viszont, amikor országos „terítésű” lett mindkettő, a helyi jelleg, a magyar szín háttérbe szorult. Ám nem tagadhatjuk meg az elismerést azoktól a magyar együttesektől, amelyek az induláskor megfogalmazott elvárásokat fenntartották. A kézdivásárhelyiek Bálványosi balladája, amely évekig nyitó száma volt a fesztiválnak, a Lakodalmas, a Szüreti mulatság, a gelenceiek, a szentlélekiek, a középajtaiak, a sepsiszentgyörgyiek és sokan mások vigyázni tudtak arra, hogy ez a hatalmas méretű rendezvény mégiscsak az, de legalábbis hasonló legyen ahhoz, amit elképzeltünk.

Ugyanez kivetíthető a Tavirózsára is. Dancs Árpád Tavirózsa Fesztiválról közölt elemzése ugyancsak ezt húzza alá: a kezdeti indulás után nem sokkal elveszítette a magyar könnyűzenét felkaroló célját, s amolyan „össznépi” eseménnyé vált. Pedig a hazai magyar könnyűzenei éneklés és zeneszerzés már az első alkalommal magával ragadta főleg a fiatalok tömegeit, s éveken át aztán, egészen a rendszerváltásig, több jelentős magyar szerzemény elhangzott itt, sok jeles előadóművész, zenekar és zeneszerző vitte hírét a hazai magyar könnyű­zenei termésnek.

Péter Sándor