(…) Már egyetemi székfoglalómban, elészámlálva a velünk egyfajú népek lakhelyét, említettem, hogy a turáni (szkytha, ural-altaji) nyelvcsalád legkeletibb ága (a japáni nyelv) addig terjed, a meddig a négy fő- és több apró szigetből álló (382 és fél ezer km2 területű) Japánország terjed.
E szigetország legáltalánosabb neve a Japán (Dsapán), Japon (Zsapon), két kínai szónak a rontása, a melyek Zsi-pun hangzásúak, és »nap-tő, nap-fenék« jelentésűek, mert Kelet-Kínára nézve a nap csakugyan eme szigetek felől látszik fölkelni. Maguk a szigetlakók eme két kínai szónak Nippon vagy Ni-hon kiejtést adtak, s így a japáni magát Nippon no hito (v. N. fito) »nipponi ficzkó«-nak mondja, mert a nipponi hito, fito (ember) szónak társa, az én nyelvészetem szerint a székely ficz-kó kicsinyítő kó képzővel, a mely a nipponi nyelvben szintén kicsinyítő, de nem képző, hanem jelző, mint ko-bito (emberke).
Hogy minő alapon mondja több ethnographus a nipponi népet hol kínainak, hol malaynak, hol e kettő vegyülékének, én azt nem értem, mert már rég, hogy Boller s Edkins és más nyelvészek belátták s hirdették, hogy a nipponi nyelv a turáni családhoz tartozik; B. H. Chamberlain nipponi nyelvtudós pedig éppen fő fontosságot tulajdonít e nyelvnek a turáni (vagy ural-altaji) nyelvcsaládban.
Én életemben legelőször Szent-Pétervárott 1872-ben találkoztam nipponi emberekkel, tehát akkor, a midőn már megelőzőleg 10 hónapot töltöttem volt a nyugati mongolok közt. S minden koponyaméregetés nélkül is láttam, hogy a gömbölyű fejű, fekete hajú, napbarnította arczú, kis termetű fiatal úri emberek, a kiket a nipponi kormány tanúlni küldött volt Európába, a mongol typust ily híven tüntették elő, mintha valódi mongolok voltak volna. S midőn később L. Rosny kis nipponi nyelvtanát áttanúlmányoztam, világos volt előttem, hogy a nipponi nyelv a miénkkel egy természetű. Ezért érthetni bosszankodásom, midőn Mongolországból hazatérve megboldogúlt Fogarasy János maecenásom által arról értesültem, hogy távollétem alatt s talán éppen a bécsi világkiállításkor a nipponiak hivatalosan kérdést intéztek a M. Akadémia nyelvészeti osztályához: »ha igaz-e, hogy a nipponi nyelv a magyar nyelv rokona, a mint több európai nyelvész mondja?« s hogy a M. Akadémia két fő finnistája H[unfalvy] P[ál] és B[udencz] J[ózsef] sietett a kérdésre kereken tagadólag válaszolni. Persze hogyan is válaszolhattak volna másként, mikor a finn-yugra varázskör már meg volt húzva!
Másodszor 1878-ban találkoztam Shang-hai városában, már nem nipponi férfiakkal, hanem nipponi nőkkel, s kiket, úgy látszik, a mostoha sors kényszerített elhagyni a bőség szigetét (Akitsu-shima), a mint Nippon egyik régi neve hangzik. S ezen nem ütközhetni meg, mert Nippon népessége csaknem oly tömött, mint Angliáé s így a szegényebb sorsú nők elhagyják a hazát és szolgálnak a kínai partokon lakó európai családoknál vagy többen összefogva teaházat és kisebbszerű éttermeket tartanak ugyancsak a kínai parti városokban. Hogy bizonyos nem turáni, tehát sokak szerint szellemesebb fajú emberek által árúltatnák magukat, mint a székely leányok Stambulban és Alexandriában, arról nincs tudomásom. Ilyen teaházakban hallottam az első nipponi dalt, a melynek rithmusa és dallama egészen azonosnak jött az én hallásom után egyik népdalunkkal, a mely így kezdődik:
Van neki van/ Karika gyűrűje,/ Barna szeretője. //Dso naku dso/ Yokohama/ Nagasaki hai!//A nő sír utánnak/Ó Yokohama/és Nagasaki városok.
Ha élne Kreitner Gusztáv útitársunk, bizonyíthatná, mennyire meglepett engem e nipponi népdalocska és a nipponi nők erősítgetése, hogy én bizonyosan sokáig éltem az ő hazájukban, mert különben hogyan tudhatnám én az asztalukon volt latin betűs nipponi könyvet olyan jó kiejtéssel olvasni. Minthogy az én fejem akkor tele volt a dél-indiai turáni népek különféle írásával s a kínai fogalomjegyek betanúlásával, legkisebb gondot sem fordíthattam az illedelmesen kedves nipponi nők nemzeti nyelvére. Nem lévén festői tehetségem, nem is kísérlem meg a nipponi nők rajzát, hanem útalom a kiváncsiakat itten lakó, sokat útazott honfitársunk: Vadona János szép gyűjteményére, a hol kétszáz nipponi nő színes fényképén tanúlmányozhatni a nipponi női arczot.
Ha akkor tudom vala, hogy a turánság második fő dokumentumát bírjuk a nipponi nyelvben s hogy ennek igazi turáni jellegét és szókincsét főkép a nők őrizték meg éppen úgy Nipponban, mint Koreában a férfiak által üzött kínaisítástól, bizony nem mulasztottam volna el megdicsérni őket és buzdítani a nemzeti nyelv megőrzésének fontosságára, különösen mikor az szebb hangzású és határozottabb, mint a tudósok által dédelgetett idegen. Szívökre kötöttem volna, hogy »nyelvében él a nemzet« s hogy nemük elnyomása s lealacsonyítása egykorú a kínai nép és nyelv utánzásával.
Midőn a nipponi nép, a legenda szerint, hajóval az égből leszállt, azaz Korea hegyeit elhagyva az ázsiai continensről a Tsushima tengerszorosan át a hasonnevű szigetekre s onnan a nipponi szigetországba hajózott, hogy ott új hazát foglaljon, bizonyosan nem birt semmiféle írással, mert különben nem lett volna szükséges, hogy a ker. időszámítás 286-ik évében Ójin (Ódsin) nipponi császár udvarába jött koreai királyfi legyen az első kínai írás és nyelv tanítója, s hogy jóval később a kínai írásból egy nehéz és határozatlan szótag írást alkossanak.
A nipponi nyelv és köznép művelődése tekintetéből szerencsés gondolatnak tartható, hogy a latin betűket használó Romajikwa társaság igyekszik a kínai nyűgöt félretenni. Arra nézve, hogy a nipponi nép mikor hagyta el előbbi hazáját, Koreá-t, a mely név egyenesen a nipponi nyelv sajátja, egyik koreai nyelvtanírónak, J. Scottnak azon közlése nyújtana némi tájékoztatást, hogy Korea mai népe a ker. időszámítás előtt 1122-ik évben kezdett megismerkedni a kínai irodalommal és műveltséggel. Tehát ama kort megelőzőleg jóval odahagyta volna a nipponi nép nagy zöme a félszigetet és pedig szerző szerint, szoríttatva vagy űzetve a Sungari nevű mandsuországi folyó felső vidékéről délre nyomúló igen régi múltú koreai nép által. Ugyanezen szerző a mai koreai népben egy magasabb termetű s kevésbé mongolos arczú, tehát inkább egy mandsu külsejű és egy kis termetű, mongolos arczú nipponi habitusu elemet különböztet meg s ebből következteti, hogy az éjszakról jövő koreai nép mint hódító tolta ki az ott elszórva élt kis termetű nipponi nép nagy részét, míg a hátramaradott kisebb részt nyelvileg magába olvasztotta.
Azonban szerzőnek állítása s következtetése nem valószínű, még ha a fönti évszámot kínai írott forrás után közli is, mert e szerint a koreai nép csaknem 3 ezer év óta volna kínai befolyás alatt a nélkül, hogy a koreai nyelv turáni szerkezete egy cseppet is szenvedett volna; továbbá a koreai nyelvnek szorosabb rokonságot kellene hogy mutasson a mandsu nyelvághoz, pedig ezt mondani nem lehet. (...)
Az sem valószínű, hogy a nipponi nép maradványával együtt is annyi századok után is csak 10 milliót tevő koreai nép, mint hódító űzte volna ki a ma 40 milliót számláló nipponi népet. Mert azt mondani, hogy a bevándorló nipponi nép az Aino-féle őslakókkal vegyülve szaporodott annyira, nyelvészeti okoknál fogva nem lehet. Nyelvészeti okok miatt nem hihetni azt sem, hogy a nipponi nép oly mesés korban vált volna el a többi turáni ágaktól s hogy a szigetországban ezer évnél tovább államot alkotott volna írás és minden műveltség nélkül. Mert ha a nipponi nyelv, mint valóságos vad törzsek nyelve, oly korán vált volna ki, hogyan mutathatna az alaktanilag és szótárilag oly meglepő egyezést a többi turáni nyelvágakkal s főkép a magyar és dél-indiai tamul ággal, a mint azt már rég bizonyítgatta Edkins híres sinologus is.
Több mint 800 (nyolczszáz) magyar alapszónak társait tudom kimutatni a nipponi nyelvben, de mivel ezt egy külön munkában fogom közzé tenni, a főbb turáni nyelvek ragaival és képzőjével együtt: azért ezúttal nem kívánom az igen tisztelt hallgatóságot hosszas nyelvészkedéssel untatni. (...)
Csak azt említem meg, hogy a nipponi nyelv több névragai csaknem azonosak a magyar nyelvéivel, mint: de, te (helyrag magy. t, at, et), e, ye (székely mutativus é), i, na, no (helyrag magy. n, on, ön), ni (irány rag, magy. ni, nozoku-ni, néz-ni, utsu-ni, üt-ni), ra (helyrag, magy. ra, re), tsu (magy. os, ös), ni-te (székely ni-tt pap-ni-tt van). Hogy több, szlávnak hitt magyar szónak a társa s több nem elemezhető szónknak gyöke és alkotó részei csak a nipponi nyelvben láthatók. Példáúl a magyar bába (vas orrú bába, nipponi baba, öreg asszony, nagymama), méz (nip. mitsu, a melyet a szláv med, miod rontásának tartanak); tata, tatus (nip. tata, toto, tete), a mely még a latin nyelvbe is átment valamelyik turáni nyelvből; csecs (nip. chichi = csicsi, koreai csiet = tej és csecs), a mely a finnisták szerint a vogul šäk (csecs) és finn säkä (szügy) rontása. Az annyiféleképen csűrt csavart régi ochszin (ma asszony) szó társa a megtisztelő nipponi okkasan (anya, mama): nyereg (nip. norikura) ez a finnisták szerint a török-tatár ejer szó kölcsönzete. Tenyer, nip. te-no hira, kézlap, erre rimet sehol sem találhatni a többi nyelvágakban, de még a zsineg szóra sem, míg a nip. nyelven tsunag-i (= köt, és kötő); az ösmer igénknek sincs máshol társa, mint a nip. osowar-i igében. A székely szaj (fagy, jég, szajlik, kezd jegedni) szót a lapp csuoke (fagyos, földszín) rontásának tartják, pedig a nipponi nyelvben zai (jég, fagy) sae (szae, fagy); székely csucsu (hús) a nip. shishi (hús, disznó), kocsi nip. koshi stb. A mu-tat, matat, motoz igékre sincs sehol rim a nipponi nyelven kivül, a hol a ma, me, mi, mu »szem« jelentésű, mi-se = mu-tat és moto-m-e = motoz, matat, keres stb. (…)
A kérdésre, holt volt a nipponi nemzet eredeti bölcsője, csak azon általános választ adhatjuk, hogy ott, a hol a száz milliónál többet számláló tamul, hun-magyar, török-tatár, mongol, mandsu, koreai és a többi kisebb turáni népeké volt, t.i. az egytagú és hajlító nyelvcsaládok népeinek bölcsője közelében... (...)
