Pozsony környéke már a koronázási előkészületeket is megsínylette. Az összegyűlt nemesek katonáikkal és szolgáikkal együtt augusztus 26-án főpróbát tartottak, és ezzel hatalmas károkat okoztak a földeken. Az óriási tömeg elszállásolását csak a városon kívül lehetett megoldani, így a nemesek nagy része a Duna túlsó partján táborozott. A városban már elszállásolt fontosabb személyek közül is többeknek távozniuk kellett, mert nem volt elég hely az érkező császár kíséretének.

Ezalatt az osztrák örökös tartományok sem tétlenkedtek. Miksa felhívására négyezer főúr és lovag csatlakozott kíséretéhez. Elfogadta a meghívást a bajor fejedelem, a salz­burgi érsek, a neissi és a boroszlói (breslaui) püspök, valamint több tartomány fejedelme és hercege. Augusztus 28-án Bécsből előkelő polgárok kétezer fős serege indult Pozsony felé, másnap pedig a hasonló létszámú cseh, morva, sziléziai és luzsicai csapatok is felkerekedtek. Miksa 30-án hagyta el Bécset fivéreivel, Ferdinánd és Károly főhercegekkel. A következő nap reggelén valamennyi csapatot a Hainburg és Köpcse között fekvő mezőre rendelték, ahol a tartományok és az országok vezetőinek irányításával felsorakozott a hatalmas tömeg.
 

Bevonulás Pozsonyba

Krizskó Pál történész a Századokban (1877/I.), főként az egyik körmöcbányai követ, Tilesch Lénárd egykorú beszámolója alapján, Az 1563. évi koronázási ünnepély címmel ismertette a nem mindennapi esemény részleteit. Eszerint a menet élén haladtak az alabárdos pajzshordók, akik fekete bársony öltözéket, valamint arany- és ezüstláncokkal ékesített sapkát viseltek. Mögöttük jöttek a fejedelmi és főúri szolgák, a cseh, morva stb. lovagok, azután a császár, a főhercegek, illetve az érsek udvari szolgái, majd az örökös tartományok lovagjai és urai. Őket követték a trombitások és a dobosok, Ferdinánd császár és Miksa tanácsosai, továbbá csehországi előkelő hivatalnokok.

A következő hullámban haladtak a sziléziai fejedelmek, Miksa két fia, Károly főherceg a püspökökkel, és csak ezután tűnt fel Miksa római és cseh király, Ferdinánd főherceggel az oldalán. Miksa felesége az udvarhölgyeivel négy ragyogó hintón érkezett, melyek két oldalán csatarendbe sorakozott bécsi díszkíséret vonult. Végül fénylő mellvérteket viselő királyi testőrök zárták a menetet. A szinte megszámlálhatatlan kocsiból Pozsony mellett szekérvárat építettek, hogy Miksa hatalmas kísérete ezen belül üssön tábort.

A magyarok Pozsony előtt fél mérföldre várakoztak. Háromezer fős sereg várta Miksát és négyezres kíséretét. Tilesch Lénárd szinte dicshimnuszt zengett a csehek és a németek díszes öltözékeiről és fegyvereiről, de el kellett ismernie, hogy a magyar mágnások túltettek az érkezőkön. A kíséretükben lévő huszárok lándzsáin hosszú zászlók lobogtak, ám az igazi látványosságot a főurak fényűző ruházata, lovaiknak aranytól, ezüsttől, drágakövektől csillogó szerszáma nyújtotta. Gróf Zrínyi Miklós (a későbbi szigeti hős) kísérete volt a legnépesebb, és ő vezényelte az összes magyar nemest, csapataikkal együtt. Néhány főúr lováról leszállva várta a közeledő Miksát, akit az esztergomi érsek üdvözlőbeszéddel köszöntött. Miksa nevében a boroszlói püspök válaszolt, majd a magyar lovasság kétfelé válva végeláthatatlan hosszúságú utat nyitott Miksának és seregének.

A városba vezető hajóhidat a szokottnál szélesebbre építették, feldíszítették és a két végére diadalkapukat emeltek. A diadalkapuk középső részén a császár, kétoldalt pedig Miksa és a királyné címerei tündököltek. A királyt csak a legelőkelőbb udvari emberek, a külföldi fejedelmek, főurak, valamint a magyar főpapok és mágnások kísérhették Pozsonyba. A város ágyúi eldördültek, és a díszőrség puskáiból üdvlövések ropogtak. A hatalmas zajt fokozta a trombiták harsogása és a folyamatos dobpergés. Az ünnepi hangulat tetőfokára hágott, pedig a császár még meg sem érkezett.
 

A császár érkezése

Erre szeptember 1-jén került sor. I. Ferdinánd hajóval jött, ezért Miksa és a főhercegek a Duna partján várták. A magyar lovasság, a bécsi és a pozsonyi csapatok mindkét parton felsorakoztak, majd amikor feltűnt a császár hajója, éktelen lövöldözésbe kezdtek. A város ágyúi is megszólaltak, és a vízi bástyáról röppentyűk emelkedtek a magasba. Miksa a partra szálló császárt egy udvari hintóhoz kísérte, Ferdinánd azonban elhárította az invitálást és inkább lóra ült, hogy magyar alattvalói minél jobban lássák. A magyar lovasság ekkor utat nyitott az uralkodónak, akit ujjongó ünneplő tömeg köszöntött. A császár előtt Tahy Ferenc főlovászmester lovagolt, kezében tartva Szent István király kardját. A népes császári kíséret bevonulása késő éjjel fejeződött be.

Másnap a magyar rendek megjelentek a várban, ahol a császár kérte a tárgyalások lerövidítését, hogy a koronázásra minél előbb sort keríthessenek. A nemesek ennek ellenére nem hagytak fel régi jó szokásaikkal, és hamarosan összekülönböztek. Az egyik oldalon a főurak és a főpapok álltak, a másikon a köznemesek. A vita az új nádor megválasztásának időpontja miatt robbant ki. A köznemesek azt követelték, hogy a nádort még a koronázás előtt válasszák meg, ami azért is indokolt volt, mivel királyválasztásra nem került sor. A főrendek viszont amellett kardoskodtak, hogy a nádorválasztás a koronázás után legyen, mivel a nádornak a ceremónián semmi teendője nincs. Végül a császárra bízták a döntést, de emiatt a koronázást szeptember 8-ára halasztották.

Mivel a Habsburgok elsősorban az általuk felemelt arisztokráciára támaszkodtak, senkit nem lephetett meg, hogy Ferdinánd a főrendek álláspontját tette magáévá. Igaz, a császári biztosok igyekeztek megnyugtatni a köznemeseket arról, hogy új királyuk figyelembe veszi érdekei­ket és méltányos követeléseiket. A köznemesek engedtek, így a koronázást késleltető akadályok is eltűntek.

A szertartást a székesfehérvári koronázások mintájára szervezték, és a koronázási dombot is a fehérvárihoz hasonló formájúra építették a Duna egyik partközeli kis szigetén. A plébániatemplomban az oltártól jobbra állították fel a császár aranyszövettel borított ülőhelyét, amely fölé ugyanilyen szövetből szép mennyezetet készítettek. Miksának a templom szentélyében állítottak díszes trónt.
 

A koronázási ünnepség

Ferdinánd császár és kísérete szeptember 8-án reggel hat órakor megjelent a koronázás helyszínén, ahol az esztergomi érsek, az egri, az erdélyi, a veszprémi, a váradi, a váci, a nyitrai és a csanádi püspökök, továbbá más főpapok várták. Némi késéssel Miksa is megérkezett a templomba. Mindjárt félrevonult, hogy szokásos öltözékét hosszú, karmazsin selyemből készült talárra cserélje. E fölé vette a magyar koronázási palástot. A főoltár felé tartó menetet Keglevich Mátyás nyitotta meg, aki Bulgária zászlaját vitte. Ezután következett Bosznia, Szerbia, Szlavónia, Horvátország, Dalmácia, majd Magyarország zászlaja. A zászlósok mindegyike ismert főúr volt, de közülük is kiemelkedett ruszkai Dobó István, az egri hős. Zrínyi Miklós tartotta az országalmát, Báthori András a kristálygolyóval díszített jogart, az öreg, hordszékben ülő Batthyány Ferenc pedig a Szent Koronát. Utánuk jött a főlovászmester a királyi karddal, és csak ezután jelent meg Miksa király.

A trombiták és a dobok szünet nélkül szóltak, majd az esztergomi érsek Miksához intézett beszédével elkezdődött a koronázási szertartás. Miksa az érsek előtt elmondta esküjét, mire az érsek fölkente őt Magyarország királyává. Ezután megkezdődött a mise. Ennek részeként az egri és az erdélyi püspök a főoltárhoz vezették Miksát, ahol az érsek felövezte az ország kardjával. Miksa ezután a kardot kihúzta hüvelyéből és magasra emelte. A penge kissé közel került az érsekhez, aki ijedten kapta félre a fejét. Miksa helyére csúsztatta a kardot, és mosolyogva nyugtatta a főpapot, aki folytatta a dolgát: az oltárról felemelte a koronát, majd a püspökök segítségével Miksa fejére helyezte.

Az idős Batthyány Ferencet ekkor két nemes az oltárhoz támogatta. Ő a nemesekhez fordulva háromszor kérdezte, hogy akarják-e Miksát királyuknak. A sokaság mindhárom alkalommal ezt kiáltotta: „Akarjuk!” Ezután az érsek Miksa kezébe adta a jogart és az országalmát, a püspökök pedig a trónhoz kísérték az új uralkodót. Az érsek beiktatási beszéde után folytatódott a mise, amely alatt a császár gyengélkedni kezdett. A szertartás ugyanis nagyon hosszú ideig tartott, és Ferdinánd emiatt nélkülözte megszokott, kilenc órai reggelijét. Harrach nevű udvari emberét ezért Miksához küldte, hogy kérjen tőle rózsacukorkákat. Miksa teljesítette a kérést, de azt üzente apjának, hogy menjen reggelizni, amire a császár határozott nemmel felelt.

A koronázási menet ezután a régi szokásnak megfelelően a ferencesek templomába vonult. Az oda vezető utat végig vörös posztó borította. Az urak távoztával az összegyűlt tömeg a posztót darabokra szaggatva szétkapkodta. A templomban az új király több nemest lovaggá ütött. Innen a menet a Szent Mihály-kapuhoz indult, ahol a király egy emelvényen letette az ünnepélyes esküt, mivel a koronázás után ezt a szabad ég alatt is meg kellett tennie. A koronázási dombot a bécsi gyalogság körülvette, hogy a kíváncsiskodókat távol tartsa. Miksa király fellovagolt a dombra, és az ország kardjával egy-egy vágást tett a négy égtáj felé. Keleti irányba feltűnően erőteljes vágással jelezte, hogy az országot főként a töröktől akarja megvédeni. Az ünnepi menet végül az érseki palotába vonult, miközben a király egyik szolgája pénzt szórt a nép közé.

Szeptember 9-én a díszes felvonulás megismétlődött, mivel Miksa feleségét, Máriát is megkoronázták. A szertartás után az ünnepi menetet rettenetes vihar zavarta meg. Az eső úgy záporozott, mintha dé­zsából öntötték volna. Az uralkodók és a többi előkelőség az ebédhez már jó hangulatban ült, olyannyira, hogy Zrínyi Miklós felszólította Miksa királyt: tegyen eleget egy ősi szokásnak. Eszerint egy súlyos, aranyozott ezüstedényből bort kellett innia a magyar rendek egészségére. Az edényt csak három ember tudta megemelni, de Miksa szívesen engedett a felszólításnak. A király után a vendégek többsége is ivott az óriási edényből, ezért azt rendre újratöltötték.
 

Gyászos lovagi játék

Az ünnepségek egyik fénypontja az a lovagi játék volt, amelyet másnap rendeztek a magyar tábor közelében. Itt, a mezőn egy magas favárat építettek. A bejáratnál egy piramis alatt szűz leánynak öltöztetett fiatalember állt, akit sok kisebb ezüstlánccal leláncoltak. A játék szerint a leláncolt szüzet a főszereplőknek kiválasztott lovagok tartották fogva, akikkel bárki sorompóba állhatott a szűz kiszabadítása érdekében. A tornapályára leeresztett sisakrostéllyal, szép lovon, fegyverhordozóval együtt bárki bemehetett, aki előzőleg jelentkezett a harcbíráknál. A tervek szerint a lándzsatörések után a vár ostroma, majd tűzijáték, végül pedig táncmulatság következett volna. A dolgok rendje azonban egy idő után tragikus fordulatot vett.

A lándzsatörésekkel nem volt semmi baj. Ha a bejelentkező lovag legyőzte a főszereplő lovagok egyikét, leoldhatott egy láncot a szűzről. A harcbírák feljegyezték a nevét, hogy a tánchoz érdemének megfelelő táncosnőt kaphasson. Ha veszített, akkor a magával hozott ajándékot a vár előtt egy megadott helyre kellett függesztenie. A látványos összecsapásokat a császár, a királyi pár, a salzburgi érsek, a pármai herceg és több udvarhölgy egy szőnyegekkel beterített, szépen díszített emelvényről nézte. A jelentkező lovagok között a két főherceg, Ferdinánd és Károly is feltűnt, továbbá magyar és cseh főurak, akiket apródok és trombitások kísértek. A lovagi játékok szépen lezajlottak, és az egybegyűlt katonák már a várat kezdték ostromolni, amikor váratlan esemény történt.

A tűzijátékok kezelői, két győri német és a bécsi fegyvertár egyik olasz alkalmazottja között éles vita támadt a tűzijáték megindításának helyéről és időpontjáról. A heves vérmérsékletű olasz dühösen a röppentyűkhöz rohant, és rossz helyen, idő előtt meggyújtotta azokat. A favár felső emeletei, bástyái és tornyai ekkor tele voltak emberekkel. A röppentyűk a felhalmozott tűzijátékokat meggyújtották, mire az egész vár gyorsan lángba borult. A szűznek álcázott fiatalember gyorsan megszabadult láncaitól és elmenekült, de a várban rekedteknek kevés esélyük maradt. A középső torony tetejéről sokan zuhantak a lángok közé. Többen ott haltak meg, mások a kijáratoknál támadt tolongásban vagy napokkal később, szörnyű szenvedések közepette. A recsegve összeomló vár, a felrobbanó petárdák, az égő emberek rémes látványt nyújtottak. A királyi emelvény viszonylag távol volt a favártól, ezért az uralkodók eleinte biztonságban érezték magukat, de azután a forróság és a füst oda is elért.

Fokozta a veszélyt, hogy a vár alsó részében puskaporos hordókat tartottak. Ha ezeket eléri a tűz, akkor a császár, a királyi pár és az emelvényen tartózkodó többi ember is életveszélybe kerül. Ebben a válságos helyzetben Zrínyi Miklós gyorsan cselekedett. Testőri feladatokat ellátó hajdúinak megparancsolta, hogy az égő várból hordják ki a puskaporos hordókat. A hajdúk halált megvető bátorsággal rohantak a lángok közé és valamennyi hordót kimenekítették. Ezzel elhárult a legnagyobb veszély, a császár, a király és kíséretük megmenekült. A két győri német, az olasz és a bécsi fegyvertár több legénye sok vitézzel együtt a tűzben lelte halálát. A rengeteg sérültet Miksa király ápoltatta, és érthető, ha ezek után az aznapi táncmulatságról szó sem lehetett.

A gyász másnapra elpárolgott, mert a koronázási ünnepségeknek folytatódniuk kellett. Szeptember 13-án Ferdinánd főherceg lóversenyt rendeztetett. Károly főherceg arabnak öltözött, és a főurak is drága öltözetekben, álarcban, zenészektől kísérve jöttek. A versenyt Ferdinánd császár, Miksa király és Mária királyné is végignézte. A győztesek arany- és ezüsttárgyakból álló nyereményeket kaptak. Az ünnepségek végéig, szeptember 16-ig lakomák, lovagi játék, táncmulatság és búcsúestély követte egymást. A szerencsétlenül járt embereket hamar elfeledték. Az idő könyörtelen kereke továbbgördült, hogy újabb örömöket és tragédiákat hozzon.
 

Szigetvár elveszte

Mindössze három év telt el a koronázás óta. A császár már két éve távozott az élők sorából, így I. Miksa ténylegesen is elfoglalhatta a magyar trónt. Az ország vészterhes idők elé nézett, hiszen I. Szulejmán szultán hatalmas sereggel nyomult Szigetvár felé, hogy leszámoljon gróf Zrínyi Miklós várkapitánnyal, horvát bánnal, akinek csapatai érzékeny veszteségeket okoztak hadainak. Zrínyi elszántan készült a vár védelmére, annál is inkább, mert Miksa király levélben értesítette arról, hogy a törökökkel szemben segíteni fogja. A vár körülbelül 2500 védője gyakorlott, kipróbált harcos volt. Az ostrom előtt megesküdtek Zrínyinek, hogy a várat az utolsó emberig védeni fogják. Ez a két és fél ezer magyar és horvát védő állt szemben a török sereg nyolcvanezer (más adatok szerint százezer)  harcosával.

A törökök körülzárták a várat, és 1566. augusztus 6-án megkezdték az ostromot. A védők derekasan küzdöttek, és a napok múlásával óriási veszteségeket okoztak az ellenségnek. Az újvárost a túlerőben lévő törökök már a harmadik napon elfoglalták, de az óvárossal nem boldogultak. Az újvárosból viszont hatásosan ágyúzták az óváros falait, ezért 17-én a hősiesen küzdő Zrínyinek nem maradt más választása, mint hogy katonáival a várba húzódjon. A törököknek ez a siker egyetlen nap alatt háromezer el­esett emberükbe került.

Miksa király ezalatt a magyar és a német rendek által megszavazott hadi költségvetésből, illetve külföldi fejedelmek támogatásából óriási hadsereg felállításába fogott. Amikor Ferdinánd főherceggel augusztus második felében Győr mellett szemlét tartott, az összegyűlt sereg 40 ezer gyalogosból és 32 ezer lovasból állt. A király haditanácsot hívott egybe, ahol néhányan javasolták, hogy a sereg támadja meg Esztergomot, hogy így elvonják a törököket Szigetvártól. A többség azonban nem értett egyet ezzel, és Miksa is, különös tekintettel Bécs biztonságára, a táborozás mellett döntött. Zrínyi hiába sürgette felmentő sereg küldését, a király egyetlen katonát sem indított útnak. Az idő múlásával persze értesült a törökök hatalmas veszteségeiről és gyengülő teljesítményéről, de ez sem késztette arra, hogy megmozduljon. Tétlenül várta, amíg Szigetvár (miként nem sokkal előbb Gyula is) az ellenség martalékává válik.

Augusztus végére Zrínyinek alig hatszáz embere maradt. Az idős, beteges Szulejmán szultán egyre nyugtalanabb lett seregének óriási veszteségei miatt, és újabb, kétségbeesett rohamokra küldte csapatait. Szeptember 6-án a szultán a török táborban elhunyt, de halálhírét a főemberek eltitkolták a katonák elől. Két nappal később a rommá lőtt, lángokban álló Szigetvár sorsa megpecsételődött. Zrínyi a megmaradt maroknyi védővel a kirohanást és a hősi halált választotta.

A törökök bosszúja főként a Duna–Dráva közti vidék lakóit sújtotta. Miksát azonban sem ez, sem a szultán halálhíre nem indította arra, hogy a szerencsétlen országrész megsegítésére siessen. Amikor hírét vette, hogy a török sereg hatalmas zsákmánnyal és több tízezer magyar fogollyal távozni készül, végre döntő lépésre szánta el magát: visszautazott Bécsbe. Drága pénzen toborzott erős hadserege szétszéledt, mintha sose lett volna. A Habsburg uralkodó így viszonozta Zrínyi Miklós három évvel korábbi bátor fellépését, amellyel megakadályozta a fenyegető robbanást, és azt, hogy a koronázási ünnep országos gyászba forduljon.

Bánó Attila

(Részlet a szerző 55 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvéből – Athenaeum Kiadó, Budapest, 2011)