Ez a dátum lassan bevésődik minden székelyföldi és még sok erdélyi, valamint határon túli magyar, nemzetben gondolkodó ember emlékezetébe. 1944-ben ezen a napon érte el az első ellenséges orosz katona a történelmi magyar határt.
A megemlékezést még az egykori sepsiszéki 11. székely határőr zászlóalj veteránjai kezdték el, akik bajtársakként a múlt rendszerben titokban gyűltek össze az Úz völgyében, és ott egymás közt, csendben idézték fel csillagos éjszakákon a tábortüzek fénye mellett az akkori eseményeket és hajtottak fejet az ott elesett bajtársak emléke előtt. Ezek a veteránok később magukkal hozták a gyermekeiket is, majd miután már szabadon lehetett emlékezni, már több százan gyűltek össze a veteránok által állított emlékmű köré, az úzvölgyi temetőkertben.
Van egy völgy Úz völgyétől északra, a történelmi magyar határ mentén, a neve Csobányos. Akárcsak az Úz völgyében, egykoron itt is település állott. Erről ugyan kevesen beszélnek, de ezt a völgyet is augusztus 26-án érte el az első ellenséges katona. Csobányost a kiváló zászlóaljparancsnok, a Don-kanyart is megjárt Szabolcs András százados védte a négy századból álló erdővidéki 13-as székely határőrökkel. Kik is voltak ezek a székely határőrök? Az első világháborút megjárt harcedzett székely hadastyánok és ezek fiai, az 1924-ben és 1925-ben született fiatal legények, akiket a népnyelv úgy emleget, hogy „a leventekatonák”. Továbbá Csobányosban harcolt az első világháborút is megjárt bodosi Egyed Géza tartalékos hadnagy, a baróti 13-as zászlóalj 1. századának parancsnoka és fia, az egykori mikós diák, Egyed Csaba karpaszományos tizedes.
Az Úz völgyét védő Serfőző alezredessel ellentétben, Szabolcs András százados nem szökött meg a harcok során, sőt, állásait addig tartotta, ameddig meg nem érkeztek a 32-es határvadászok. A visszavonulás során csapatait nem hagyta szétszéledni, hanem rendezetten vonultak vissza Menaság felé, és egészen az idecspataki harcokig kitartott katonái mellett.
Zalánpatakról több 13-as székely határőr védte a völgyet, többek között dédapám, idős Préda Márton, az első világháborút is megjárt öreg őrvezető, fia, ifj. Préda Márton, Farkas László, Kanabéj Tibor, Mihály András, Révész András, Pusztai János, a később a földvári fogolytábort túlélt Kádár József és testvére, Derzsi István. Derzsi István csendes, visszahúzódó, kissé gyámoltalan legény volt, már az iskolában is a régi román világban „papa lapte”-nek csúfolták. Ő nem avatkozott be más emberek dolgaiba, nem is kezdeményezett, de amire megkérték, azt készséggel elvégezte. Mivel ilyen gyámoltalan volt, így testvéröccse, Kádár József mellé osztották be egy géppuskához, az első vonalba.
Augusztus 26-án az első lövések eldördülése során sokan megfutamodtak az első vonalból. Még a Derzsiék géppuskáját irányító tizedes is. A tizedes azonban hiába parancsolt visszavonulót Derzsi Istvánnak, ő testvérével nem hagyta el az állást, és addig tüzeltek az ellenségre, míg a támadást meg nem állították. A beálló csendben Kádár József elbúcsúzott a testvérétől és hátraszaladt, hogy hadd lássa, mi történt a többi zalánpataki határőrrel. Mikor már jó messzire haladt, hallja, hogy ismét megszólal Derzsi géppuskája. Derzsi egymaga tüzelt, töltött, majd ismét tüzelt. Mire Kádár József visszatért az álláshoz, arra Derzsi egy egész szakasz orosz katonát kaszabolt le, akik csupán néhány méterre feküdtek holtan a géppuskaállástól, köztük öt orosz katona nő. A családi szájhagyomány szerint Derzsit helytállásáért vitézségi éremmel tüntették ki.
A csobányosi harcokról csupán idős Préda Márton őrvezető és a földvári haláltáborból hazaszökött Kádár József tudtak regélni, a többi zalánpataki 13-as székely határőr a harcmezőkön vagy a barcaföldvári fogolytábor valamely jeltelen sírjában alussza örök álmát.
Emléküket néhány gyűrött fénykép és a zalánpataki római katolikus templom falán jajgató emléktáblák éltetik tovább.
Augusztus 26-án adóztunk az ő emléküknek is.
Préda Barna
