Az 1903-ban megjelent regény Simándy Pál teológus diák történetét, áhított szerelmét és az egyre inkább románná vált falu történetét beszéli el, ahol a magyar főhatóságok nemtörődömsége lehetővé teszi a pópák összeesküvését. Figyelem: ekkor, a 20. század elején még a vadászgató magyar főuraknak hajtóként segédkező román parasztok egy örökkévaló kapcsolatrendszert sejtetnek, de az úri fölény egyrészről, az alázat látszata más részről vihar előtti csendet rejt. Mind e mögött Erdély jövője alakul.

Természetesen nem hiányozhat a történetből a fiatal lelkész szerelme sem, Bótay Anikótól remél szép családi jövőt, de a lány szülei másképpen döntenek. Ez az inkább keserves, mint boldog út az utrechti teológus holland kapcsolatának, Derrynek a viszonzatlan szerelmével és ezért a lány öngyilkosságával kezdődik. Otthoni szerelme, Anikó kikényszerített házassága után a román pópa, Todorescu leánya iránt felébredt szerelme sem kaphat zöld utat.

Az alázatosságot mímelő román pap egyik élete a látszat megőrzése, másfelől viszont gyülekezetét ébren tartó ügyködés a bukaresti megbízottjaival. Ez sejtetni engedi az egyre szervezettebb veszélyt Erdély jövőjét illetően.

„A pap húzta, szakadatlanul húzta... Homlokát elborította a verejték. És nem jött senki. A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül és a román pap aranyos ruháját csókolgatták. Az öreg harang zokogott, a kisebbik harang sikoltozott... És nem jött senki... A pap erei kidagadtak, orrán megindult a vér. Tenyerén a húst véresre tépték a kötelek... És nem jött senki... (...) Oláhok, vigyétek a holttestet a házába. És lehajtott fővel ment (Zalathnay) Bod Péter ősi templomának utolsó papja után.”

A regény utolsó sorait idéztem. A garabói református pap hivatásának és szerelmének kettős tragédiája drámai jelenettel végződik.

Ne felejtsük! Még csak 1903-ban vagyunk a regény megírásakor, de az Erdély elvesztésének a közéletben még nem látható jövője a pópa megalázkodását, mint (leplező) magatartást megjelenítő viselkedést, megnyugtatónak és örökérvényűnek látja.