Miklóssi Szabó István: Holdanya unokája

2023. október 4., szerda, Irodalom

(részlet)
„Isten mindenben jelen van”, mondta Démenotar nagyanyja. „Jelen van a kapuszárnyban, a szénában, labdában, könyvekben, a ház oldalában, bármiben, és onnan mindent lát.” „Akkor bennem is, itt belül?”, kérdezte megszeppenve Démenotar, és kis mellkasára tette a kezét. „Csak akkor van benned, ha beléd költözik”, nézte a szigorú öregasszony az unokáját. „De megkereszteltek”, mondta a nyolcéves gyermek, „az nem azt jelenti, hogy Isten befogadott?”

  • Illusztráció: Péter Alpár
    Illusztráció: Péter Alpár

„A pap is ember”, rázta meg a fejét nagyanyja. „Ember öntötte rád a vizet, akkor is, ha Isten felszentelt szolgája. Ki kell érdemelni, hogy Isten beléd költözzön, különben a pokolba kerülsz.”
Templomból jöttek, felfelé baktattak a köves, poros úton. A gyermek nem értette, miként lehet a ház oldalában, de még a játékszerében is ott az Isten, de benne, aki él, mozog és éppen miséről jön – nincs. Az sem volt teljesen világos előtte, miként lehet kiérdemelni, hogy belé költözzön, de abban sem volt biztos, akarja-e, hogy az a megfoghatatlan, valami félelmetes, irdatlan valami egyáltalán beléje költözzön. Eszébe jutottak a képek, melyeket a pap mutatott hittanórán, elkárhozottakat ábrázoltak, amint égtek a pokol tüzében. Jeges rémület járta át testét, teljesen megdermedt.
„Gyere”, rángatta nagyanyja a kezét, de Démenotar mozdulni sem bírt. Pontosan olyan érzés lepte meg – és erre világosan emlékezett –, mint hat­éves korában, amikor megpillantotta a játék rakétát egy gyártelep udvarán. Csúszda volt a belsejében, de ezt képtelen volt tudomásul venni, hiába mutatta az apja; nem, ő meg volt győződve, hogy atombombát lát. Napokig rémálmai voltak, napokig a világ pusztulását siratta. Aztán elvitték a csúszdát, a téli ünnepek közeledtével a kisváros parkjában állították fel. Nézte, ahogy a zajongó, izgatott, fagyoskodó gyermekek sorban állnak, csakhogy csúszhassanak a rakéta belsejében csigalépcsőszerűen csavarodó szerkezeten. „Gyere, fiam, megmutatom”, rángatta a kezét az apja, mire ő rémült sírással tiltakozott. A következő pillanatban vérző fejű, ordító gyerek tűnt fel a rakéta alsó részén, miként kiderült, a csúszda tartószerkezete egy rosszul sikerült hegesztésnél eltört, felhasította a gyerek koponyáján a bőrt, kevés tartotta, hogy nem hatolt a csonton át az agyába.
„Gyere”, rángatta nagyanyja az unokája kezét, aki abban a pillanatban életében első ízben viaskodott a halál utáni lét félelmével, és a halál állt győzelemre. A megmozdulás, a suta lépések egymásutánisága mit sem segített a félelem oldásában. Túlvilági lények, angyalok, ördögök, démonok viaskodtak a lelkében, holott ő, Démenotar csak a nyugalmat szerette volna.
Beléptek a kapun, melyben a mindent látó Isten rejtőzött. Démenotar dacosan emelte fel a fejét, ahogy elmentek a ház nyugati oldala mellett, melyben szintén ott rejtőzött Isten, és úgy érezte, egy ilyen hatalmas lénynek mégsem illik az emberek után leselkednie. Ha ő, Démenotar, akkora hatalommal bírna, szívesebben játszana egész nap, kutyát, macskát tartana, sokat olvasna, fára mászna, éretlen gyümölcsöket enne, amíg csak meg nem fájdulna a hasa. Nagy­anyja elengedte a kezét. „Siess, hozz egy kas fát”, mondta. „Nagyapád mindjárt hazaér, morgós lesz, ha nincs meleg ebéd. Estére csirkepaprikás lesz.”
Rakta a kosárba a fát. Sziszegve kapott az ujjához, vastag szálka szaladt a húsába, a vége szerencsére kilógott, így ki tudta rántani. Vér folyt az apró sebhelyből. „Ha lenne bennem Isten, az is így folyna ki belőlem? Vagy csak a lelkemben létezne, ami nem kifolyik az emberből, hanem elszáll, mint a szellő a virágos rét felett?”, kérdezte magában, észre sem véve, hogy némelyik szót hangosan is kimondta.
„Siess azzal a fával”, hallotta a nagyanyja hangját. Az öregasszony hétköznapi ruhában, késsel a kezében tartott a baromfiudvar felé, rövid ügyeskedés után elkapott egy tyúkot, ott helyben elvágta a nyakát, hogy kifolyjon a vére. Démenotar hányingert, rémületet, sajnálatot érzett. Bevitte a fát, a tűzhely mellé helyezte, majd ő is átöltözött. Kezébe vette Fekete István Tüskevárját, a kertbe indult. „Előbb húzz vizet”, csattant háta mögött nagyanyja hangja. „Töltsd fel”, intett az öregasszony az udvar közepén elhelyezett cseber felé, „hadd legyen, amiben mosakodni”.
Tíznél is több vödör víz kellett a cseberbe, mire elkészült, szakadt róla a verejték. Az utolsó vödörből jókora bögrével ivott meg, a hideg víz késként metszette a torkát. Ahogy vitte az utolsó vödörrel, megtántorodott, beleesett a cseberbe. Nagy­anyja pillanatok alatt az udvaron termett, szitkozódva segített neki kimászni. „Gyorsan öltözz át”, ütött a fenekére, terelte a ház felé. Déme­notar dideregve, szótlanul tűrte, hogy az öregasszony lerángassa a ruháit, érdes törülközővel törölje szárazra. Mozdulatai durvák, kíméletet nem tűrőek voltak. „Tüdőgyulladást kapsz, aztán nézhetem magam”, kiáltott rá többször is nagyanyja.
Hallgatott.
Amikor felöltözött, átsuhant valami borzongás rajta. Ebben a pillanatban megverték a kaput. „Ida lesz az, nyisd ki neki”, küldte az öregasszony, „felássa az első kertet”. Volt valami enyhülés a hangjában, de édeskevés ahhoz, hogy a nyolcéves gyermek feszültségét oldani tudja. Nem mert Ida szemébe nézni, félt a cigányoktól, amióta egyszer a kapuban álldogált, és két, a boltba tartó cigány lány elkapta, hogy összevissza csókolja. „Eszem a lelked, milyen drága gyermek vagy”, kiáltozták közben. Érezte füstös, verejtékes, vonzó kipárolgásukat. Kevés félelem támadt benne, de ahhoz éppen elég, hogy bemenjen az udvarra s elmondja nagyanyjának, mi történt. Az elsápadt. Hátrament az istállóba, leakasztotta az ostort. „Nagymama”, rémült meg a gyermek. „Hallgass és gyere velem”, parancsolta az. A kerítés résein leselkedett az útra, szorongatta az egyre jobban síró unoka kezét. „Hallgass már!”, ripakodott rá. „Csak annyi a dolgod, hogy elmondd, kik voltak. Annyit sem bírsz meg?” A gyermek elhallgatott. Érezte szíve dübörgését, életében először.
„Ők voltak”, mondta aztán.
Nagyanyja kirángatta a kapun, majd az ostorral ütlegelni kezdte a cigány lányokat. „Adok én nektek, ha még egyszer tisztességes ember gyermekéhez nyúltok!”, kiabálta közben, és unokájára mutatott. A lányok szitkozódva, kacagva szaladtak az úton. „Egye meg az unokáját”, kiáltozták. Démenotar, hogy a vénasszony elengedte a kezét, a kapu mellé kucorodva sírt a rémülettől. Nagyanyja lihegve jött vissza, vitte be az udvarra. „Egyedül többé ki nem mehetsz”, parancsolt rá, pedig milyen szívesen olvasgatott a kapu előtt, nézte az elmenő embereket, állatokat.
Hát nem nézett Idára, Ida meg túl öreg, túl elvásott, túl sok verést kapott az urától, túl sok gyermeket szült és temetett ahhoz, hogy egyáltalán törődjön vele.
„Megjöttem, ténsasszony. Ruha kéne, egy csepp dene. Ennem es adhatna.”
Denének az egészségügyi szeszt nevezték a faluban. Ezt töltött nagy­anyja egy öblös pohárba a cigány asszonynak, aki azonnal felhajtotta.
„Ide teszem az üveget, hallja? De meg ne részegedjen itt nekem, maradjon az urának es, mert több nincs a házban. Egyre nehezebb szerezni. Fogja az ásót, az első kertet kell… Lesz ebéd, ruha is. Te mit lábatlankodsz itt?”, förmedt az unokájára.
Démenotar fogta a Tüskevárt, a hátsó kertbe ment. Diófa árnyékában kezdte olvasni a könyvet, egyszerre megfeledkezett Istenről.
Éjszaka magas láza lett, mentővel vitték be a kórház sürgősségi osztályára. Hallucinációi közt Istent emlegeti, sír, könyörög, jajgat. Édesanyja mérgesen néz a nagyanyjára, az csak hűvösen annyit jegyez meg: „biztosan sokat olvasott az árnyékban”. Majd hozzáteszi: „Nem való a sok olvasás a gyermeknek. A gyermek mozogjon, dolgozzon, különben soha nem tanul becsületet.”
Démenotar tüdőgyulladása súlyosnak bizonyult. Hetekig viaskodott angyalokkal, démonokkal, cigányokkal, Istennel. Olykor Ida denéjét varázsitalnak hitte, abból könyörgött az anyjától, mert így magába szívhatja Istent. Az végül kékre festett vizet adott neki. Máskor az ostort kérte, hadd verje el Istent, mert ilyen nehéz terhet rótt rá. „Mindenhol ott van, nem bírom elviselni”, jajgatta. „De beteg azért vagyok, mert nincs bennem, nem lakik bennem.” Az orvos szigorúan nézett Démenotar anyjára: „milyen hülyeségekkel etették ezt a gyermeket?”, kérdezte, s az riadtan vette észre, hogy nem is háríthatja a kérdést, mert akkor az anyját keveri bajba.
„Túl sokat olvas”, rázta hát meg a fejét.
„Nem való a bosszúálló isten egy ilyen érzékeny gyermeknek”, mormogta az orvos, miközben a sztetoszkópot Démenotar hátára nyomta. Arca lassan felderült. „Most már köztünk marad.”
„Hála Istennek”, mondta az éppen betoppanó öregasszony.
Lánya alig bírta elfojtani a könnyeit. Karjába vette a lázas gyer­meket.
„Ida a halál”, suttogta az. „Megment a pokoltól és mennytől.”
Nagyanyja elsápadva fordult ki a kórteremből.
(folytatjuk)

Miklóssi Szabó István Hold­anya unokája című regényét holnap, csütörtök este hat órától mutatják be a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében. A szerzővel a Mentor Könyvek Kiadó vezetője, Király István beszélget.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1085
szavazógép
2023-10-04: Jegyzet - László Zsuzsa:

Magánügy (Kármentő)

Több magyarázat is lehet arra, hogy miért szeretünk mások magánéletével foglalkozni, természetesen a mindenkori, mindent is tudó hozzáértéssel, az abszolút igazságok pufogtatásával. Együtt érzünk, vagy épp ellenkezőleg, ítélkezünk, aztán elégedetten hátradőlünk, hogy már újból kimondtuk valakiről, valamiről a tutit.
2023-10-04: Közélet - Fekete Réka:

A délutáni oktatásra, meleg ebédre gyűjtenek (Diakónia keresztyén alapítvány)

Ötszázötven szociálisan hátrányos helyzetű gyermeknek kíván meleg ebédet és délutáni kisegítő oktatást nyújtani a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány ebben a tanévben, ehhez ellenben jelenleg a költségek csupán felével rendelkezik. A hiányzó 250 ezer lejt támogatásokból szeretnék összegyűjteni, hozzájárulhatnak magánszemélyek és vállalkozások is.