Emmanuel Macron 2023. szeptember 28-án Ajaccióban tartott beszédében az államon belüli autonómia megadását javasolta Korzikának, a Franciaországhoz tartozó szigetnek, amelynek vezetői hosszú ideje követelik az önállóságot. Ez azt jelenti, hogy a francia állam Macron szavai szerint „elismeri a korzikai közösség különleges voltát, történelmi, nyelvi és kulturális tekintetben egyaránt”. Az autonómiát előkészítő tárgyalások 18 hónappal ezelőtt kezdődtek a párizsi kormány és a helyi vezetők között.
A Szépség szigete
Korzika Franciaországhoz tartozó sziget és régió a Földközi-tengerben, az Appennini-félszigettől 100, Franciaországtól pedig 200 kilométerre fekszik, az Olaszországhoz tartozó Szardínia-szigettől a 11 kilométer széles Bonifaciói-tengerszoros választja el. Területe 8722 négyzetkilométer, népessége 339 178 fő. Közigazgatásilag 1975 előtt egyetlen megyéből állt, ma két megyére oszlik, az egyik Corse-du-Sud (Dél-Korzika), székhelye Ajaccio, a másik Haute Corse (Felső- Korzika), amelynek székhelye Bastia. Természeti adottságai szerint is két részre oszlik a sziget: tengerpart és hegyvidék. Sokféle jelzővel szokták illetni: „szépséges”, „napfényes”, „illatos”. Az ókori görögök Szépség szigetének nevezték. „Az ember még meg sem látja Korzikát, és már érzi illatát” – mondta a szigetről leghíresebb szülötte, Bonaparte Napóleon. Tavasszal a szigetet és környékét a virágzó ősbozót növényeinek illata járja át. A Claudius császár által Rómából 41-től 49-ig ide száműzött Lucius Annaeus Seneca sztoikus filozófus, drámaíró, államférfi viszont – az osztracizált (száműzött) ember „szemüvegén” át – sziklás, mogorva, kietlen tájnak látta kényszerlakhelyét.
Az itáliai városállamoktól Franciaországig
Korzika története során a tenger felől egymást követték a megszállók: ligurok, föníciaiak, etruszkok, görögök, karthágóiak, rómaiak, vandálok, gótok, bizánciak, arabok, frankok váltották egymást az évezredek során. 1077-ben a Szentszék Korzika igazgatását a Pisai Köztársaságra bízta, majd a Genovai Köztársaság uralma alá került (1284–1755). Franciaország birtokába 1768-ban jutott. 1789-ben az alkotmányozó gyűlés úgy rendelkezett, hogy Korzika a francia állam szerves része legyen. Az első világháború alatt Korzikát a franciák egyfajta fogolytábornak használták: embertelen körülmények között rengeteg német katona raboskodott itt, de nagy számú magyar is került a szigetre, akiket a doberdói fronton fogtak el. A második világháború során 1940. június 10-én Olaszország is hadat üzent Franciaországnak, amelyet Németország már egy hónappal korábban megtámadott. Korzikát egy olasz hadtest szállta meg. Benito Mussolini nyíltan hirdette a háború előtt is, hogy Korzika olasz föld, ezért Olaszországhoz kell tartoznia. Ennek ellenére az olasz hadseregnek Adolf Hitler nyomására ki kellett vonulnia a szigetről, melyet a németek a Franciaország egyharmadát, középső és déli területeit magában foglaló, Philippe Pétain marsall és Pierre Laval vezette Vichy-i kollaboráns kormány által igazgatott francia bábállamnak adtak oda. A Vichy-i Franciaország éveiben (1940–1944) a szigeten Petru Giovacchini és csoportja kampányolt nyíltan az Olaszországgal való egyesülés mellett. 1943 szeptemberében 12 ezer Szicíliából visszavonuló német katona szállt partra Korzikán. A háború után a sziget visszakerült a helyreállított francia államhoz, s jelenleg Franciaország 18 régiójának egyike. Hivatalosan nem számít tengeren túli területnek.
Kit gyűlöljünk jobban?
„Nem is tudom, kit gyűlöljünk jobban, azt, aki elad, vagy azt, aki megvásárol bennünket” – mondta 1768. május 22-én hazája nemzetgyűlésében Pascal (Pasquale) Paoli, „a nemzet tábornoka”. Majd azt javasolta: „gyűlöljük őket egyformán, mert egyforma a megvetés is, amellyel bennünket illetnek”. De kik voltak az eladók, kik a vásárlók, és kiket adtak el?
Az eladók a genovaiak voltak, a vásárlók a franciák, akiket eladtak: a korzikaiak. A „nemzet tábornoka” pedig az az ember, aki a felszabadító háborút vezette a genovaiak ellen. Harcát sokáig siker koronázta. Pascal Paoli 1755-ben tért haza az emigrációból, kinevezték tábornaggyá és élére állt a genovaiak elleni harcnak, rendet teremtett a hazájában, kikiáltották a Korzikai Köztársaságot. Alkotmányt adott népének (ez volt az újkor első független, nemzeti alkotmánya, az 1777-es amerikai és az 1791-es lengyel alkotmány előfutára), önálló közigazgatást, igazságszolgáltatást és hadsereget állított fel. Önálló korzikai pénzt veretett, iskolákat és egyetemet alapított, réz- és ólombányákat nyittatott.
Korzika függetlensége azonban nem tartott sokáig. 1768 végén a sziget feletti ellenőrzést elvesztett genovaiak kétmillió fontért eladták Franciaországnak. A korzikai hadsereg kénytelen volt letenni a fegyvert XV. Lajos francia király sokszoros túlerőben lévő csapatai előtt. Korzika 13 évig tartó függetlensége ezzel véget ért. Paoli Londonba menekült, a nagy francia forradalom után Angliában próbált szövetségeseket találni Korzika függetlenségére irányuló törekvéseihez. A korzikai patríciuscsaládból származó, majd a nápolyi hadseregben katonáskodó Pascal Paoli emlékét – mint a nemzet tábornokát és a haza atyját – legendás tisztelet övezi nemcsak hazájában, hanem a tengeren túl élő korzikaiak körében is. A függetlenség iránti vágy időről időre felszínre került valamilyen erőszakos cselekedet formájában.
Robbantások és ellendetonációk
A múlt század hatvanas éveiben, az algériai háború (1954–1962) befejezése után a párizsi kormány által ide irányított, korábban Algériában élt franciák és az anyaországból érkezettek közül kerültek ki a vállalkozók, akik hamar viszonylagos jólétre tettek szert. Modern szállodák, a tengerparton nagyszerű strandok, a hegyekben sítelepek épültek, fejlődött a turizmus. De nemcsak a tőke, a tulajdonos, hanem a munkaerő, a pincér és a szakács is máshonnan jött. Az alárendelt szerepre, jobbára csak napszámos munkára kárhoztatott őslakó korzikaiak és a „bevándorlók” ellentéte kiéleződött, jelentkeztek a kulturális-politikai, később terrorizmusba átmenő autonomista és függetlenségi mozgalmak. Akcióik 1975-ben emberáldozatot is követeltek egy túszejtés során. 1976-ban megalakult a Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front (FLNC), amely számos merényletet, robbantást hajtott végre, főleg bankok, turisztikai intézmények és a „bevándorlók” házainak közelében. A korzikai szeparatisták merényleteire ellenakciókkal válaszolt a F.R.A.N.C.I.A. nevű titkos szervezet, de nem csupán az illegális FLNC erőszakos akcióira felelt hasonló módon, hanem a legális autonomista szervezet, a Korzikai Nép Uniója (UPC) ellen is fellépett. Tette mindezt – az autonomisták szerint – a francia hatóságok teljes passzivitása vagy éppen rokonszenve közepette.
Korz nyelv
Korzika problémát jelentett mind a jobboldali, mind a baloldali francia kormányok számára. Egyrészt szerves része Franciaországnak, nem véletlenül büszke a császárra, Bonaparte Napóleonra, aki Ajaccióban látta meg a napvilágot 1769. augusztus 15-én. Az anyaországba áttelepült korzikaiak közül sokan futottak be karriert, váltak a francia birodalom odaadó harcosaivá. Másrészt viszont Korzika nemcsak földrajzilag különül el, de életmódja, etnikuma, az őslakosság által mindmáig megőrzött nyelve révén is.
A korzikai nyelv vagy korz nyelv (Corsu) nyelvtörténetileg átmenetet képez az olasz nyelv toszkán dialektusa (Toszkána, Firenze) és a szárd nyelv (Szardínia) között. Napóleon is korzikai anyanyelvű volt, családjával, rokonaival és korzikai barátaival korzikaiul beszélt. Feljegyezték, hogy a száműzetésben Szent Ilona szigetén a szolgálatában álló Cipriani nevű korzikai inasával – mások, csak angolul és/vagy franciául tudók jelenlétében is – korzikaiul beszélt mindig. Azok a szigeten működő legális és illegális pártok, mozgalmak, amelyek Korzika autonómiáját vagy éppen függetlenségét akarták kivívni, érthetően erre a sajátos nyelvre és a korzikai „nemzet” létezésében vetett hitre építettek.
Korzikai autonómia
Az 1991-es Korzika-törvénnyel autonómiát adtak a szigetnek, de a helyi prefektust továbbra is Párizs nevezte ki. Lionel Jospin miniszterelnök kormánya 2000 nyarán, a korzikai helyi parlament (tartományi gyűlés, 1982-ben alakult) többségének nyomására kétéves kifutási idővel további központi hatásköröket utalt át a korzikai helyi kormányzatnak és bővítette az anyanyelvi oktatást. A tervezet legradikálisabb előírása: a francia törvényeket a helyi parlamentnek is jóvá kell hagynia ahhoz, hogy a szigeten is érvénybe lépjenek. A francia parlament elutasította a kezdeményezést, féltették Párizsnak a szigetre kiterjedő szuverenitását, és attól tartottak, hogy precedenst teremthet a többi, nagyobb önállóságra törekvő francia régió számára. 2003 júniusában Korzika lakossága népszavazáson utasította el Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök kormányának autonómia-javaslatát. Megfogalmazódott az autonómiatörvény és az azt követő autonómiatervezetek alapvetőnek tartott hiányossága: nem számoltak azzal a közeggel, amelyben hatniuk kell. Olvassuk, hogy ezt a közeget, a korzikai jellegzetes karaktert az évszázados invázió és a megszállás formálta, továbbá hogy „olyan szigetről van szó, amelyet szigetlakók laknak”. Feltételezhető, hogy ezt a másságot figyelembe vették azokon az autonómiát előkészítő tárgyalásokon, amelyeket Emmanuel Macron francia köztársasági elnök most személyesen zárt le.
Németh Csaba
