A marosszentkirályi születésű Marosi Árpád Betfalván, felesége pedig Székelykeresztúron szolgált, mielőtt 2018 őszén Sepsiszentgyörgyre kerültek. A megyeszékhelyi származású Marosi Tünde idén tavaszig segédlelkészként tevékenykedett, s mivel férje „bevárta”, hogy őt is megválassza a gyülekezet, szeptemberben együtt iktatták be őket egy ünnepélyes istentiszteleten. Így immár három megválasztott lelkésze van a Belvárosi Református Egyházközségnek.

„Élmény volt számomra és nagy lépésként éltem meg a beiktatást. A férjemnek korábban Betfalván már volt beiktatója, én eddig Kereszt­úron és Sepsiszentgyörgyön is csak segédlelkész voltam. Igazi ünnep volt, hogy annyi lelkész megáldott, hogy a gyülekezet látta, megérezte, most már én is maradok – idézte fel mosolyogva Marosi Tünde –, hiszen mindig az volt a kérdés, vajon meddig maradhatok.”

Az eltelt évek alatt, a közös munka során megtapasztalták, hogy nagyon jó csapatot alkotnak együtt, és meggyőződése: jó lenne, ha minden gyülekezetben szolgálna egy női meg egy férfi lelkész, hiszen „egyébre figyelünk, kiegészítjük egymást” – mondta.
 

Templom – a második otthon

Marosi Tünde rendszeresen találkozik a belvárosi gyülekezethez tartozó gyermekekkel, foglalkozásokat szervez számukra. Örömmel mesélte, noha nehezen indult, mára már hosszú a szombatonként vallásórára járók névsora. A 2019 nyarán megtartott vakációs bibliahét után hirtelen beindultak a vallásórák, és azóta szépen kinőtte magát a csapat, így a helyszínváltást fontolgatják, mert az alagsori termet lassan kinövik. A szombat délelőtti teendőkben férje segíti, és együtt szervezik, bonyolítják le sok lelkes támogatóval karöltve a vakációs bibliahetet is: a foglalkozások kreatív része az ő feladata, férje a kivitelező, aki a szükséges háttérmunkát végzi.

„Idén 160-as létszámú bibliahetünk volt, a melléktermet kinőttük már, bent voltunk hát a templomban, a kis teremben kézimunkás tevékenységeket tartottunk, és étkezést is biztosítottunk” – idézte fel Marosi Árpád. Kiemelte, az egyhetes rendezvényt az önkormányzat jelentős mértékben támogatta, ugyanakkor a szülők, nagyszülők is jelentősen hozzájárultak, adakoztak. „Az emberek tudják, érzik, ha valami jót kapnak, akkor ahhoz a maguk részét odateszik” – fűzte hozzá. A bibliahét lebonyolításában a nagyobbak, az ifjak is kivették részüket, rájuk hárult a kisebbek felügyelete.

„Fontosnak tartom ezt, hogy érezzék magukénak a templomot, hogy nem idegen helyre, hanem hazajönnek, hogy ez nekik egy második otthon” – emelte ki Marosi Árpád. A gyülekezet fiataljaival ő foglalkozik péntek esténként, s mint elmondta, negyvenfős csapat látogatja és igényli ezeket a találkozókat. Példaként említi: annyira hozzászoktak az alkalmak igei részéhez az ifjak, hogy amikor egy esetben elmaradt, maguk kérték, hogy legalább egy igét olvasson fel nekik.

Nagyon jó lelki beszélgetéseink vannak, mindenki ügyes-bajos dolgát megvitatjuk, hiszen már az első perctől úgy indítottuk a találkozókat, hogy arra biztattuk a fiatalokat: bármi gondjuk van, nyugodtan jelezzék felénk – meséli.

Figyelni a gyülekezet hangjára

A lelkész házaspár a fiatal családokat is bevonta a templomi foglalkozásokba. Az ötlet a vallásórák kapcsán merült fel, hiszen azt látták, hogy a foglalkozások végén az édesanyák eljöttek a gyermekeikért, ám nem távoztak azonnal, hanem még hosszú percekig, szívesen beszélgettek egymással. Azóta minden hónap első szombatján a lelkész asszony találkozóra, beszélgetésre várja az édesanyákat, lehetőséget biztosítva arra, hogy világi vagy bibliai témákat vitassanak meg. A kezdeményezés sikerét jelzi, hogy a résztvevők nagyon nyitottak, belemélyülnek egy-egy kérdéskörbe, kedvelik ezeket az alkalmakat.

Aztán egyszer az édesapák is szóvá tették, hogy számukra is szervezhetnénk hasonló alkalmat, így most már velük is rendszeresen találkozom – jelezte Marosi Árpád. Az összejövetelek igei része mellett a hétköznapi dolgok átbeszélésére is időt szentelünk, hiszen az apákat foglalkoztatja a család, a munka, a világ dolgai. Mindezekről az ige fényében beszélgetünk, ugyanakkor eljárunk közösen sportolni is. „Jó útnak bizonyult tehát, hogy figyeljünk arra, mit rebesget a gyülekezet, mit kíván, mit szeretne” – vélekedett a Marosi házaspár, s hozzáfűzték: tulajdonképpen így alakult meg a belvárosi református templom kórusa is, a hívek kérésére.
 

Hitelesnek lenni, embernek maradni

A gyülekezetek megtartásának, megerősítésének kulcsát az emberekkel való szorosabb kapcsolattartásban látja a lelkész házaspár. Az ezzel járó kihívások kapcsán Marosi Tünde leszögezte: lejárt az ideje annak, hogy a szószékről beszél a hívekhez, ma sokkal fontosabb „az emberek közé vegyülni”.

„Régen tisztelték a lelkészt. Ma már azért tisztelnek, mert úgy viselkedem, úgy prédikálok, úgy dolgozom, úgy mutatok fel valamit az életemből, hogy az tiszteletre méltó. Azt kell elérni, hogy amit hiszünk, prédikálunk, az hiteles, valóságos legyen, azt lássák rajtunk. Egy-egy jegyesbeszélgetésen például nem csak azt mondjuk el, ami az ágendás könyvben vagy a Bibliában le van írva, hanem azt is, hogy mi miként éljük meg a konfliktusainkat, a gyermekneveléssel járó, a mindennapok nehézségeit. Már nem csak lelkészekként, hanem emberként, házastársként, szülőként is jelen vagyunk a gyülekezet életében, a magunk gyengeségeivel, a magunk hitével” – magyarázta Marosi Tünde.

Éppen a szorosabb kapcsolattartás érdekében tervezik a családlátogatások gyakoribbá tételét, ezeket ugyanis a járvány ellehetetlenítette. Bár még mindig tapasztalnak némi elzárkózást, a Marosi házaspár úgy látja, igény van az ilyen jellegű találkozókra, ennek jegyében látogatják a lelkészek évente a konfirmanduszok családjait is.

„Nagyon sok a munka, néha azt érezzük, hogy jó lenne, ha a nap legalább 48 órából állna” – jegyezte meg nevetve Marosi Árpád. Nem rejtette véka alá, már jó ideje úgy érzik feleségével, hogy fontosakká váltak az emberek számára, „örülnek, hogy itt vagyunk, értékelik a munkánkat, biztatnak, hogy amíg még van lendület bennünk, még többet tegyünk”. És bár Betfalvát nehéz szívvel hagyták maguk mögött, jól érzik magukat, immár megtalálták a helyüket Sepsiszentgyörgyön.

A háromszéki ember egy kicsit távolságtartóbb, ám ha megérzi, hogy szereti a lelkésze, nagyon meg tudja nyitni a szívét. S ha befogadja lelkészét a szívébe, ahhoz nagyon ragaszkodik – vallotta.
 

Az atyai áldás ereje

Marosi Árpád és Tünde munkájuk révén arra törekszenek, hogy az emberek számára a továbbiakban is fontos legyen az Isten áldása, hogy életük fontosabb pillanataiban ne feledkezzenek meg azt kérni. A házasságkötés kapcsán példaként leszögezték: nem mindegy, miként indul el az ember a közös úton, az Isten áldása pedig fontos, még akkor is, ha ezt sokan másként érzik.

Amint azt Marosi Árpád megjegyezte, ma már nem lényeges az atyai áldás, pedig régen elmaradhatatlan volt a családok életében: előbb az édesapától kérték az áldást, ha útnak indultak vagy katonának álltak a legények, leendő feleségük kezét is az édesapjától kérték. Bíztak abban, hogy az atyai jóváhagyással jól alakul minden. „Kell tehát a Jóistentől is jóváhagyás: menjetek a közös úton, én adom az áldást és kísérlek” – fogalmazott.  

„Hiszek abban, hogy a Szentlélek működött az egyház által átélt nehéz időszakokban, és működik most is. Nem a mi erőnkből fog megmaradni az egyház – nyilván kell a mi munkánk is –, azonban elsősorban a Jóistennek a kézen tartása az, ami megtartja az egyházat” – összegzett Marosi Tünde.