Tamás azon szerencsések közé tartozik, akinek a munkája miatt nem kell korán kelnie, ám azért 8 előtt mindig elkezdi a napot. Nemrég azonban egy napsütéses hétköznapi reggelen a körülmények hamarabb kirángatták az ágyból, mivel a reggel 6.15-kor hazavetődő szomszéd semmivel sem törődve, néhány barát társaságában a Lenin negyed egy részét felriasztotta. Némi kéretlen zenehallgatás után Tamás 6.40-kor úgy döntött, elég volt a zajból és abból, hogy az elmúlt harminc évben szó nélkül tűrte a hasonló eseteket, tárcsázta a segélyhívószámot, mert úgy döntött, jelenti a csendháborítást. Tudta, a törvény értelmében 13 és 14 óra között, illetve 22 és 8 között van csendóra, illetve hogy a rendelet nem tesz különbséget munkanap és hétvége között.

A telefon túlsó végén az állami rendőrség munkatársa válaszolt, Tamás köszönt, majd közölte panaszát és szépen kérte az illetékest, hogy ne negyed- vagy félóra múlva küldjenek a helyszínre rendfenntartókat, mert ha későre érkeznek, akkor lehet, hogy elvonulnak a zajongók. Ezt hallva a vonal túlsó végéről némi nyersességgel közölte az illetékes, amennyiben a kiérkező rendőrök nem szembesülnek a problémával, úgy a bejelentő büntetésre számíthat. Ekkor Tamás mérgesen megköszönte a „segítséget”, majd letette a telefont és az ablakon kinézve tovább szemlélte a történéseket. Néhány másodperc múlva szemtanúja volt, hogy a szomszédot valaki telefonon felhívta, a rövid beszélgetést követően pedig a zajongók eltűntek a helyszínről, mint patkányok a süllyedő hajóról.

Tamás némileg meglepődve arra a következtetésre jutott, hogy a szomszédot vélhetően a rendőrségtől értesítette egy kedves ismerős, miszerint panasz érkezett rájuk csendháborítás miatt. Pillanatok alatt a zenész behúzódott a házba, a barátok pedig autóba ültek és elmentek. 7 után megérkezett a helyszínre egy rendőrautó két rendfenntartóval a fedélzetén, ám ekkor már hűlt helye volt a zajongóknak, így a kiérkezők visszahívták a bejelentőt. Tamás a hölgynek is elmondta mindazt, amit közel félórával korábban a kollégájának, sőt, azt is megemlítette, hogy a szomszéd és társai egy telefonhívás után tűntek el, amire a hölgy csak annyit mondott, erről nincs tudomása.

Az eset után 12 nappal Tamás a postaládában talált egy barna borítékot, amelyet kibontva látta, hogy a rendőrség figyelmeztetésben részesítette. Ekkor keserű szájízzel belátta, hogy a lakónegyedében évtizedek óta azért tűrik az éjszakai vagy kora reggeli csendháborítást, mert a csendzavarók helyett inkább a bejelentők részesülnek megrovásban. Pedig a törvény szerint a legnagyobb kiszabható büntetés 3000 lej – ezt azok a személyek kaphatják, akik 24 óra leforgása alatt többször is megzavarták a csendet. A büntetések összege 500 lejről indul, ez rendszerint kiabálást, hangoskodást takar, legfeljebb 1500 lejt érhet el a kiszabható összeg, ez akkor is érvényes, ha valamilyen hangszóróból dübörög a zene.

A történések után levonható az a következtetés, hogy adott esetekben a hivatalos szervek nem az adófizetők érdekét tartják fontosnak, ezért Tamás azt javasolja, hogy a felszólítások és a büntetések elkerülése érdekében jobb beszerezni egy fülhallgatót és kivárni, amíg befejezik a kéretlen zene bőgetését, mert egyeseknek – a rendfenntartók tétlenségével vagy éppen közreműködésével? – mindent szabad.

Borítókép: Pixabay