Családias könyvbemutatón tartalmas jogtörténeti előadást tartott nemrég Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében Rácz Balázs Viktor magyarországi doktorandusz, aki a magyar cirkálás XVII. századi joggyakorlatát járta körül, különös tekintettel a Sepsiszéki cirkálási jegyzőkönyvekre, amelyeket egy vaskos könyvben meg is jelentetett. Kutatásának célja a cirkálás, mint sajátos büntetőeljárás írott forrásaiban fellelt ismeretek rendszerezése és további jogtörténeti kutatások lehetőségének megteremtése.
Lőrinczi Dénes könyvtáros, helytörténész mutatta be Rácz Balázs Viktort, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója és ugyanakkor az ELTE doktorandusza. Főbb kutatási területe az Erdélyi Fejedelemség jogtörténete, különös tekintettel a zálogjogra, illetve a büntetőjogra és a székely jogtörténetre.
Rácz Balázs Viktor bevezetőjében kiemelte, egy frissen megjelent forráskiadvány apropóján érkezett hozzánk, amely erről a környékről szól, ezért méltó, hogy az első könyvbemutató itt legyen.
A cirkálás többfajta jelentéstartalommal rendelkezhet, hangsúlyozta az előadó, jelenthet ellenőrzést, vizsgálatot egy-egy személy megtalálására vonatkozóan, de jelentheti egy rendellenes helyzet kivizsgálását, összeírás elkészítését, illetve városi környezetben egyfajta katonai őrjáratozást, strázsálást is. Esetünkben a cirkálásra úgy tekintünk, mint egyfajta büntetőeljárásra, magyarázta. A cirkálás késő középkori intézmény, mely akkor jött létre, miután 1486-ban megszüntették a nádori törvényszékeket, amelyek a középkorban a nádor vidéki bíráskodásainak voltak a fórumai, ahol a gonosztevőket összeírták és kiszabták rájuk a büntetést.
Két okirat bizonyítja 1502-ből és 1525-ből, hogy a vármegye által megválasztott tizenkét esküdtnek a feladata, hogy kimenjenek falvakba, írják össze a gonosztevők neveit egy jegyzékbe és továbbítsák azt a vármegyéhez, hangoztatta Rácz Balázs Viktor. Egy ideig a vármegyei köztörvényszék és a cirkálás gyakorlata párhuzamosan működött, amíg utóbbi ki nem váltotta a kisegítő jelleggel tartott köztörvényszékeket. A cirkálás működéséről szólva meg kell jegyezni, hogy nem állandó bírói fórum, hanem egy időszakosan végrehajtott eljárás, a gyakorisága változott az évek során, a XVI. században negyedévente tartották a Magyar Királyságban, ahol ezt törvény mondta ki. Erdélyben egy 1623-as törvény szerint a cirkálásokat félévente kellett elvégezni. Később ez a gyakoriság három évre csökkent, a sepsiszéki jegyzőkönyvek erről a gyakoriságról tanúskodnak.
A cirkálás folyamata a cirkálók kiválasztásával kezdődött a nemesek és a szabad székelyek közül. Törvény szabályozta azt is, hogy tisztességes anyagi ellátásban részesüljenek. A cirkálást általában a főispán vezette (Erdélyben pedig a főkirálybíró), előre meghatározott útvonalon. Faluról falura jártak, a közigazgatási egység egész területén vagy egy központi településre hívták össze a lakosság által megválasztott számadókat, szám szerint hetet, akiknek ott kellett számot adni a lakosság által elkövetett vétkekről. A cirkálók regestrumot (jegyzéket) vezettek a bűnelkövetőkről, megjelölve a bűncselekményt, illetve az elrendelt büntetést, ami kezdetben halálbüntetés volt. A felvett vallomásokat értékelték a közösség szavahihetősége és aszerint, hogy a vallomástevő szemtanúja volt-e a bűncselekménynek vagy sem.
A Sepsiszéki jegyzőkönyvekben gyakorta kilenc-tíz vallomás is szerepel, ismertette a jogtörténész. Az ítélethozatal és a büntetés elvált kezdetben egymástól, utóbbit a földesurak végezték. Erdélyben a cirkálók maguk büntettek. A halálbüntetéseket felváltotta a pénzbüntetés. Az elítélteknek jogorvoslatra szűk lehetőségük volt, kialakult a kegyelmezési gyakorlat. A klasszikus, ún. „cégéres bűncselekmények” a cirkálók joghatósága alá tartoztak, ezek a gyilkosságok, lopások, paráznaság, boszorkányság, méregkeverés, pénzhamisítás és más bűncselekmények. Erdélyben 1670-ben például tűzvédelmi okokból betiltották a dohányzást, ezáltal büntethetővé vált ugyanúgy, mint a vasárnapi munkavégzés vagy a templomba járás elmulasztása. A cirkálók ún. kérdőpontok alapján kérdezték ki a lakosságot. Ezek a kérdőpontok száz-százhúsz kérdést tartalmaztak.
Székelyföldön a cirkálók nemcsak büntetőpereket tárgyaltak, mondta a jogtörténész, hanem bármilyen más ügyet, ami nem érintette az ingatlanok tulajdonjogát. Ezért a székelyföldi cirkálási jegyzőkönyvek különleges forrásoknak tekinthetők. Jobbágyok és nemesek egyaránt vádolhatók voltak, bár utóbbiak felett a cirkálók nem ítélkezhettek, mert az a Vármegyei Törvényszék hatáskörébe tartozott. A cirkálók hatásköre nem terjedt ki minden közigazgatási területre.
Egy büntetőeljárás két szakaszra osztható: nyomozatira és bíróságira. A cirkálás egyes kutatók szerint a nyomozati szakasznak felel meg, vagyis előkészíti a bírósági eljárást, mások szerint pedig lefedi a teljes büntetőeljárást. A cirkálás célja nemcsak az elrettentés, hanem a sértett fél kárának a megtérítése volt. A cirkálások között is működtek igazságszolgáltató fórumok, amelyek átfogták a büntetőeljárás egészét.
A Sepsiszéki cirkálási jegyzőkönyvekben érdekes periratokat is olvashatunk, például 1701-ben a cirkálók megállapították, hogy Árkoson nem volt akasztófa, és ezért megbüntették a falut. A székelység és a természet viszonyára is találunk utalást ezekben a jegyzőkönyvekben, a gyümölcsfákat tilos volt kivágni addig, amíg azok terméketlenné nem váltak. A Sepsiszéki jegyzőkönyvek sajátossága, hogy nemcsak a bűnelkövetőket sorolták fel bennük, hanem az adott település teljes lakosságát, társadalmi rétegek szerint rendezve, esetenként a jövevényeket is feltüntették. Ezek a jegyzőkönyvek azért jelentősek, mert lehetőséget adnak további társadalomtudományi kutatásokhoz – összegezett Rácz Balázs Viktor.
