Arany János Toldi estéje című művének gyönyörű verssoraival kezdem ezt a visszaemlékezést, az öregedés szimbólumát egy nagyon régi bálhoz kapcsolva.

Valamikor, fiatalkoromban és már jóval azelőtt megvoltak a hagyományai a bálozásnak is Uzonban, ezekről édesanyám és nagymamám is sokat mesélt. A bálokat rendszerint valamilyen helyi szervezet – ipartestület, egyház, sport­egylet, ifjúsági alakulat stb. – rendezte meg, és szép előkészületekkel adták meg a módjukat, ahogy illett. Uzonban tánciskola is volt, ahol egy brassói illető, Junger Tibor oktatta a fiatalokat, és a tanultakat a szülők, rokonok nagy gyönyörűségére minden évben bemutatták. Ez a magyarázata annak, hogy régen nem volt annyi vénlány, öreglegény a faluban, mint napjainkban, mert a táncok, bálok lehetőséget adtak a fiatalok számára az ismerkedésre, párkapcsolatok kialakítására. Természetesen besegítettek a falu öregasszonyai is, akik előszeretettel szereztek férjet, feleséget egy-egy gyámoltalanabb, bátortalanabb fiatalnak. S habár a háromszéki falvak nem dicsekedhettek a borszőlő termesztésével, ennek ellenére minden évben megtartották a szüreti bált, amely most is élő hagyomány.

Lánykoromban alig vártuk ezt a bált, mert akkor történt meg a 18. évet betöltött fiúk, lányok nagykorúsítása is. E napon a fiúk rendruhába öltözve, nyakkendősen, kifésülködve gyűltek össze az uzoni községháza elé, és mikor mind ott voltak, sorba állva indultak a falu utcáin való felvonulásra. Elöl a helybeli rezesbanda ment néhai id. Simon Mihály vezérlése alatt, mögötte pedig az ifjak, akik mellett jobb oldalon vitték a román zászlót, a bal oldalon pedig a párt zászlaját. Az ifjakat az uzoni néptanács elnöke, titkára, két alelnöke és a rendőrparancsnok vezette – akkoriban nagyon ügyeltek ránk, de a legények, akik már regruták is voltak, illedelmesen, énekelve kerülték meg a falut. Általában alkalomhoz illő énekeket fújtak: Seprik a pápai utcát, Kerek ez a zsemle, Ősszel érik, babám és így tovább. Néha eljátszottak egy-egy forradalmi indulót is, de azokat csak a gyakorlott fülűek tudták megnevezni, mert menet közben a zenészek ütemet is váltottak saját ízlésüknek és tudásuknak megfelelően. A felvonulás után mindenki hazament, készült az esti bálra.

A kultúrotthon feldíszítésében részt venni minden 18 éves ifjúnak kötelessége volt. Erre a célra megvettük a szőlőt, majd hellyel-közzel felakasztgattuk a teremben. Krepppapír-csíkokkal és léggömbökkel egészítettük ki a dekorációt, amelynek fő eleme a színpadon levő székely kapu legfelső pontján elhelyezett szőlőkoszorú volt, közepében egy üveg pezsgővel. Ez volt a fő-fő jutalma annak, aki megnyerte. A teremben kifüggesztett szőlőt mi, székely ruhás csőszlányok őriztük, nehogy lelopják a gyermekek vagy bárki más. Mindez csak egy játék volt, mert aki lopni tudott, az fizetett, dicsőség volt számára.

A bál mindig műsoros volt, a helyi tantestület tagjai a nyári szabadságuk alatt tanították be, időt és energiát nem sajnálva. Verseket, rövid színdarabot és a hagyományos székely táncot adták elő, utóbbit mindig Bedő Ildikó tanító néni oktatta, Pöszike tanító néni (Veress Kovács Erzsébet) segítségével, önzetlenül, mint ahogy minden más iskolai rendezvény alkalmából tették. A színdarabot néhai Tarcsi Ilona tanítónő rendezte, a zenét a Nagy Simon által vezetett zenekar szolgáltatta. Az első tánc mindig a keringő volt, a kultúrigazgató megnyitóbeszéde után, amelyben a 18 évet töltött ifjak nevét is felolvasta, bemutatva őket a közösségnek. Egyszerű volt minden, de szép, ugyanakkor fiatal életünk egyik fontos állomása.

A bálra a környék más falvaiból is jöttek fiúk (de csak fiúk), főleg Lisznyóból és Szentivánból, de néhány uzonlunkai is bemerészkedett, inkább bámészkodni, mint táncolni. Épp ezért a tapintatos zenészek éjfél felé – amikor már bátrabb volt mindenki – rázendítettek a Perinița nevű román körtáncra, ami egy zsebkendős, csókos tánc volt, és mi magyarok is nagyon élveztük, az eleinte gyámoltalannak látszó román fiúk pedig felszabadultan, örömmel járták, hiszen a saját településükön kultúrotthon sem volt. A bál általában hajnali 4–5 óráig tartott, de részegeskedés, duhajkodás nélkül.

A fiúkat ezek után már sorozni kezdték, sőt, vitték is „katonáékni”, ahogy annak idején mondták. A lányok 18 éves koruk betöltése után már mehettek férjhez, sőt, régebb, nagyanyámék idején korábban is. Kellett a friss és erős munkaerő, a gyermek a közösségnek, a családon belüli összetartásnak. Akkor még sok munkát végeztek kalákában, volt asszonykaláka, gyermekkaláka és közös kaláka is. Édesanyám sokszor emlegette a kukoricakalákát: Uzonban törökbúzabontónak nevezték, és hívatlanul is mentek a fiatalok a bontóba, mert együtt voltak, szerették egymást, és mert ez volt a székely nép egyik íratlan törvénye.

Jó, hogy van mire emlékeznünk, és remélem, hogy a mai generációk is úgy próbálnak fiatalok lenni, hogy 50–60 év után legyenek majd szép emlékeik, amelyeket el tudnak mesélni az unokáiknak. Az emlékezés nagy kerítő, a múlt bozótját virágokkal tarkítja, sötét színén átvillantja a tovaszálló idő fényben fürdő perceit, hogy az emlékező csak a virágokat, a fényeket látja, a sötétséget pedig lelke legmélyére süllyeszti.

Ambrus Anna, Uzon