És ha már az embernek nagyon elege van a túlzsúfolt kisvárosból, hát menekül. Így jutottam el nemrég a Mikes-emlékerdőbe, s írtam meg ottani vegyes tapasztalatai­mat – életem legkedvesebb tévedése volt. Mert utólag kiderült, az emlékerdőnek igenis van gazdája, csak hát visszafogottabb, mint korábbi gondozója volt, nem szereti nagydobra verni, ha valamit tesz a közért. És a szerénység méltányolandó erény, csak hát van neki egy hátulütője: az elmaradó elismerés. De ezt hadd ne boncolgassuk, lényeg, hogy a Mikes-emlékerdő jó kezekben van, azon a tájon tehát minden rendben.

Nem úgy a Gémvára másik oldalán, a Debren pataka mentén. Magába a folyóvízbe nem érdemes belenézni, olyan, mint bármelyik patak kies tájainkon, lassú hullámokban görgeti a civilizáció szemetét. Ágakon felakadt pillepalackok és kövek köré csavarodott rongydarabok mindenütt, a mederben törött üvegszilánkok – most már nem tenném meg, amit gyermekkoromban: csóré lábbal a vízben állva kassal meríteni a rákokat a Debrenből. Bár azt hiszem, fölösleges is volna megkísérelni, nemhogy rák, de talán még egy kis igényű béka sem érezné jól magát a most éppen csermellyé szűkült folyóvízben.

De nem is a patakot mentem megnézni, hanem szomjamat oltani. Ahhoz a forráshoz, ott, az úttól beljebb, amelyet Gémvár kútjának neveznek, bár nem kút, hanem csorgó, viszont jó hozamú, télen-nyáron hűs vízzel táplálja a Debrent. A táj körülötte is idilli lenne, ha az ember nem nézne a földre, de gyakorlott természet- és városjáró megszokta már, hogy állandóan a lába alá figyeljen, mert ugyebár meglepetések lépten-nyomon érhetik. Csendesen legelésző lovak a földút túlsó oldalán, nyakukban nincs kolomp, mint az emlékerdőben bóklászó teheneknek, de lábukon sincs béklyó, szabad préda számukra az egész környék, s ők legelésznek is gondtalan az őszi langyos napsütésben. A forrás közvetlen környéke se tartogat meglepetést, minden a megszokott: eldobált műanyag holmi a még mindig élénkzöld fűben, ugyanazok a csorba szélű lépcsőfokok vezetnek le a vascsövön egyhangúan csordogáló vízhez. Csak amikor leér az ember, akkor lepődik meg: törött tábla maradványa árválkodik a kőfal tövében, némi kémiai szakkifejezéseket mutogatva, melyekből ugyan a laikus nem sokat ért, de a különféle borvizeket gyógyulási szándékkal használóknak annál többet mondanak. Ezért is szereltette fel a városháza a sugásfüdői és az oda vezető út mentén található források mindenikére a kémiai összetevőket ismertető táblákat, nyilván, a forrás nevét is feltüntetve rajtuk. Csak hát a Gémvár kútjának táblája nem állta ki az idő próbáját, alig pár hónapos létezés után csúfos véget kellett érnie. Hogy miért, azt én nem tudom megmondani, sohasem értettem meg a nihilizmus filozófiáját, bár magasabb iskolákban azt is tanították. És a rongálás gyönyörét sem tudtam magamévá tenni, igaz, azzal nem is kísérleteztem.

Nem ittam a Gémvár kútjából, bár továbbra is szomjas voltam. A forrás mellett megtaláltam a tábla még néhány darabját, s mint egy kirakóst, elkezdtem egymás mellé illeszteni a szilánkokat. Majdnem teljesen összeállt, a hiányzó részek talán a patakban rejtőznek. Ott már nem kutakodtam, a látvány így is eléggé kiábrándított. Egy kicsit az életből, de leginkább abból a hitből, hogy az emberiség nem rombolásra, de alkotásra teremtetett.