A fiatalember jött-ment fel és alá az utca túlsó oldalán, bal kezével görcsösen füléhez szorította telefonját, jobbjával nagy ívben hadonászott, és mindegyre azt ordította a maroknyi készülék mikrofonjába: mondd, szeretsz te engem igazán? Sokáig gondolkodtam azon, miféle történetet lehet ehhez a mondathoz hozzárendelni? Nyilván, csakis szerelmi históriát, megcsalással és csalódással, elutasítással és bánattal, csöpögős sztorit, amolyan telenovellát, amelyből semmiféle következtetést nem lehet levonni, és amelynek semmiféle információértéke nincs. Az ilyen márpedig nem újságtéma, mert egy szolid napilapba még csak a pletykarovat se fér bele (hiába hiányolják olykor az olvasók), hát még egy végeérhetetlen románc. Talán, ha türelmes vagyok, amikor a telefonjába ordító fiatalembert láttam az utca túlsó oldalán, és tovább hallgatom a világba belekiáltott fájdalmát, kikerekedhetett volna egy épkézláb történet – de hallgatózni nem illik, úgyhogy ezt a témát nem írtam meg.

Igen, hallgatózás. Az ember olykor kerül olyan helyzetbe, hogy kénytelen végighallgatni másokat. Gyalogátjárónál a zöldre várva, buszban a leszállásra készülve, boltban az előző vásárló után toporogva. Műszaki jellegű elárusítóhelyen ácsorogtam minap, meglehetősen türelmetlenül, mert munkaidőben nem ildomos magáncélú vásárlásokat lebonyolítani, előttem overallos férfi, láthatóan gyakori ügyfele a boltnak, hiszen maga veszi le a polcról a neki szükséges árut, miközben a pult mögött a kiszolgáló az apróbb termékeket csomagolja. És a diskurzus is arra utal, régóta és rendszeresen vásárol itt, tudja minden készítmény árát, a lista végére fejben már ki is számolja a végösszeget. A pult mögötti hölgy azonban más árat mond neki, számottevően kevesebbet, mint amit ő kalkulált – és itt kezdődik a dolgok érdekesebbik fele. A melós előbb viccesre fogja, csak nem kaptam kedvezményt?, kérdezi mosolyogva, és még hozzáteszi, múltkor is ugyanezeket a termékeket vásárolta, akkor meg annyiba került, amennyit ő kiszámított. Csakhogy a múltkor a jobb minőségű árucikkeket vásárolta, adja meg a felvilágosítást az elárusító, miközben gyorsan összeveti a pulton felsorakoztatott termékeket a kasszába beütött listával. Ekkor a mester már komolyra fordítja a szót, nem is bizalmasan, de fensőbbséges kinyilatkoztatásként adja meg a magyarázatot: a munkát úgy kell elvégezni, hogy másnap visszahívjanak javítani, mert akkor még egyszer el lehet kérni ugyanazt a pénzt, ha nem még többet. És büszkén néz maga elé, mint aki a világ egyik nagy talányát fejtette meg éppen. Talán mondott még valamit, mielőtt fizetett, de azt én már nem hallottam. Hosszú másodpercekbe tellett, mire a pult mögött álló hölgy kérdése eljutott értelmemig, és akkor sem arra válaszoltam, hogy mit kérek, hanem visszakérdeztem: ez komolyan gondolta, amit mondott? Csak így: ez. Mert ott és akkor nem tudtam emberszámba venni a melóst, aki ezzel a gondolkodásmóddal végzi munkáját.

A miérten – mármint hogy alakulhatott ki egy szakember részéről ilyen viszonyulás mesterségéhez – és a hogyanon – azaz miként tud továbbra is megélni szakmájából az ilyen mester – azóta is gondolkodom. Választ meg sem próbálok adni, nem úgy indítottak neki az életnek szüleim, hogy magamévá tehessem az efféle mentalitást, és nem olyan iskolákba jártam, ahol az ilyesmit tanítják. Egy dicstelenül letűnt kor gyermeke vagyok, elismerem, sok tekintetben régimódi (mai napig vallom a József Attila-i tanítást, amelyet elemistaként annyiszor leírtam: dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes) és kicsit idealista is (még hiszek az ember értékteremtő küldetésében), de a mostani világban is meglehetősen jól eligazodom. Csak néha, ilyeneket látva-hallva, találom nehezen a helyem benne.

Borítókép: Pixabay.com