Nagyapám testvére, György a Nagy Háborúban esett el. Őrvezető volt. Nagybátyáimmal kapcsolatban Józsefről találtam adatokat, Vinczéről is tudtam, hogy volt az Úz völgyében, de csak ennyit, semmi mást. A harmadik nagybátyámról, Ferencről sikerült visszaemlékezése alapján összeállítanom egy írást, mely meg is jelent az Előretolt Helyőrség szépirodalmi lapban, valamint a Háromszék napilapban is. Ő orosz hadifogoly volt a második világháborúban. Élt 101 évet.

Azt hiszed, fiam, hogy majd valakit érdekelni fog ez a történet? – szögezte nekem a kérdést édesanyám egy nyári estén. Hiszem, hogy igen! – bizonygattam. – Akkor írjad, legyen néhány sor rólunk is abban a könyvben.
 

Egy gidófalvi család története

Nagyszüleim, ifj. Fazakas Ferenc és Fazakas Ágnes 1880-ban alapítottak családot. Öt élő gyermekkel áldotta meg őket a jó Isten: György, Gábor, Zsuzsa, Ágnes és édesapám: József. György az első világháborúban halt meg. A Patak utcában volt a családi házunk (ma Gödri-féle ház), amit nagyapám adott édesapámnak és Gábornak. Édesanyám a zoltáni születésű Ungvári Rozália volt. A jó nagy ház első részében laktunk mi, a másikban édesapám testvére, Gábor. Ott születettünk mi is. Nyolcan voltunk testvérek. Édesapánk viszonylag korán, 1937. július 30-án, 54 évesen halt meg. (Ekkor József 16, Ferenc 15, Vincze 13, János 12, Vilmos 10, Zsófia 7, Rózália, azaz édesanyám 5, és Piroska 4 éves volt – G. Szabó Ferenc megj.)

Édesapánk halála után sógora (Ágnes férje, Dezső) visszavette a családi házunk tulajdonjogát. Egy nap arra ébredtünk, hogy idegen emberek jelentek meg udvarunkon, kihordták a bútorzatot, személyes tárgyainkat, majd lezárták az ajtókat, a kaput. Megijedve álltunk édesanyánk körül a hídon, és fogalmunk sem volt arról, hogyan tovább. A jó emberek viszont segítségünkre siettek. Volt egy nagyon régi ház a mai Jancsó Ernő-féle telken, és ott kaptunk ideiglenes szállást.

Édesanyánknak sikerült rövid időn belül egy új házat építtetnie, mégpedig úgy, hogy a tulajdonában levő erdő és szántó birtokából eladott egy részt, s az ebből kapott pénzből megvett a gidófalvi Szász Gyulától (Szász Dezső apja) egy, már téglából felépített házat, azt lebontatta és egy martonosi építőmester újra felépítette. Aztán eladott egy egyholdas szántót is, amit zoltáni szülői örökségként kapott, és vett egy ugyancsak egyholdas területet Gidófalván a falu közepén. Oda építettük a házat és szálláshelyet az állatoknak.

Talán egy év sem telt el és beköltözhettünk az új házunkba. A fiúk kivették részük a ház építésében: alapot ástak, köveket hordtak. A házzal szemben építettek egy kemencét, ahol édesanyánknak segítve később mi is sok kenyeret sütöttünk. A kenyereket mindig Vincze vetette be a kemencébe. A ház egy szobából állt, ami konyha is volt egyben. A padlásra a házból lehetett felmenni. Itt tároltuk a gabonát és télen a húst, szalonnát, kolbászt. A ház mellett ástak egy pincét a fiúk a föld alá, ide hordtuk be a mezőn és a kertben termesztett zöldségeket, gyümölcsöket. A szoba berendezése a legfontosabb kellékeket tartalmazta: kályha, amit melegítésre és az ételek készítésére használtunk, egy nagy ruhásszekrény, egy ülőkanapé, két ágy, egy konyhaszekrény, székek és egy nagy, összecsukhatós, 12 személyes asztal. Az új, egyholdas telkünket szöges drótkerítés vette körül. A házhoz közel eső szántóföldet veteményes területnek alakítottuk ki. Különféle zöldségeket: hagymát, fuszulykát, retket, murkot, petrezselymet termeltünk. A házhoz távolabb eső szántóterületen pedig búzát, törökbúzát vetettük, pityókát ültettünk. Majorságot tartottunk, mindig volt ló, csikó, juh, nyúl szerény birtokunkon.

A gidófalvi iskolában megtanultunk írni, olvasni, számolni. Vincze sokat erdőlt, legtöbbször egyedül, sok fát termelt haza magánerdőnkből, soha nem fagyoskodtunk a hosszú, hideg teleken. Keményen kellett dolgozni édesanyánk mellett, nem volt más választásunk. A házimunkán kívül Vincze egy zoltáni gazda, Tóth Ödön birtokán is dolgozott. Ferenc, János, József és Vilmos a ház körül, legtöbbet a megmaradt öt hold szántónkat művelte a mezőn. Én és Piroska, amikor nagyobbacskák lettünk, a Vajna Ádám és Ballássy Kálmán birtokon szolgáltunk. Szerettek, kedveltek minket e két földbirtokos nejei. Ezt a tükröt, ami itt van a konyha falán, Vajna Ádám felesége ajándékozta nekem. Zsófi nem járt szolgálni, inkább otthon segített édesanyánknak.

Édesanyánk kitűnően tudott szőni. A nagyobb földbirtokos családoknál szőtt, akik versenyeztek egymással, hogy melyikükhöz menjen. A Kátai, Sándor, Balássy, Kolcza családoknál. Mondhatni, a környék egyik legjobb szövőmestere volt. Nem sokan értettek a szövészethez, Gidófalván is kevesen voltak ilyenek. Nekünk is sok ruházatot szőtt.
 

Katonasors

„1942. március 1-től kezdetét vette a székely határőrség felállítása. A székely határőrzászlóaljakat idős, többnyire az első világháborút megjárt veteránokkal és az 1924-es és 1925-ös évjáratból behívott fiatalokból töltötték fel. Az utóbbiakat a népnyelv levente- vagy diákkatonáknak nevezte. Az 1924-es és 1925-ös évjáratúak számára 1943 tavaszán Sepsiárkoson felállítottak egy gyalogsági kiképzőtábort. Az „A” táborban a sepsiszéki, a „B” táborban az erdővidéki fiatalokat képezték.” (Préda Barna)

Józsefet 1939-ben sorozták be, Ferencet pedig 1940-ben magyar katonának. Vinczét 1943 őszén sorozták. Kiképzőtáboruk Árkos határában volt.  Fabarakkokban laktak. A kerékpáros alosztályba került, az „A” sepsiszéki levente kiképző táborba, a 12. székely határőrzászlóalj katonájaként.

A fiúk közül csak Vilmos és János maradt otthon velünk. Nem gondolt senki háborúra, reménykedtünk abban, hogy a szolgálati idő letelte után mindhárman hazakerülnek. Vincze zászlóalját azonban 1944 tavaszán az Úz völgyébe vezényelték. Sokat mesélt (Vincze) később az ottani történtekről, amit átélt, még ma sem felejtettem el. Íme a történet.
 

Az Úz völgyében

Augusztus vége felé, egy reggel állásaiktól nem messze, az Úz völgyi patak melletti úton megjelent egy orosz tank. Tüzér harctársaik hamar kilőtték. Nagy volt az öröm. Dél körül azonban megjelentek előőrseik, akik azt a hírt hozták, hogy nagyon sok orosz gyalogos és tank közeledik feléjük. Harci állásokban helyezkedtek és izgatottan várták, hogy mi következik. Parancsnokuk próbált lelkesítő szavaival erőt kovácsolni beléjük. Egyszer csak megjelent egy orosz tank, de mellette már orosz katonák is voltak és szórták tüzüket állásaik felé. Ők is válaszoltak, kieresztették golyóikat puskáikból az oroszok felé. De ekkor már sok tank és orosz katona volt a völgyben, s mint a hangyák úgy nyüzsögtek, s egyre csak jöttek, megállás nélkül. S mintha ez nem lett volna elég, megjelentek a repülők is a levegőben, és onnan is tüzeltek rájuk. Nagy volt az orosz túlerő, ők pedig kevesen voltak, gyenge hadászati felszereléssel, a további harcnak részükről nem volt semmi értelme, hisz így is sok bajtársuk esett el. Pál Endrével elhagyták szétvert lövészárkaikat és az erdőbe menekültek.

1944. október elején értek Gidófalvára. Az erdőkön keresztül, rongyos román paraszti ruházatban, szakállason. Amikor beértek Gidófalvára, Étfalva felől, a Csukáson keresztül, és elértek a Kádár-féle ház elé, látták, hogy két mezítlábas leányka fut feléjük...

Nos, e két mezítlábas leányka én voltam és Piroska, mi is megláttuk őket, de nem ismertünk rájuk, s ha nem szóltak volna hozzánk, úgy elszaladtunk volna mellettük, mint nagy hőségben hirtelen felébredt nyári szellő a falu felett.
 

Orosz fogság

Otthon nagy volt az öröm, sírtunk édesanyánkkal, de inkább örömünkben, hogy életben van. Jóskáról és Ferencről tudtuk, hogy orosz fogságba estek.

Egy nap azt a hírt kaptuk, hogy Jóska a szentgyörgyi állomáson van és várja, hogy menjenek utána. Vincze befogta a lovakat és elindult a szépmezői úton Szentgyörgy felé. Amikor a Bedőházi malomhoz ért, látta, hogy egy ember ül a kövön. Köszönt neki, elhajtott mellette, egyszer csak hallotta, hogy az utána kiállt: „Vincze, én vagyok!” A kövön ülő ember József, a testvérünk volt. Nagyon rosszul nézett ki, sovány volt és el volt torzulva az arca. Soha nem tudtuk meg, hogy pontosan hol volt az úzvölgyi csata után, csak annyit, hogy vízre épült fabarakkokban tartották fogva az oroszok. Valószínű, az akkoriban gyógyíthatatlan betegsége miatt – hastífusz vagy vérhas – engedték el, küldték haza. Dióbelet tudott enni és édes tejet inni. Semmi mást. 1945. december 5-én halt meg, szörnyű kínok között. 24 éves volt.

A másik testvérem, Ferenc a felderítő alakulathoz került. A 33. határvadász-zászlóaljhoz. 1947-ben került haza, hét év után, amelyből három évet orosz fogságban töltött. Amikor a fogságból hazajött, édesanyánk nem élt. 1947. szeptember 8-án halt meg.

Ilyen volt gyermekkorunk, ifjúságunk. Így telt-múlt el az is. Mint ahogy ők, s az az idő. Igen, én maradtam itt még, egy darabig...

G. Szabó Ferenc