A kincses zsák

A sepsiszentgyörgyiek jól ismerik Csákány Lászlót, a Szemerja–Görgő Közbirtokosság elnökét, ő ugyanis minden alkalmat megragad, hogy az erdő, a természet értékeit népszerűsítse. A Beszélgessünk fűvel, fával című rendezvény társszervezőjeként is ezt teszi: a szemerjai ötös kilométerkőtől elindulva, a tavat megkerülve társaival szinte folyamatosan mesél, kollégáival együtt kérdéseket tesznek fel, majd válaszolnak is azokra: hány éves lehet egy fa, mi látható a tóparti szekrényből, mely valójában fotósles – például visszahonosodott jégmadár –, miért égőpiros a csipkebogyó, miként kapaszkodhat meg egy tölgyfacsemete egy több száz éves matuzsálem árnyékában? Tanulságos és logikus magyarázatok hangzanak el lépésről lépésre, így az úton túli fás legelő – a nyílt füves helyen egymástól jókora távolságra lévő tölgyfák szellős térsége – néhány órára nyitott könyvvé változik. Még az is felmerülhet a látogatóban, hogy az egyszerű, közeli dombok meghittebbek, mint a távoli, sokszor csak áhított tájak.

Csákány László újólag rögzíti, noha tudományos és szakmai körökben számtalanszor beszéltek a fás legelők kérdésköréről, ez nem elégséges, meggyőződése, hogy mind a közbirtokosság tulajdonosai számára, mind a nagyközönség számára ismertté kell tenni eme „fantasztikus és egyedi” természeti értéket. „Mi, mint tulajdonosok, ülünk egy kincses zsákon, de nem tudjuk, milyen kincs van benne” – vélekedik.

Hartel Tibor kolozsvári ökológus, egyetemi tanár

S hogy az elkövetkező években, évtizedekben mi történik majd e fás legelőkön, főképp a tulajdonosok viszonyulásán múlik, ám emellett az érdeklődő, nyitott sepsiszentgyörgyieket, székelyföldieket és ide látogatókat egyaránt érdemes beavatni abba, ami e kistérség értékét, vonzerejét növeli. „Nekünk természetes, hogy ez adott, ám hogy mindez hatalmas érték, csak az tudja igazán, aki nem rendelkezik ilyesmivel. Mi ezt az értéket szeretnénk megmutatni a társadalom szélesebb rétegeinek.” E célból szervezték az őszi, a fás legelőket ismertető tudományos rendezvényüket közösen a Babeş–Bolyai Tudományegyetem környezettudomány szakának sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatával, de emellett évente szerveznek legalább két szabadtéri rendezvényt, egységes címmel: A mi erdőnk az önöké is. „Mert az erdőnek van egy fából eredő haszna, amelyből a tulajdonos részesül, emellett számos olyan funkcióval rendelkezik, amely a társadalom egészének fontos.

A fás legelők pedig olyan értéket jelentenek, amelyre ha mi nem vigyázunk, akkor nagyon könnyen eltűnhetnek” – nyomatékosít Csákány László.

Fás legelőn Sepsiszentgyörgy határában, a Veresvíz alatt

Fás legelők kutatója

E négy kilométernyi sétán több szakmabéli is beszélt a természet élővilágáról, köztük Hartel Tibor ökológus, közismert, közkedvelt egyetemi tanár, aki nem először érkezett Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre, több itteni vonatkozású projektben vett már részt.

Hartel Tibor 2018 óta tanít a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), korábban, 2014–2018 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári karán, a környezettudomány tanszéken oktatott. Segesvári származású, 1978-ban született, s egyetemi tanulmányai után visszament szülővárosába, ahol 2000–2011 között, tizenegy évig biológiatanárként dolgozott. Egy évtizeden át sokat foglalkozott a környéken lévő Breite fás legelő védelmével, majd két évig egy németországi kutatóintézetben folytatta munkáját, ott tanulta meg a „holisztikus gondolkodást”.

Mostani kutatási területéről szólva Hartel Tibor elmondja, docensként tanít Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, ugyanott végezte el a biológia szakot 2000-ben, doktori disszertációját pedig 2004–2008 között készítette el. „Nekem eredetileg ökológus a szakmám – magyarázza –, populációk és közösségek ökológiájával foglalkoztam. Ez azt jelenti, hogy modelleztem a fajok elterjedését, a populációk dinamikáját, azt, hogy a táj és az emberi használat hogyan befolyásolja ezeket. De az utóbbi tíz évben egyre jobban eltávolodtam ettől a klasszikus ökológiai nézőponttól és módszertantól, s egyre inkább az érdekel, hogy tudnánk megérteni az egész rendszert, ezeket a társadalmi-ökológiai komplex rendszereket.”

Magyarázatok lépten-nyomon

Három nagy modellrendszerrel foglalkozik: a fás legelőkkel, az ember–medve rendszerrel és az urbánus rendszerekkel. Ezekben, még ha furcsa módon különbözőek is, léteznek általános törvényszerűségek, amelyek mindhárom esetében érvényesek. Számára az az érdekes, az egyik nagy kihívást az jelenti, hogy megtalálja a közös hangot, kialakítson egy olyan szemléletmódot, egyfajta „közös víziót”, amelyben helye van természetnek, medvének, városi zöldövezetnek és fás legelőnek egyaránt.

A fás legelők azért fontosak, hangsúlyozza, mert „archetipikus példái azoknak a rurális tájaknak, amelyek rengeteg funkcióval, szociokulturális és gazdasági funkcióval rendelkeztek, miközben magas természetvédelmi értéket képviselnek”. Nagyon sok ritka faj és élőhely található rajtuk, teszi hozzá Hartel Tibor, és „az az érdekes, hogy ezt a sok ritka fajt és ezt a nagyon gazdag természeti tőkét pontosan az a használat tartja fent, amelyet a falusi rendszerekben látunk”. Emellett a fás legelők a globális változások, illetve a táplálékbiztonság tekintetében is lényegesek, magyarázza, mert az ilyen tájakon a klímaváltozás során is meg lehet termelni azt a táplálékot az emberek számára, ami szükséges ahhoz, hogy elkerüljük az éhséget. Tehát azok a térségek, ahol még vannak ilyen tájak, több opcióval rendelkeznek a fenntartható tápláléktermelésre, ugyanakkor a természet és az ember „újrakapcsolására” is több választási lehetőséget biztosítanak.

Öreg tölgy árnyékában

És amikor Hartel Tibor elhalad valami érdekesség mellett, legyen az egy parányi facsemete, egy bokor vagy akár egy terebélyesebb tölgy, magyaráz, sorolja az összefüggéseket, s megismétli: mindennek, minden fának története van. E számos, a természet sokszínűségére utaló kicsi történet pedig egyre kerekebbé válik, egésszé sokasodik, s a szemlélődő könnyen rádöbben: mennyi minden van körülöttünk, a tőszomszédságunkban...

Mások is hozzászólnak: a zabolai Péter Levente a medvékről mesél, ő ugyanis naponta találkozik a nagyvaddal, de az az érzése, nem azzal, amelyről szólnak a hírek, s úgy véli, a medve miatt nem szabad lemondani a természetjárásról. A gyergyószentmiklósi Dezső László medveszakértő természetfotósként is magyaráz – szerinte a medve semmilyen körülmény között nem támad, hanem védekezik, a „medvehisztéria” pedig a mobiltelefon megjelenése után jelentkezett –, továbbá a fényképezésről mesél a sepsiszentgyörgyi Huszár Szilamér és Toró Attila is.

Egyedi, akár az ujjlenyomat

Értékelve a nap folyamán látottakat, Hartel Tibor megjegyzi, a tanulmányúton jelen lévők számos érdekességgel találkoztak, tanulhattak is egymástól, s újólag bebizonyosodott, hogy egy ökológus számára egy fás legelő igazi kincsesbánya. És hogy e közeli kistérséget látva mire lehetnek büszkék a sepsiszentgyörgyiek? E kérdésre azért is nagyon nehéz válaszolni, érvel, „mert ezek a tájak olyanok, mint az ujjlenyomat, valamilyen módon mindenik egyedi”. Az egyediséget az e térségekben élő fajok adják, vagy az, ahogy az emberek használják ezeket a tájakat. Sepsiszentgyörgy szomszédságában például megtalálhatóak olyan ritka fajok, amelyek számos, más város körüli fás legelőn nincsenek; az itteni fás legelő nagyon közel van a városhoz, területén található egy esztena is, amely befogadhatja a vendégeket, e tényezők mind hozzájárulnak e hely egyediségéhez. Hartel Tibor és kollégái eddig több mint 130 fás legelőt mértek fel, de csak Sepsiszentgyörgy és Szászfehéregyháza mellett találkoztak olyan helyi közösséggel, amely ennyire nyitott egy-egy fás legelő újrafelfedezésére. A legelő használói is nagyon barátságos fogadtatásban részesítik az érdeklődőket, ez is e két helyszín jellemzője, itt tudatosabbak az emberek.

„Látván mindezt, nagyon-nagyon sok ökológiai elméletet lehet itt azonnal felfedezni” – magyarázza Hartel Tibor. „Összességében egy ilyen tájba, egy fás legelőbe sokkal több történet van belekódolva, beleírva, mint a szomszédos ültetvénybe, ami egy monokultúra” – s rámutat a szemben lévő domboldalra, miközben hangosan gágognak az esztena libái. „A látottak segítenek a kognitív fejlődésünkben is, mert észre lehetett venni, ahogy a kétéves fiúcska fedezte fel a dolgokat, az a felfedezés pedig azt is jelenti, hogy társítja a látottakat, és meglátja, hogy mi mivel áll kapcsolatban.” Mi is pontosan ezt tettük – összegez Hartel Tibor –: a medveszakértő felhívta figyelmünket mindarra, ami a medvék szempontjából fontos, hasonlóan a gombász, a botanikus, az ökológus. Tehát egy ilyen komplex rendszer megismerésében számos szakembernek helye van, de a magyarázatokat még egy építész is ki tudná egészíteni, de akár egy művész, egy fotográfus is, azaz szakmától, érdeklődéstől függetlenül mindenkinek helye van. E térségekben ugyanis nem csak a természetben barangolhatunk, e „gyönyörű, inspiráló arénák” tudományos, kulturális kalandozásra egyaránt lehetőséget biztosítanak.

A mi erdőnk

A látottak azért olyan értékesek, magyarázza Csákány László, mert ezeken a fás legelőkön ritka növényfajok találhatók: például a boldogasszony papucsa (ez 1938 óta védettnek számít Romániában), a turbánliliom, a kosborok több faja, kökörcsinek. „De mindezek mellett itt vannak a három-négyszáz éves tölgyek, azokról külföldi egyetemek kutatói gyűjtenek szaporítóanyagot, eljönnek ide a világ másik feléből, hogy lássák, megcsodálják azokat” – sorolja.

Csákány László felidézi, egy olyan családban nőtt fel, ahol a természetjárásnak, cserkészetnek hagyománya volt, s „amikor az 1900-as évek elején társadalmi kikapcsolódási formaként megjelent a turistaság, az törvényszerű keretek között zajlott, pontosan meghatározták, mit lehet és mit nem, szinte tízparancsolatszerű pontokba foglalták a természetben való viselkedés illemtanát”. Ma ellenben többnyire hiányzik egy olyan természetközeli viselkedési minta, amely a természet iránti tiszteletre alapozna, éppen ezért fontos ezt a magatartást visszahonosítani.

A túra résztvevői is láthatták, hogy így, szervezett formában mennyire civilizáltan történt minden, ugyanakkor mennyire hatékony volt, hogy több szakterület ismerői meséltek különböző témákról, még egy történésznek is helye lett volna. Éppen ezért e fás legelőket egy turisztikai programba is be lehet kapcsolni, „tematikus ösvényeken, sétákon vezethetnénk végig a látogatókat, és ezáltal maradandó tudományos, kulturális értéket tudnánk átadni, s mindez nem tenné sérülékennyé a környezetünket”, vélekedik Csákány László. Most ugyanis még száguldozó terepmotorosok is feltűntek, és ez olyan tevékenység, amely maradandó, mély nyomot hagy a természetben, főleg negatív értelemben. Ez kerülendő: „mi nem szeretnénk, hogy egy fás legelő vagy egy több száz éves fa úgy legyen zarándokhely, hogy ettől az öreg fák vagy közvetlen környezetük károsodjanak, mi azt szeretnénk, hogy ezek a helyszínek kulturáltan, civilizáltan, környezettudatosan legyenek megközelítve”.

Eddig is számtalan programot szerveztek hasonló témával, s ilyenkor mindig elmondják, „a mi erdőnk az önöké is, de ez nincs másképp a legelőinkkel sem”. E táj látványának, adottságainak egy egész térség, egy egész közösség örvendezhet, így érthető, magyarázza Csákány László, hogy számunkra sem mindegy, hogy e térség milyen lesz, mint ahogy a térség lakóinak sem mindegy, miként néz majd ki életterük. Mind a terület tulajdonosainak, mind a körülötte élőknek össze kellene fogniuk, hogy ezek az értékek megmaradjanak, „és tulajdonosokként jól érezzük magunkat mi is, de a sepsiszentgyörgyiek is, és legyenek büszkék arra, hogy ez van a szomszédságukban”. Bizonyított, teszi hozzá, hogy az efféle tájak látványa is jótékony, pozitív hatással van az ember lelkivilágára, és „ezt csak közösen tudjuk megőrizni, mindenki jól jár, ha ezek megvannak”.

Bunkerből madárles

Nagyon szépen köszönjük, nagyon jól éreztük magunkat, kivételes nap volt a mai, rengeteget tanultunk – örömteli szavakkal búcsúznak a résztvevők a fás legelő esztenáján, ahol véget ért a terepjárás. Hálásak, boldogok. „Én ilyesmire benevezek ezentúl, az biztos, mert ez nagyon ránk fér” – mondja egyikük.

Csákány László még elmeséli, hogy a megtekintett fás legelő legmagasabb pontja a Veresvíz (e név szerepel az 1940 tájékán készített térképeken), ahol a túrázók is tapasztalhatták, hogy onnan pompásan belátható az egész környék. Ezt a második világháború idején ki is használták a magyar honvédelmi egységek – a határ Előpatak szomszédságában húzódott –, s kialakítottak egy völgyzá­rat, amit a szakirodalom székelyföldi völgyzáraknak nevez. Bunkerek, futóárkok, lövészárkok (pontosabban, azok maradványai) húzódnak a legelőn, akár egy történelmi tanösvénynek is helye lehetne. A negyvenes években katonai céllal „bontották meg”, ritkították először az itt lévő, addig még egységes tölgyerdőt, azért, hogy létrehozhassák ezeket a védrendszereket. Ez a hely az 1800-as évek második felében Szászok erdeje névvel szerepel a térképeken, e név a szászok erdőgazdálkodási modelljére utal (a középkorban ők ugyanis nem kegyelmeztek a tolvajoknak: kíméletlenül felakasztották, aki illetéktelenül vágott ki egy-egy fontos erdő fáiból). Az 1700-as évekből származó szemerjai erdőtörvények is szigorúak, meghatározták, hogyan lehetett legeltetni az erdő közelében, miként kell a fával gazdálkodni. Gondos tulajdonosi odafigyelésről tanúskodnak, mert az akkoriak pontosan tudták, hogy a fának hosszú távon kell megélhetést biztosítania.

Az 1947-es államosítás után újra megváltozott a szemlélet, azt tekintették fő irányelvnek, hogy a városnak fejlődnie kell, a fejlődéshez pedig mezőgazdaságra van szükség, s a mezőgazdasági területek növelése érdekében ezt az erdőt is tovább ritkították, így alakult ki a jelenlegi fás legelőnk – összegez Csákány László. Majd autóba pattan, s hirtelenjében még megmutat egy második világháborús parancsnoki bunkert, azaz annak maradványát, amelyet madárlessé alakítottak át: ablakába detektívüveget helyeztek el, kívülről tükörként, bentről pedig átlátszó, tökéletes üvegként működik. A környéken uráli baglyok, kis békászó sasok is fészkelnek, innen figyelik mozgásukat és fényképezik őket.

Az egykori hadi létesítmény emberi arculatot kapott, így az ma már nem a hadviselés eszköze, hanem kíváncsi, órákon át madarakat fürkésző természetfotósok menedéke. E változtatás követendő: egykor e térségben lőttek, harcoltak, most fényképeket készítenek, látogatók csodálják a több száz éves tölgyeket, s próbálják megfejteni kis történeteiket. És közben a betonfülke ablakocskájából felsejlik Sepsiszentgyörgy mesébe illő, békés környéke: erdő, mező, hegyek, fák, füvek.